Jött, mint a vadvirág a réten – Arany Tibor, egy ’56-os pesti srác élete címmel jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában Vennes Aranka szerkesztő-riporter kötete. Néhány jellemző részlettel, illetve Pesty László méltató szavaival szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét e megindítóan tanulságos könyvre.

 

 

Több, mint visszaemlékezés

 

…Arany Tibor és kortársai olyan történelmi eseményeknek voltak tanúi, sőt tevékeny részesei, amik valóban átalakították a magyar- és a világtörténelmet, amelyek az egész világ szemében megváltoztatták a Magyarországról alkotott képet, és amelyek hatalmas rést ütöttek egy addig rendíthetetlennek tartott elnyomó birodalom védőfalán. (…)

…az életükkel játszottak. A forradalmat megelőző időszakban is, és aztán a forradalomban is. Az életveszély, ahogy a könyvből is kiderül, a mindennapok részévé vált az 50-es években. De 56 októbere az önként vállalt életveszélyről szólt. 56-ban a társadalom legkülönbözőbb rétegei – a proligyerekektől a miniszterelnökig – önként szálltak szembe a világ legerősebb elnyomó gépezetével, és annak roppant hadseregével. Önként adták életüket a reménybeli szabadságért. És szomorú bevallani, de ahogy Arany Tibor is elmondja, megesett, hogy a ház lakói, vagy a házmester nem nyitott ajtót a szovjetek elől menekülő forradalmároknak, vagy beengedte őket, aztán jelentette a keresőknek, hogy ki rejtőzik a házban.

Szomorú és igaz példája annak, hogy a társadalom jelentős része már akkor is csendes szemlélője volt csak az eseményeknek. Passzív szemlélője. Rosszabb esetben áruló, kollaboráns. Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy 56-ban az egész magyar társadalom a barrikádokon harcolt. Nem és nem. Arany Tiborék, a pesti srácok az akkori magyar társadalom kisebbsége voltak. Ez adja meg igazán tetteik soha el nem évülő értékét. Ez mutatja meg igazán hősiességüket. Ez világít rá igazán arra, hogy Tibor és társainak bátorsága micsoda erkölcsi erővel bír. (…)

Vennes Aranka mint riporter és szerkesztő kézen fogja riportalanyát, Arany Tibort, és végigvezeti egész életén. Megtudhatjuk, hogyan sikerült embert próbáló erőfeszítésekkel átszöknie a határon, és megismerhetjük azt az amerikai társadalmat is, amely végül befogadta őt és társait. Képet kapunk a hatvanas, hetvenes évek Amerikájáról, ahol Arany Tibor sikeres lett, igaz – ahogy több helyen is írja –, nem egyszer napi 24 órás munkával. Bepillantást nyerünk az emigráció sokszor nehéz és ellentmondásos életébe, és abba a gyakran ambivalens viszonyba, ami ezt az emigrációt a kádári Magyarországhoz fűzte.

De a könyv még itt sem ér véget. Arany Tibor több mint 10 évvel a rendszerváltás után települt haza. És részletesen beszél a jelen Magyarországáról. Sokak számára, és valljuk be, gyakran számunkra is furcsa, bizarr, és néha kiábrándító dolgokról. Mindezt egy világot látott és sok mindent megélt ember szemével nézve.

            Vennes Aranka és Arany Tibor munkája, ez a könyv, a „Jött, mint a vadvirág a réten” jóval több, mint egy 56-os visszaemlékezés. Nyolc évtized személyes hangvételű korrajza. Egy 56-os hős történelemkönyveket megszégyenítő személyes vallomása. Személyes, szubjektív, olvasmányos, és mégis tényszerű vallomás.

(Pesty László beszédéből, amely a könyv bemutatóján,2014. február 28-án hangzott el.)

 

 

 

Jött, mint a vadvirág a réten

(Részletek a könyvből)

 

Bitumenes kockákkal a tank ellen

 

Október 23-án reggel bementünk a vállalathoz, a Laboratóriumi Felszerelések Gyárába, a Tűzoltó utcába. Szemben a bonctan volt, a Szvetena utca és a Tűzoltó utca sarkán. Harmath Pista, Török Sanyi, hárman, akik haverok voltunk, ebédidő alatt mindig lábfocit játszottunk, lábteniszt, ott, az udvaron. Aztán kijött a Bartalis Feri bácsi, azt mondta: egy órakor gyűlés van. Füleseket már hallottunk: mennek a diákok, ez meg az. (…) Ekkor fölállt a Bartalis Feri bácsi, és azt mondta, hogy innen senki nem megy ki, le van zárva a vállalat! Az öreg kiabált, kiabált: „Nem lehet kimenni, nem fogtok kimenni!” Nagy tölgyfakapu volt a kijáratnál. Harmath Pista, majdnem két méter magas gyerek, Fettich Feri,egy másik, két oldalról megfogták az öreget, és fölemelték, hogy a levegőben kalimpált a lábával. Nagyon komikus jelenet volt! Ő közben kiabálta: Nem fogtok kimenni, nem hagyjuk el a pártot! De mi csak mentünk kifelé. Már az Üllői út felé fordultunk, az öreg még mindig kiabált: Nem lehet, nem lehet! De mire kiértünk, már ő kiabált a leghangosabban, hogy ’Ruszkik, haza’! Akkor tört ki aztán igazán a hahotázás. (…)

 

 

A Láthatatlan kézfogása

 

…ha valaki bekerült egy olyan helyzetbe, mint ami az Iparművészeti Múzeumnál előállt, pillanatok alatt, nem kérdezte a másiktól, hogy van-e pártkönyved, vagy valami. Az volt a lényeg, hogy kire lő. Oroszra, ávósra. Ha olyan egyenruhában volt, hogy az kétségeket ébresztett, akkor arra már nem! Volt olyan eset, kirohant három-négy kiskatona, láttam, hogy orosz egyenruhában vannak, de voltak ugyanolyan egyenruhá­ban magyar katonák is! De ávósok is! Be voltak öltözve. Persze, adtál nekik, de hogy te lőtted le vagy én, most honnan esküdjek meg? Lőt­tem. Ők is lőttek. Én nem azt mondom, hogy erre büszke vagyok, de olyan helyzetben voltunk, hogy vagy ők, vagy mi! (…)

 

Ha le is lőttem valakit – előfordulhatott könnyen –, én csak arra kértem a Jóistent, hogy vegye figyelembe: én a hazámat védtem, ő pe­dig idegen volt. Azért éreztem nehezen át a vietnami meg a koreai há­borút is, az amerikai katonák közt nagyon sok magyar volt, sok ma­gyar gyerek meghalt; őket sem hívta senki, őket is oda küldték.

De mikor kint vagy a fronton, nincs idő filozofálni! Egy cél van: túl kell jutni ezen az utcán, át kell menni a másik oldalra. (…)

Az én élettapasztalatom az, hogy a fele az szerencse, a másik fele pedig az isteni csoda. Mert valahol az a Láthatatlan mindig ott van. Mert el is sülhetett volna másféleképpen is, az igazság az. Én már mondtam, református ember vagyok, de nem vad fanatikus. Sem­milyen ideológiának nem híve, de úgy érzem, hogy valaki vagy vala­mi vezet, és fogja mindenkinek a kezét. Ha kell, átviszi egyik oldal­ról a másikra.

Hogy az micsoda-kicsoda, hogy történik? Azon utána lehet csak gondolkodni. Mert ha előtte gondolkodsz azon, akkor nem érsz át! (…)

 

 

A felrobbantott koporsó

 

Akkor különböző gyűléseket tartottunk, és aláírásokat gyűjtöttünk. Ezt a petíciót beadtuk az ENSZ akkori főtitkárának, U Thant-nak. Így történt, hogy amikor Kádár János az ENSZ-be látogatott, nagy volt a felfordulás. A vamzerok, a fülesek, az ávósok szinte ellepték Yorkville-t, a magyar negyedet. Kádár mindig korán hajnalban ment ki sétálni két-három ávóssal a Central Parkba. Ezt mi kiböktük. Nem akartunk bal­hét csinálni, mégis balhét csináltunk! Egyik reggel rákiabáltunk a má­sik oldalról – mert odamenni nem lehetett: „Vesszen Kádár!” Ment az ENSZ-be beszédet tartani, s akkor át lett adva neki a petíció. Nem tud­ta kivédeni! Ebben játszott szerepet, sokat, a Varga Laci bátyánk – bele­való kis öreg volt! Ez olyan volt nekünk, mint egy gyógyír. (…)

Számtalan tüntetést szerveztünk, elkezdődtek a tüntetések a 60-as évek közepén Ceauşescu ellen. A román követség akkor a 93-as, a Madison- és a Park Avenue között állt. Középen volt, nagyon nehezen lehetett megközelíteni, ki volt téve a román zászló. Azt is egyszer lesza­kították, valamelyik másik csoport. Ott is tüntettünk Ceauşescu ellen. Viszont Duray Miklós mellett is tüntettünk bebörtönzése után, a sza­badon bocsátásáért! Voltak tüntetések a Szent Korona hazahozatala vé­gett. Ezek az előjátékai voltak a hazahozatalnak. Próbáltunk folyama­tosan hangot adni, hogy min dolgozunk, s hogy annak itthon a helye. (…)

A ’45-ös értelmiségiekből, katonatisztekből alakult csoport, aho­vá később mi is csatlakoztunk. Mikor idehaza kitört a forradalom, ők az egész világ figyelmét fölhívták a mi szabadságharcunkra: New Yorkban a Szabadság-szobrot fekete lepellel letakarták. (…)

Amikor Ceauşescu Amerikában járt, a Waldorf Astoriában volt neki a lakása. Onnan ment az ENSZ épületébe. Este volt a tüntetés. Összejöt­tünk vagy százötvenen, de a biztonsági őrök nem engedtek közel a bejá­rathoz. Lovas rendőrök szorítottak ki bennünket, le a járdáról. Ahogy szo­rítottak le, a román biztonsági autók zártak össze. S Kálmán Laci meg én nem tudtunk kiugrani két kocsi között. Hajszálon múlott, hogy a térdün­ket össze nem roncsolták az autókkal. Viszont a lovas rendőrök nem tud­tak bejönni, hogy védjenek bennünket, akkora volt a tömeg. Megdobál­tuk a Ceauşescunak az autóját paradicsommal meg tojással. (…)

Egy másik történet. Akkor már a román nagykövetség a Third Avenue és a 33. utca sarkánál volt. Ott, ahol az East River33 alatt alagút megy át. Esős idő volt. Két koporsót vittünk. Összejöttünk vagy kétezren. Le volt az egész Third Avenue zárva, szidták a nénikénket az autósok, akkora torlódást okoztunk. A mi embereink is ott álltak, fényképezték a román épületet, teljes pánikban voltak a románok. A lényege az, hogy az egyik koporsóra ráírtuk: „Itt nyugszik a szabad Erdély”. A másikra pe­dig: „Vesszen Ceauşescu!” Ez a koporsó tele volt tűzijáték-fiolákkal. Szi­getelőszalaggal összeragasztgattam a vezetékeket úgy, hogy kívülről nem kellett hozzányúlni azért, hogy robbanjon; időzítve volt. (…)

…mikor kijöttem Amerikába, akkor ott bennünket piszkos fasisztának neveztek. Mert a Kádár-kormány úgy dobta be a köztudatba külföldön, hogy ez fasiszta fölkelés volt; nácik, fasiszták lettünk! Mindent mondtak ránk, csak azt nem, hogy úriemberek. De nem érdekes. Ami­kor elkezdtük mozgatni a Szent Korona hazavitelének ügyét, akkor piszkos kommunista lettem: „Miért akarjátok ti hazavinni a Szent Koronát meg az ereklyéket, ti is kommunisták vagytok?!” Azt feleltük, mármint az ’56-os Munkacsoport –: „Azért, mert Fort Knox-ban, a katonai támaszponton, ahol tárolják, nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit! Mert a magyar nemzetnek ez egy olyan ereklyéje, amely életet ad, erőt ad a kommuniz­mus elleni harchoz, és annak otthon a helye, hogy a nép mellette legyen, ezzel bizonyítsa a hűségét a nemzethez!” (…) A történetnek az az érdekessége, hogy akik a legkevesebbet tették az ereklyék hazaviteléért – azok kísérték Magyarországra… Engem nem en­gedtek haza – mármint be az országba –, de akkor is megtettük, amit meg kellett! (…)

Megtartottam az öreg világvevő rádiómat, ami csodákat élt át. 1968-ban vettem. És még mindig úgy szól, mint a kanárimadár! Ez egy német Siemens katonai adó-vevő. Tudtam, hogy mikor vannak a római adások, a washingtoni adások, a Voice of America. Be volt állítva, ha én nem vol­tam otthon, automatikusan rákapcsolódott a szükséges adásra, és fölvet­te. Én lejátszottam, meghallgattam, és abból kiszedtem, ami engem ér­dekelt. Akkor a Kálmán Lacival vagy másik munkatárssal, aki éppen sza­badnapos volt, leültünk, és megcsináltuk a hétvégi műsort. Volt sok-sok tape-em, negyvenévnyi! De már nincs annyi, legfeljebb nyolcvan dara­bot hoztam haza. A Lakitelek Népfőiskolának ajándékoztam, ők fel fog­ják dolgozni a múltat a jövőnek; hogy lássák: az az emigráció nem volt olyan könnyű! Ezeket az adásokat szívből készítettük, nem pénzért, ez ne­künk került pénzbe! Negyven évig! Meg kell mondanom őszintén, az első házasságom erre ment rá. Csak áldozat volt és munka. (…)

…fanatikus megszállott voltam abban, hogy meg­teremtettem a családomnak a megélhetést, nem nélkülöztek – bár ez ne­kem sokszor borzasztó feszítettséget jelentett. De nem adtam föl. Éveken keresztül hét napokat dolgoztam. Mentem állandóan, mint a bolygó hol­landi. Az első feleségem nem dolgozott, de ha fölvett egy telefonhívást, sokat segített az én üzletemben. Többet kerestem azzal, mintha ő elment volna fogorvos mellé asszisztensnek, ami a szakmája. Ezen sokat vitatkoz­tunk, meg kellemetlenkedtünk egymásnak, mégsem az az anya volt, ami­lyet én szerettem volna. Nem úgy nevelte a gyerekeket, ahogy én elkép­zeltem. Azt vettem észre egy bizonyos idő után, hogy a feleségem, akit a magyarságáért vettem el, nem is viselkedik magyarként. A gyerekeket – ez nem öndicséret – én tanítottam magyarul. A sarkamra kellett állnom. A na­gyobb lányom 54 éves, a fiam 52, a kislányom meg 47, de úgy beszélnek magyarul, mint te meg én. A kicsikkel, az unokákkal már baj van! Ők csak azt tudják, hogy palacsinta meg csi’kepaprikás! Ami igazán fáj nekem! (…)

 

 

A jó, a rossz és az igaz, ’56 igazsága

 

Ötvenhat igazsága? Ez egy érdekes kérdés. Énszerintem még nem ismerik az emberek az igazát. Majd a történelemtudósoknak, kutatóknak kell felderíteniük: mi az igazsága. Mert sok minden, amit ’56-ban igaznak gondoltunk, és harcoltunk érte, az később elhomályosodott.

Az igazság később nem lett igazság, mert olyan célokért harcoltunk, amiket nem lehetett valóra váltani. Nem tudtuk igazzá tenni. Ez a forradalom ’56-ban spontán, vezetés nélkül tört ki. Sokan nem tudják, hogy miért hívnak „pesti srácoknak” bennünket. Ez egy kivételes szó. Hiszen a pesti srácok kilencven százaléka vidéki gyerek volt! Csak idejártak iskolába vagy dolgozni, itt laktak, éltek. És a végén „elromlottak” úgy, mintha valóban pesti srácok lettek

volna. Ötvenhat igazságát nehéz megmondani. Mert az igazságért harcoltunk, és kisült a végén, hogy az egész mind csak álom volt – vagy inkább egy bizonyos csoportnak az igazsága. (…)

 

 

Moyses Márton emlékezete

 

Mióta hazajöttem, négyszer-ötször is voltam Erdélyben. Ismer­kedtem a magyar Svájccal. Mert úgy érzi ott magát az ember, mint­ha Svájcban lenne. Én azt tapasztalom, hogy feltöltődöm, s ahol le­het, ott is segítek.

Moyses Mártonról 2002-ben hallottam először; januárban, a Nemzeti Múzeumnál tartottak egy megemlékezést Bauer Sándor em­léktáblájánál. Ő volt az, aki 1969. január 20-án felgyújtotta magát, tiltakozásul a szovjet megszállás ellen. Szó volt a cseh Jan Palachról is. Ott beszélt Tófalvi Zoltán erdélyi író-újságíró Moyses Mártonról. Bartis Ferinek mondtam, akivel együtt fagyoskodtunk ott: hogy lehet az, hogy én nem hallottam Bauerről, Moysesről semmit? Hogyhogy nincsenek szobrok, táblák, amik Moysesre emlékeztetnek?!

Moyses Márton és három gimnazista társa – Bíró Benjamin, Józsa Árpád és Kovács János – a forradalom segítségére indultak ’56-ban, de vissza kellett fordulniuk. A Securitate emberei Moyses Mártont ké­sőbb már az egyetemről hurcolták el, letartóztatták, börtönbe vetet­ték. Hogy ne tudjon társaira vallani, cérnával levágta a nyelvét, amit érzéstelenítés nélkül visszavarrtak a börtönben a Securitate parancsá­ra! Szabadulása után, 1970. február 13-án gyújtotta fel magát a bras­sói pártház előtt. Három hónapig szenvedett, míg elhunyt.

Kérdezte tőlem Dobai Miklós, a Horthy Miklós Történelmi Társa­ság Budapesti Tagozatának akkori elnöke, a későbbi Horthy Miklós Társaság elnöke, a rendezvény szervezője, hogy akarok-e erről beszél­ni? Igen, akartam, és megígértem, hogy az 1956-os Pesti Srác Alapít­vány nevében legalább egy emléktáblát állítok számára. (…)

Szóval, kimentem Nagyajtára, Moyses szülőfalujába. (…) 

Mikor odamentünk a házhoz, hát én majd összeestem: az az épület olyan rossz állapotban volt, hogy réz- és alumíniumdrótok lógtak mindenütt a falon! (…)

Úgy­hogy első lépésben mindent helyre kellett állíttatnom, a villanyve­zetékeket is.  (…) Ezt követően avattuk fel az emléktáblát a ház falán, amelyet a pap megáldott.

 

 

Csak testben, lélekben nem

 

Tulajdonképpen én sosem hagytam el az országot. Lélekben. Csak testben. Mindig az volt a célom, hogy hazajöjjek, és a családomat is hazahozzam. Magyarságra neveljem a gyerekeket. Részben sikerült, részben nem. Mind a három gyermekem beszél magyarul. Sőt, mi több: írnak-olvasnak. És – énnekem ez a hazám. Mikor a New York-i kikötőben néztem ’58-ban a hajókat, és megláttam a LEHEL magyar hajót, elöntötte a szememet a könny. Ismét az jutott eszembe, az a magyar népdal: Elindultam szép hazámból, / édes kis Magyarországból / Visszanézek félutamból, / szememből a könny kicsordul… És 2001. december 17-én ezzel az emlékkel léptem le a repülőgépről, amikor megérkeztem Amerikából. (…)

 

 

Ismét a csendről és Isten szaváról

 

A célunk az legyen, hogy ezt a nemzetet lélekben-testben megerősítsük. Ez volt az értelme a Székelyek Nagy Menetelésének a székely autonómiáért az idén, 2013. október 27-én. Megmozgatta a világ magyarságát, és reményt adott, hogy végre békésen tudjuk folytatni Európa jövőjét. Elérkeztünk időszámításunknak ahhoz a pontjához, hogy számon kérhessük és tisztázzuk az elvesztett területek sorsát. Már ezért az egyért is érdemes bennmaradni az Európai Unióban, hogy ezeket a problémákat őszintén ki lehessen tárgyalni. És ezzel le kellene zárni Közép-Európa nemzetek közötti vitáját: a béke felé haladni, hogy megszűnjön a hazugságok tömege, a félrebeszélések, az agyak összezavarása. Legyünk egy láncszem, ami összeköti ezeket a népeket.