Kosztolányi Dezső, az antiszemita, revizionista zsarnok
„Antiszemita is voltam.”
(Kosztolányi Dezső)
A vérbeli Kosztolányi-rajongót kevés dolog hozhatja zavarba. Talán az, ha előkerül kedvencéről egy fotó, amelyen az író szájon csókolja Karinthy Frigyest vagy Móricz Zsigmondot. Esetleg meztelenül jelenik meg egy korabeli nyugatos partin. Aki ilyesmit keres Bíró-Balogh Tamás kötetében, az majdnem meg is találja. A Mint aki a sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához című tanulmánygyűjtemény ugyanis a nagy nyugatos szerzőt mezteleníti le, ha csak metaforikus értelemben is. Kiderül, Kosztolányi nem is volt olyan „nyugatos”, mint amilyennek hittük. Az irodalomtörténeti munka olyan zavart kelt az életműben, hogy az életrajzot fontosnak tartó, de a szerző világnézeti kitérőire kevésbé nyitott olvasók egy életre megutálhatják Kosztolányit.
Ezen a veszélyen még az sem enyhít, hogy Bíró-Balogh Tamás az ország egyik legkövethetőbb, szinte regényesen fogalmazó irodalomtörténésze. Tisztában van a „közolvasóval”, és mindig hozzá is méri mondanivalóját. Témaválasztásában ódzkodik a népszerű irodalomtörténettől, így nem érdemes a fejezetekben az Így szerettek ők attitűdjét keresni, mint ahogy a legújabb irodalomelméleti irányzatok szókincsét sem. A fejezetek (al)címadásánál azonban maga is él a bulvár eszközeivel. Elég csak A pornográf műfordításáért feljelentett katolikus író címre vagy a Kosztolányi egy elkerült sajtóperének történetéhez alcímre pillantanunk, máris érdeklődő olvasói leszünk a tanulmányoknak, és úgy érezzük, hogy egy népszerű bulvárlap szalagcímére tévedt a szemünk. Ráadásul az előbb említett írásban éppen a korabeli bordélyok világát bemutató botránykönyvet ismerhetünk meg, amelybe Kosztolányi versbetéteket fordított.
A bulvár és a szakmaiság két széke között azonban könnyen a sínek közé kerülhet a szerző. Az elmúlt évek népszerű irodalomtörténeti munkái ugyanis magukban rejtik azt a veszélyt, hogy a „közolvasónál” nem vezet vissza út Nyáry Krisztiántól Bíró-Balogh Tamásig, az utóbbi legnagyobb igyekezete ellenére sem. A szerző ezen felül a Kosztolányi-kutatók jelentős részét is magára haragítja, amikor sorra veszi, kikkel nem ért egyet.
Bíró-Balogh kötetének alcíme (Kosztolányi Dezső életrajzához) máris egy szemtelen játékra hív minket. Ugyanis máig nincs megbízható életrajz Kosztolányiról, így nem is lehet ahhoz hozzáírni. Kosztolányiné memoárját, életrajzi regényét hamar kivégzi a kutató: hiteltelennek minősíti a szöveget, és inkább az Esti Kornéllal sorolja egy kategóriába. Már ezzel is egy sor Kosztolányi-szakértőt küld el melegebb éghajlatra. Bár abban sokan egyetértenek, hogy Kosztolányiné feltehetően férje segítségével írta a nagy művet, így ez is gondot okoz forrásértékének megítélésénél.
A szerző erősen elfogultnak ítél pár irodalomtörténészt is, akik igyekeztek mentegetni Kosztolányit antiszemita írásai miatt. A kötetbe lapozva úgy érezzük magunkat, mintha Bíró-Balogh töviseket osztogatna pályatársainak. Egyedül a sokszor emlegetett és a szerző mesterének tekinthető Lengyel András kap egy kazal virágot mindenféle helyes meglátásáért. Például azért, mert olyan fontosnak tartotta az írói levelezést, amelyet Bíró-Balogh Tamás is felhasznál Kosztolányi portréjának árnyalásához – vagy inkább lerombolásához.
Nagyon úgy tűnik, hogy a Mint aki a sínek közé esett egyes részei a „homo aestheticus álarcát” próbálják lerántani vagy inkább apró mozdulatokkal lerángatni a szerzőről. A maszk mögött pedig egy erkölcstelen zsarnok képe rajzolódik ki, aki megveti a demokráciát, „zsidó pártszövetkezet”-nek tartja a Nyugatot, és rendszeresen antiszemita cikkeket ír és szerkeszt. Még az is kiderül róla, hogy a biográfiáért kezdetben rajongó költő saját esendőségére emlékezve és majdani megítélésére tekintettel az életrajzok és az erre épülő olvasatok nagy ellensége lett. Annyira, hogy sajátját is próbálta elfeledtetni, mentegetni. Bíró-Balogh szerint erre utal a Könyörgés az ittmaradókhoz című vers néhány sora is: „Azzal, mi biztos és szilárd-igaz / holtomban új halálba taszitasz, / aki halandó, folyvást botlik az, / számomra csak a kétes vigasz.”
Közelebb kerülhetünk Kosztolányi szélsőjobboldali újságírói, szerkesztői tevékenységéhez is, amelyet ma Bíró-Balogh szavaival élve egy „hanyag kézlegyintéssel” intéz el a szakma, kisiklásnak, zárványnak minősíti az életművön belül. A Pardon-rovat történetéhez című tanulmány az 1919 és 1921 közötti időszakba vezeti be az olvasót, amikor Kosztolányi az említett rovatban publikálta saját és más szerzők antiszemita cikkeit. Közben a tanulmány olyan érdekességekre is kitér, mint a nemzethűségi vizsgálat, amelyet Kosztolányi kért saját magára Szabó Dezső támadása miatt. S ki gondolta volna, hogy a szelíd arcélű költő, az érzékeny verselő majdnem párbajozott is felesége miatt.
Bíró-Balogh ügyesen bánik a korabeli nyomtatott sajtó anyagaival, s kötetének egyik nagy erénye, hogy túllát a könyvkultúrán. Ennek köszönhetjük azt is, hogy néhány névtelenül megjelent újságcikket, pontosabban A magyar irodalom és az ő irodalmuk sorozat pár darabját sikerül Kosztolányihoz kapcsolnia. A cikksorozathét része a magyar és a zsidó szerzőket állítja szembe egymással, következetesen kihagyva az utóbbiak névsorából a szerző legkedvesebb zsidó barátait (többet között Karinthy Frigyest vagy Füst Milánt). A Függelékben közölt szövegegyüttes tézise ugyanis az, hogy a fiatal írók nem tudnak érvényesülni, mert a zsidó irodalom elnyomja a magyart. Ennek kapcsán a következő összeesküvés képét vázolja fel: „A Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai és Mikszáth lelkéből táplálkozó irodalom addig fel nem támadhat, bimbózó magyar tehetségek addig ki nem virágozhatnak, amíg a kábultságból felrázott ország nem érti, hogy itt igenis, a faji összetartásban megedzett írók, kiadók, színházigazgatók és színházi ügynökségek jól megszervezett szövetkezetéről van szó!” Ennek a konspirációs teóriának a kifejtésében Kosztolányi Dezső szerkesztőként és nevét nem vállaló újságíróként is részt vett.
Egy másik tanulmányból arról értesülünk, miként simította el Móra Ferenc azt a konfliktust, amely Kosztolányi Dezső és egyik bíráltja (Várossy Gyula) között bontakozott ki, és majdnem sajtóperhez vezetett. Kosztolányi cikkében antiszemita frázisokkal támadta az említett szerző egyik előfizetési felhívását. A kötet tanulmányai meggyőzően bizonyítják, hogy Kosztolányi – habár név nélkül – viszonylag hosszú időn keresztül és következetesen antiszemita volt. Így a mottóban idézett önvallomás „is” szavát némileg zárójelbe tehetjük.
De nemcsak antiszemita volt, hiszen a Mint aki a sínek közé esett hangsúlyt fektet arra is, hogy bemutassa: Kosztolányi több mint egy évtizeden keresztül kitartott irredenta, revizionista meggyőződése mellett. 1928-ban például egy irredenta antológia (Vérző Magyarország) második kiadását szerkesztette, 1930-ban pedig a PEN Club elnöki székfoglaló beszédében is hitet tett a határrevízió mellett. Az is zavarba hozhatja az olvasót, hogy 1927-ben Kosztolányi lefordította a Mussolini élete című könyvet, s azzal együtt a Duce egyik versét is. Sőt Amerikáról a következőképpen nyilatkozott: „Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt”.
Miből adódott a revizionizmussal és amerikaellenességgel vegyített elszánt antiszemitizmus? – kérdezhetjük jogosan. Bíró-Balogh erre is magyarázatot keres egy szinte titkosszolgálati eszközökkel rögzített interjút idézve, amelynek elkészüléséről Kosztolányiné nem is tudott. Ő a következőképpen nyilatkozott arról, miként győzték meg férjét, hogy visszatérjen a szélsőjobboldali lap szerkesztőségébe: „[Kosztolányi] is ott hagyta az Új Nemzedéket és egy hónapig nem volt lapnál. Persze, így nehéz volt megélni és amikor egy hónap múlva Bangháék eljöttek könyörögni Dezsőhöz és a régi háromezer koronás fizetés helyett havi tízezer koronát kínáltak fel neki, akkor Dezső visszament a laphoz”.
A Mint aki a sínek közé esett egy olyan Kosztolányi-képet vázol fel előttünk, amelyben éles különbség mutatkozik a szépíró és a szerkesztő-újságíró között. Amíg a regényírót, a novellistát nem sodorta magával az éledező Horthy-korszak antiszemitizmusa, addig a szerző másik énje serényen beállt „kurzus-cikkírónak”. Bíró-Balogh kissé összekacsintva Kosztolányi feleségével azt sugallja, hogy minderre a pénzszerzés kényszerítette. Cikkeinek meggyőző hangja viszont azt mutatja, hogy a kánonban egyre biztosabb helyet kapó Kosztolányi nem vette félvállról a munkát. Az majd a tanulmánykötet fogadtatásán múlik, hogy a balliberális értelmiség mit kezd Kosztolányi antiszemitizmusával és revizionizmusával. Kiátkozza-e ezért a nemzet nagy íróját a Pantheonból, vagy megpróbálja elfelejteni ezeket az éveket, ahogy maga Kosztolányi is szerette volna? Esetleg gond nélkül elfogadja a zsidózó és a demokráciaellenes hangot? Mit kezd vele az értelmiségnek az a csoportja, amely saját világlátásának megerősítését találja meg az antiszemita újságíróban? Ezekből a kérdésekből is látható, hogy Bíró-Balogh Tamás kötete zavarba ejtő, hiszen feszegeti a tabukat, miközben újabb fontos kétségeket ír hozzá Kosztolányi nem létező életrajzához. Vagy éppen a legproblémásabb időszak tárgyalásával kezdi el azt.
Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához. Equinter Kiadó, 2014.
