Határ Győző 100 – Kántor Zsolt: A magyar Goethe – H.GY. önéletírása

 

A szöveg öröme Roland Barthes szókapcsolata. Határ Győző viszont a megvalósítója volt ennek az örömnek. A wimbledoni orákulum képes volt megmártózni, alámerülni a nyelvbe, úgy, hogy az nemcsak megmosta, hanem át is itatta.

S a textus, ami ilyen erudícióval született, nemcsak szerzőjének jelentett megértő élvezetet, hanem maga az olvasó is lubickolt a felhevültségben, amikor befogadta. Feldobott és inspirált állapot volt ez, ami imígyen létrejött. S a szavak úgy bugyogtak föl ebben a transzcendens szó-extázisban, mint a forrás, a lélek kútjából, a száj és az ész csak csatornák voltak, amelyeken keresztül világra jöttek.

Határ Győző viszonya a nyelvhez, a műalkotás megteremtésének folyamatához rendkívül sajátos volt, vulkanikus-nukleáris kitörések láncolataként épült fel, összefüggő rendszerek mátrixaként. Rugási Gyula írta Határról: „Míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje. Most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal.” (Heliáne. Magyar Téka, Bp., 1948. 432.) Idestova hat évtizeddel ezelőtt láttak napvilágot az idézett sorok, Határ Győző talán legjobb regényében, a háború után újjáéledő romváros, Budapest szellemi miliőjét utolérhetetlen módon megragadó Heliáné-ban, ahol néha groteszk, néha pedig szürreális maszkot öltve ott nyüzsög a kor megannyi extravagáns figurája, akik hamarosan éppúgy börtönre, emigrációra, hallgatásra ítéltetnek majd, miként megörökítőjük.” (Holmi, 2007.január)

1957-ben Lucanushoz, Senecához hasonlóan Határ is fogságba került, hogy mind Horthy (Sátoraljaújhely), mind pedig Rákosi (Márianosztra) börtöneinek alapos ismerőjeként valóban új életet kezdjen. Végül Londonban, Wimbledonban élte le az életét, de föl sem merült benne, hogy két nyelven írjon. Minden gondolata, leleménye a magyar kultúrában és a magyar nyelvben találta meg inspiráló logoszát.

Jöttek egymás után a kritikák a Szabad Európa Rádióban, a kötetek, a nagy művek sora: a Golghelóghi, a Köpönyeg sors. (Az Özön közönyt és az Irodalomtörténetet a Tevan Kiadónál épp akkor adtuk ki, amikor jómagam gondoztam az ottani kiadványokat. 1994-ben. és 97-ben.)

„Mindez világlátásom – etruszk szobrokra emlékeztető – drótváza csupán, erre a szobrásznak még fel kell hordania az agyagot s kiformálni a test egészét a mintázófával. Ne képzelje tehát senki, hogy csak mert e néhány soron végigfutott a szeme, bölcseletemről »már mindent tud«.” (Írja a Filozófiai zárlatok című könyvében. Aurora, London, 1992.)

Határ Győző szerint az egész újabb kori magyar történelem nem más, mint folyamatos önámítások, hamis önértékelések sorozata, amely egyfajta össznemzeti pesszimizmusban és önsajnálatban csúcsosodik ki időről időre. Az ilyen és ehhez hasonló értékelések közül kisebbfajta vitát váltott ki az egyik 1985-ben, Brüsszelben tartott előadása nyomán íródott, A nemzeti hamistudat című esszé (in: A költészet kiskátéja. Aurora, London, 1990). Határ Győző álláspontját egyebek között Balassa Péter és Ács Margit vitatta meglehetősen erős kritikai éllel. Végül az idő az emigráns írót igazolta.

Nincs még egy olyan alkotója az elmúlt fél évszázad magyar irodalmának, aki olyan gyilkos iróniával lett volna képes ostorozni az intelligens kreténizmus megnyilvánulásait, ahogy ugyancsak Rugási aposztrofálta, mint a Golghelóghiszerzője. Bizonyság erre a Csodák országa, Hátsó-Eurázia című terjedelmes írás, amelyet – az eredeti kéziratot részben újrafogalmazva – Határ Győző Londonban, 1989-ben adott ki, vagy éppen a műfaj fölülmúlhatatlan remeke, az ugyancsak a háború után itthon íródott Egregor(Az Őrző könyve. Aurora, London, 1974).

1956 előtt Ragyogó szívvel, remete daccal, 1945-ben jelent meg verseskönyve, még Hack Győző néven, valamint a Liturgikon, 1948-ban látott napvilágot. Legújabb verseskötetei közül a két legjobb a Merengő éjszakák és az Üveggolyó. Fantasztikus mega-szókincs, nagy léptékű világmagyarázatok rejlenek a kis szöveg-ékkövekben.

Jelentős regénye még a Pepito és Pepita jelent (először franciául, Julliard, Paris, 1963, majd magyarul rövid időn belül kétszer is: Aurora, London, 1983–84., illetve Szépirodalmi, Budapest, 1986-ban jelent meg.) valamint a modern kori Magna Mater regénye, az Anibel(először szintén franciául, Denol, Paris, 1969-ben. Majd magyarul: a Szépirodalminál, Budapest, 1988)

Weöres Sándor mellett – Határ Győző a háború utáni magyar költői nyelv legnagyobb virtuóza volt. Szentkuthy attitűdjét szokták vele együtt emlegetni, sőt filozófiája is tiszta és világos szellemi kútként várja a belőle inni (és benne megmártózni) vágyó olvasókat.

* 

Gyomán, ahol született, majd Szarvason és Békéscsabán vezettem le a könyvbemutatóit, három nap egymás után, 1997-ben. Három napot töltöttem el Vele, mint famulusa, vittem a táskáját, töltöttem a kezére a vizet, de többet tanultam Tőle ebben a kis idő intervallumban, mintha végigolvastam volna a Filozófiatörténeti enciklopédiát.

     éltem: van ehhez mit hozzátenni? S nem elég, hogy ebbe más is belehalt már? Én döntsem el, álom és ébrenlét közül hogy melyik az igaz valóság, ha Szókratész sem tudta eldönteni? Szerettem volna „egyidősnek lenni a századdal”, ám ezzel elkéstem; ehelyett azt álmodtam, hogy 1914-ben születtem, amivel eredeti kívánságom képletesen teljesült, hiszen „jelesb” történészek szerint a 19. század az első világháború nyitó puskalövésével ért véget, s mivel jómagam, Gyomán, a Kner-nyomda tőszomszédságában ezzel a puskaropogással ébredtem létre és valóra, történelmi szempontból egyívású vagyok a századdal. De mennyivel nagyobbszerű lett volna, ha születéssel-elszenderüléssel lepipálom Matuzsálemet, s egyívású lettem volna az évezreddel: Krisztus Második El-Nem-Jövetelétől Harmadik El-Nem-Jöveteléig?! Lám, nehezen forog a nyelvem, a számat tartani nem tudom. Alig nyitom ki, máris elárulok mindent magamról; azt is, hogy „égetni való heretnek” vagyok, és azt is, hogy írói „rendhagyóságomban” hiszem és vallom (ahogyan a Mesterek Mestere, Lawrence Sterne hitte), hogy az élet sava-borsa az elkalandozás

     kitéréssel kezdem, elkalandozással folytatom, míg végezetre rajtaérnek, hogy lekéstem az életrajzírás gyorsvonatjáról: egy közbülső állomáson – Isztambulban, Evlia Cselebi Házában vagy Chicagóban, Szathmáry Lajos vasúti restijében – kiszálltam egy sonkás zsömlére, és ott fogott a csevej… Jut eszembe. Valaha százmilliók álmodoztak arról, hogy „elmozdulnak” a térképen, aztán ott ragadtak, ahol voltak: a falujukban. Nem a világsodródás, hanem a helybenmaradás volt a szabály. Mainapság meg, hiszem-nem-hiszem: megvalósult a hamuban-sült-pogácsa álma meg a világgá eredésé, s nemcsak a legkisebbik fiúnak van „olyanja”, de ahány fiú- és leánygyermeke a családnak csak van: fogja az alumíniumvázas háti hóbelevancát, és nekivág a Nagy Kalandnak. Új ifjúságtípus született, a „hátán-háza-kebelén-kenyere”. Kutyát se érdekelné, hiszen mindenki járt már arrafele, amerre én jártam, és megszégyenülnék csavargásaimmal. (Ahogy Chateaubriand a londoni Szent Pál székesegyházban, úgy rekedtem egyszer éjszakára a kölni dómban, 19 éves fejjel, 1933-ban, Hitler hatalomra jutásának évében, első, kalandos Európa-járásom idején). Meg hát, megszégyenülnék már csak azért is, mert az okosok irodalmizáló útinaplót vezetnek, felcsipegetnek tücsköt-bogarat, és mindenre kitérnek élvezetes-ropogós elmélődéseikben sub specie aeternitatis, én meg váltig azt néztem, hol foghatom meg az alkalmi munka végét: útközbeni kenyeret kellett keresnem. Ösztöndíj? Olyan se tarisznyámat, se vitorlámat nem dagasztotta, s ha az angol szólás szerint „a vendégnek dallal (sziporkázással-adomázással) kell fizetnie a vacsoráért”, hát én sem hagyhattam cserben vendéglátóimat azzal, hogy „elvonulok” útinapló-csinálásra… Akivel Hunniában csak szóba elegyedtem, valamennyien „leroptak” már hét-nyolc országot, s jártak „Görögben” / „Olaszban” / „Franciában”. Egyszer már bokáig pirultam Kabdebó Tamás írországi útikalauza olvastán, ahol azt írja, eddig jó félszáz országot bejárt. Nem az jutott eszembe, hogy annyi ország tán a Földkerekségen sincs (mert van), hanem annak a futónak a szégyenével, akit többszörösen leköröznek, s a küzdelemből kiállva az árokszélre ül, elkezdtem összeszámolni, hogy én meg hány országban jártam. Nem hittem a ceruzacsonknak, amivel az országokat a repülőjegy hátán kipipáltam. Úgy fordultam meg 32 országban, hogy észre se vettem, és miért? Mert úrrá lett rajtam a robot mentalitása

     fúrtam-faragtam: hol egy színdarabot, hol kisértekezést („fejezetek a filozófia abszurd drámájából”), hol kenyérkereső rádiós beszámolót egy fesztiválról, hol építészeti belecsodálkozást egy világszép székesegyházról (csak Angliában két tucat nagykatedrálist vettem így pórázra); s ilyesformán, ez az én átok-istenverte HOMO FABER-természetem elvette az útinaplóírástól a levegőt. Az életteret meg az önéletírástól az vette el, hogy meghalnom se volt időm, nemhogy élni: amit összeírtam, a szó szoros értelmében „ellopott időben” írtam, amit a kenyérkereső robot meghagyott; pl. a hajnali műszak üres óráiban (dögfáradtan); vagy két nyelvlecke közt; hol otthon, belelógva az éjszakába, hol az autósztrádán, fél kézzel a volánon, fél kézzel a zsebdiktafon bigyóit nyomogatva. Így azután, mikor, mikor nem, „kiizzadtam” magamból az önéletírás kukac-ingerét (a szabvány átlagember, az egyenkukac ne zengedezzen életrajz-ariosókat:) sehogyan sem éreztem otthon magam a műfajban, s végezetül oda jutottam, hogy lefele rangsoroltam, lefokoztam az autobiográfiát, mint ami „nem igazi alkotás”

     legszívesebben a ma született újszülöttnek mondanám, világrajövetel után, azon mocskos-véresen, amikor nemhogy még fókuszolni se tud, de a csipáját se tudja, hogyan kell kinyitni, s csak épp hogy inter urinas et faeces előbuggyant a boldogtalan (ésde mivel a szóból nem ért, valami igézetes sugdosódással… már miért ne?! Inkább neki, a ma született szűz agyvelőnek, mint annyi sok agyonmosottnak; és már mondom is)

     – Pajtikám! Ma még azt se tudod, fiú vagy-e vagy leány; de – oda se neki. Te csak ne keserítsd magad Senecával, hogy vitam nemo acciperet si daretur scientibus, mert már megvagy, itt vagy: nem igaz, hogy az életnek csak ez a keserű seprője van és semmi egyebe; s ha nem is közvetlen a lépről csurgatott méz, vedd annak, ami: adottságnak. Ne higgy az egzisztencialisták gyomorégésének, ahogy a gyomornedv-felböffenéssel belőlük kifreccsen: „létbe-vetettségünk” ostoba félrefogalmazás, emocionális grandguignol, az ő sanyaróvendelségük az ő magánügyük. S jóllehet még csak rügye vagy annak, ami leszel, te alig-lélek, te: itt, már most – a lelkedre kötöm:

     ne csinálj életterveket. Egyáltalán, semmiféle életterv mellett eszedbe ne jusson, hogy elkötelezd magad. Mert ha én tudom, hogy végezetre, de már úgy 80 fele járóban, milyen égető szükségem lett volna rá, hát inkább arabul/perzsául/szírül tanulok, és nem megyek soha-de-soha Műegyetemre. Hülyüském! Nem is hiszed, mennyire ki van szolgáltatva (és milyen soká) az Ádám-ivadék az „elemeknek”, értvén ezeken a toronyhullámokon a zsarnoki jóakarókat, a családot, az iskolamestereket, a gügyüt, a lelki vezetőt. Te csak ne hallgass rájuk, célirányosan te csak ne alakoskodjál, s ne fogadd meg Kópé Szent Pál tanácsát, s ne mutatkozz annak a Galambnak/Kígyónak, akivel éppen beszélsz; s bárha állnál komédiásnak (olyan is kell), szelíd ravaszságod másra, mint láttatásra ne használd. Tudom, „színpad a világ” – ezt Shakespeare előtt másfél ezer évvel így tudta már bizonyos Plotinosz is (szegény! öregségére nemes arcvonásait megette a lepra) –, de az örökös szerepjátszásban elveszted igaz-önmagad

     jól vigyázz, hogy ne légy senki „szemefénye”, mert akkor öt-rossz neked. Körülötted a majsztramok, a filiszterek, a lélekrablók, a gyalogsátánok, a fejedet-satuba-fogók már a bölcsődnél azzal fenyegetnek, hogy felcsapnak „tehetségkutatónak”; még fel se cseperedtél, és már beletosszintanak valamelyik iskátulyába, s azontúl jaj neked, ha nem váltod be a hozzád fűzött reményeket. Pöttöm készségedet, helyre kis ügyességedet „tehetséggel” tévesztik össze, jóllehet annak semmi köze démonodhoz (ha van), hogy az mit súg kortexed fülébe, sem géniuszodhoz (ha van), hogy annak mi az „üzenete”

     így bukdácsoltam végig jómagam is ezt a gátfutást, a tehetségugrató-beugrató korlátokat, s hol azt verték belém, hogy „az isten is festőművésznek teremtett” (meglehet, de úgy, hogy nem nézett oda) – csupán mert távlatnak rajzoltam a távlatot; hol azt olvasták a fejemre, hogy Polühimnia felkentje vagyok, amilyen „jó” a filhallásom, s úgy ittak rám előre, mint a medve bőrére – hogy az operaszerzőségig meg sem állok. Hol hittek a mátyásmadárnak, mely kihúzta planétámat: a Vitruviusi Mesterség kiszemelt magának – mi nagyszerű végzet! Folyóméterszám rajzolhatom a palotahomlokzatokat! Hol meg előmbe vezettek egy kezesnek mutatkozó, de csúnyácska milliomos menyasszonyt: ülj bele a vagyonba, éljed világod, ne fanyalogj olyan józanul, te ökör: aranytálcán kínálom, s többé nem ismerlek, ha nem ragadod üstökön a szerencsét!… Te csak, fiam, ne gyorsalkodjál a szerencse üstökön ragadásával; mert pro primo amikor kéne, úgyis elkésel vele, és pro secundo megjárod, ha a rossz szerencsét ragadod üstökön, s az cudarabb, mint ha a pokol egy rossz rostélyemeletére szánkáznál, s ott fogna a kárhozat-nyilvántartás

     ládd, öregapádnak, nekem ötven évem is beletelt, amíg rájöttem, intellektusomnak hogy mi a faculté maîtresse-e, lényemnek mi az aretéje. Hogy mire való vagyok. Ötven évem ráment, ésde nem is azért, mert elterveztem ugyan életemet, de rosszul, hanem mert az élet tervezhetetlen. Valamikor volt egy bolond gondolatom (valamelyik regényemben olvashatod is): „az élet megbosszulja azt, aki (odakínált) alkalmai elől kitér.” Szörnyen hittem ebben az áligazságban, mely inkább emocionális életcsapadék, mint tapasztalat. Nem sejtettem, hogy a sors a sorsalany által (jószerével) alakíthatatlan; s ha alkalmait elmulasztjuk, az ugyanúgy beletartozik, mint ha megragadjuk. Én is hány éjszakát átvirrasztottam, és szakajtóra való keserves könnyet elsírtam azon, hogy szöszke-szép szeretőm, a fehérorosz N. I. gúzsba kötve nem vitt magával, amikor 1941-ben kitört a német–szovjet háború, s ő gazdag családjával Spanyolországba (majd Argentínába) menekült, abban a szent meggyőződésben, hogy (most fogóddz meg) a szovjet hadigépezet megállíthatatlan, a nácikat a tengerbe söprik, és a fehér-orosz emigránsokat, ha itt találják, felkoncolják

     és én? Mit gondolsz, miért nem mentem vele, világszép szláv menyasszonyommal?! Peckesen kihúztam magam (én hülye), és pátoszomon magam is megütközve (franciául) azt szavaltam neki: itt a helyem, osztoznom kell népem sorsában. Magyar író vagyok, mi lesz tízkötetnyi oeuvre-ömmel, ha így ebek harmincadjára hagyom?… Pedig-pedig! Ugyan mit változtatott „népem sorsán”, hogy első fokon halálra ítélt B. hadbíró százados, „felségárulásért”? Hogy meglaktam az ország majd minden börtönét? S ha azóta opuszaim számát ötször annyira szaporítottam is: hol az az ország, amely ennek hiányát érezte, az irodalom, amely nem lett volna jól el nélküle…?!

     tanulj belőle, Pajtikám. Hogy nincs tanulság: hogy kapkodás és rögtönzés az élet (mármint a magunkfajta szegénylegényeké, akik nem az örökölt vagyon uzsorakamatait költögetve élnek). Hogy megalkuvás és azért rongy minden rongyélet – bár engem cifrábban, a megalkuvás Herkules-bunkójával sújtottak tarkón, amikor 1945-ben, az ún. „felszabadulás” után mire kellett rájönnöm, mire nem: a sátoraljaújhelyi katonai fegyintézetben a vakeset egy-zárkába vitt egy hajdani pártkorifeussal, G. I.-vel, aki a spanyol polgárháború után, a francia internálótáborban összerúgta a patkót Rajk Lászlóval, s ez lett a veszte. Rajk bosszút esküdött, első dolga volt, hogy G. I.-t bevágja a budadéli büntetőtáborba, s utána mindenki, akiről kiderítették, hogy vele ült és feltehetőleg vele pajtáskodott, megjegyzett ember lett. Így lett nekem mint megjegyzett embernek tízszerte nehezebb az indulás, és a megalkuvásból is vastagon kijutott: szovjetorosz pártfércművek lefordítására fogtak, s ebből éltem akkor is, amikor a szovjet nyomdatermékek penetráns- húgyszagától öklendeztem szinte.

     Igaz, megesett, hogy megmakacsoltam magam: nem voltam hajlandó Zelk Zoltán „alá” nyersfordítást készíteni egy közép-ázsiai Sztálin-eposzból. Megütöttem volna a bokámat, és aligha kerülöm el, hogy bele ne vágjanak a Rajk-per ötödik-hatodik menetébe (ahogy G. I.-t bevágták: ő a Slanski-kirakatper egyik fő-vádlottjaként a kötélen végezte) – ha túlcsorduló undoromban el nem határozom, hogy Triesztbe szököm, ahol az UNRRA-nál állást ígértek

     a jugó határon fognak el, rám vernek három mázsát, leülöm, s utána – mint kétszeresen megjegyzett „bokorugró népellenség” – fogcsikorgatva mérnökösködöm egy esztendőcskét, míg vissza nem csábítanak műfordítónak az irodalom margójára: a „Főigazgatóság” hallgatólagosan elfogadja feltételül szabott legalázatosabb kérésemet, hogy többé oroszból nem fordítok… Ki így, ki úgy úszott az árral, ferdítette „egyenesre” életrajzát, fel-felfedezve munkás–paraszt származását, s úgy írt, hogy a Rákosi-korszak lincshangulatában megússza. Ki ízlésesen, ki ízléstelenül. A háború előtt Horthy-ellenes voltam (a jópál fenéje se tudja, mért, egyebek közt tán azért, mert nem szenvedhettem Horthy dinasztikus törekvéseit); de mihelyt lesöpörték a sakktábláról, és az öregúr portugáliai palotavillájában a legyeket hajtotta, többé eszembe se jutott. Uralma alatt „Horthy-ellenesnek” lenni kockázattal járt; 45 után viszont gyáva ízléstelenségnek, sőt hullagyalázásnak éreztem, ha rúgtak rajta egyet, vagy látnom kellett, hogy írótársaim – munkaversenyben a krumplicsillagért – egyre-másra azzal adnak szerenádot a pártállamnak, hogy elkövetik Horthyn ezt a hullagyalázást. Hol úgy, hogy „Horthy-ellenesség” örve alatt nagy ravaszul a sorok közé belopják a Horthy-korszak nosztalgiáját, hol úgy, hogy egy-egy háború előtti intézményen, tudományegyetemen, piaristákon, Ludovikán – elverik a port. Opportunizmus volt, amelyet fair playnek álcázni nem átallottak: méla undorral figyeltem a fanarióták gerinctelenségét, és pironkodtam helyettük

     de hogy felküzdöttem magam a műfordítói ranglétrán, és már csak „parádés megbízásokkal” meg „kiemelt honoráriummal” tábláztak be tucat szerződéssel évekkel előre – megkeseredett a szám íze. Eredetit csak fióknak írhattam, s ezzel mintha koporsóba eresztettem volna le… 56-ban, mint akit koránál fogva fasiszta-gyanúsnak nézhetnek, a fiúk visszazavartak a barikádokról. Vagy két tucat elfogott szovjet katonát kihallgattam ugyan, de különben kényszerű passzív szemtanúja voltam a forradalomnak. 56 pünkösdi királysága alatt minden könyvem leszerződtem hirtelen alakult kiadókkal, akik az ország lerohanása után szétspricceltek. A kibelezett-letiport ország látványa, az elgyalázottság érzése megbénított. Üszkös lélekkel képtelen voltam a megkezdett nagy opusz folytatására – hogy tolmácsoljam Rabelais humorát. „Kapuzárás” után, 56 decemberében golyózáporban menekültünk Piroskámmal Bécsbe

     a Mariahilferstrasse fényeibe belevakultam. Karácsony Bécsben! Belekábultam, újjászülettem. Teveled is lesz majd úgy, kis Palántám, ha gerincvelői fészkén az életinger oly igen elmohósul, hogy hinnéd, az öröklét sem elég; máskor meg ez a tetűnyi lét – a Korán szerint: „amennyi egy szúnyog szárnycsapása” –, az is sok. Sose türelmetlenkedj: minden előre ki van mérve, el van boronálva

     De Quincey leírja, hogy az ópium hatására egyetlen éjszaka néha száz évnek tűnt. S hány ilyen százéves éjszakám van nekem – ha tudnád! Amikor belegondolom magam, azon dévánkodom, hogy a patvarba is – hogy az ördögbe kötöttem ki az angol szigetországban, mikor világéletemben a francia irodalom „szellemi gyermekének” tudtam magam?! De – így van rendjén, így esett; különben sohasem tudtam volna meg, hogy a northumberlandi szénbánya csilléinek a nyomtávolsága (4 láb, 8 1/2 hüvelyk) volt az őse az egész kontinens vasútiszabvány-vágánytávolságának; hogy az angolszász világban nem a férfiak kérik meg a hajadonok kezét, hanem a hajadonok kérik meg a férfiak kezét, és penderítik őket (szigorú mosollyal) az oltár (vagy az anyakönyvvezető) elé; meg hogy Leeds milliós város, ott van a világ legmegigézőbb, leggiccsesebb, toronykupolás városház-palotája, mely (számomra) arról nevezetes, hogy még 1953-ban, a „Gyűjtő” titkos börtönirodáján, egy angol folyóirat címlapján meglátnom-belehabarodnom és megfogadnom egy pillanat műve volt: ha lejárom a lábam, akkor is – ezt a toronykupolát megkeresem-megtalálom! Úgy is lett; mert valahol van, kell legyen egy nagy osztováta, hol a sorsokat vetélik (így tudta Flaubert is): ott szőtték bele sorsomba, hogy Londonország promontóriumáról tekintsek széjjel a világon, és a British Museum kupolás könyvtártermének árnyékában üssem fel sátorfámat – nekem nem is volt beleszólásom. S itt újabb félreugrás következik, Kicsim, s nem kötöm az orrodra életutamat

     egyszer még tán találkozni fogsz „regényelméletemmel” (ne nagyzoljunk: nem sziklányi, csupán szilánknyi) – arról, hogy milyen a „jó regény”. (Persze nem posztmodern regényhamisítványokra gondolok, melyek rendetlen elmék oltári rendetlenségét tükrözik, meg arra való képtelenségüket, hogy írásuknak architektúrát/vázat/felívelést, homlokzatrendet adjanak: ezekre a tétel nem érvényes). A jó regény arról ismerszik meg, hogy oldalakon át habzsolod – bosszúsan s egyre türelmetlenebbül. Hogy „ebben a könyvben semmi se történik”. Oután-osztán, felénél-kétharmadánál a térdedre ejted, a könyv a könyvjelzőre rácsapódik, te meg csak ámulsz-bámulsz: „Úristen: mennyi minden történt!”

     a jó regény a sápadtszürke élet monoton forgását majmolja, a hétköznapok taposómalmát komédiázza – míglen azon nem veszed észre magad, hogy a történet hömpölytükre megborul veled, s az események Niagaráján te a pokolra szánkázol… Elsápadsz, beleőszülsz, hitetlenkedve pergeted a naplóoldalakat, amelyeket megírni nem volt érkezésed: ha én Neked azt a negyven évet Messze Idegenben elődbe borítanám!

     Ilyen lett volna az én életregényem is, ha lett volna – amilyen a „jó regény”: hogy évszám „semmi se történik”… Most jut eszembe, no né: volt is! Van is ilyen „életregényem”, s három kötetéből kettő már ott virít a kirakatokban: „Életutam”. 1988-ban az a meglepetés ért, hogy rám szállt egy jeles irodalomtörténész, Kabdebó Lóránt, és addig szorongatott, amíg be nem adtam a derekam. Magnóra vette „Életutamat”. Igaz, mindez a Kádár-korszak utolsó esztendejében történt, s még voltak Szent Tyúkszemek: tabutizált témák és nevek, ezeket kerülni kellett. Nem kerültem, a kigyomlálást másra hagytam; jómagam sohasem kacérkodtam azzal az irodalmi esztáblismenttel, se gazsuláló levelet nem írtam Aczél Györgynek, mint egyik-másik dörgölődző emigránstársam, amolyan maga felkente írófejedelem; bár azt tudom (angoloktól, diplomata tanítványaimtól, akik hivatalos minőségben jártak nála), hogy Aczél György dolgozószobájában könyveim ott sorakoztak a polcon – s ezzel fény derült arra is, ki volt a titokzatos anonim könyvvásárló, aki londoni kiadványaimat egy hollandiai cégen keresztül, több példányban, hűségesen megrendelte… De „Életutam” trilógiája a nyomda ajtaján még be se kopogtatott, amikor jött éve csodáknak, megbukott a Kádárscsina, többé nem kellett tekintettel lenni a tabukra, se lakatot tenni a számra: gondolom, ma sokan megorrolhatnak rám akkori szabadszájúságomért

     Pajtikám: légy te is olyan, hogy ami a szíveden, az a szádon. Az intellektuális tisztesség vértezetében, mint a szabad szólás szörnyetege, s legelöl a páston! Hogy a rút visszavonás tüze közt Te megálljál – mert a magyarnál csak az ukrán emigráció az utálatosabb, az aztán az acsarkodásban közmondásos, hogy rajtunk is túltesz. Mit magyarázzam?! Londonban, 56 után, új életkezdés, gürizés, albérlet, főbérlet, megágyazkodás másik negyven évre, villa a villanegyedben: meg se próbálom, hogy elmondjam. A BBC-ben a rádiózásnak megvolt az az előnye, hogy megmaradhattam az irodalom margináliáin, meg hogy magyarul írhattam: színházi beszámolót, könyvismertetést; majd amikor 1976-ban a „Magyar Maffia” az angol rádióból kiintrikált, a Szabad Európa Rádió tárt karokkal fogadott, s ennek meg sokkal nagyobb nyilvánossága volt, naphosszat hallgatta az ország, sőt a Felvidék, Újvidék és Erdély magyarsága is: hallgatóságom megszázszorozódott. Aki az Irodalmi Újságban, az Új Látóhatárban és az emigráció számos más orgánumában olvashatta írásaimat, az európai és amerikai felolvasó körútjaimon személyesen is megismerkedhetett velem. A „Szittya Gócok” olvasóköreiből előfizetők rekrutálódtak, akik körleveleimre csekkel/pénzeslevéllel válaszoltak: vajszigetet köpültem könyvkiadásom alá, s hogy szebbek és olcsóbbak legyenek, azontúl magam szedtem kiadványaimat (szedőgépem külön szerelmi történet). Nem mintha valaha is emigrációban „utaztam” volna, hiszen maga voltam a megtestesült Treuga Dei: éppenséggel nem hullottam ki a Kádár-ellenes egységfront rostáján, hiszen a szabharcosoknak is tagja voltam, de az évek előrehaladtával érdeklődésemet lefoglalta a széppróza, majd a bölcselet. És nemcsak a nyelv kötött oda, de az egyre növekvő korrespondencia is: az író- és költőtársak, régi és új barátságok ezer szálával fűzött magához az óhaza. C’est d’un autre tonneau – mondhatnám Rabelais-val, mármint az, ami most következik, figyelj, kis Emberpalántám, naposcsibének se vagy te olyan buta, hogy ezt ne értenéd; ha te olvasod légyen, fogadni mernék, neked is megragadja a képzeletedet ez a posztfenomenológiai káprázat

     Hans Reichenbach hamburgi születésű amerikai pozitivista gondokozóról (és matematikusról) szól ez a közbevetés, akit alighanem Platón barlanghasonlata ihletett meg, mert egyik korai könyvében hasonló ábrázolatos modellel érzékelteti a világot és a tapasztalást (Experience and Prediciton; Chicago, 1938). Képzeljük el – mondja –, hogy a mindenség egyetlen irdatlan kocka, amelynek minden lapja áttetsző opálüveg. Kívül a kockán madarak röpködnek, de minden, amit belőlük láthatunk, alul-felül és négyfelől: az árnyékuk a kocka opálüvegén. Eleinte ezeket a suhanó árnyékokat tekintjük a valóságnak. Hamarosan előáll ám egy fickó, bizonyos Copernicus, merész elméletével: amit látunk, csupán vetett árnyéka a valóságnak (ez esetben a madaraknak), de az igazi létezők kívül vannak a kocka üvegén. No most. Képzeljük el – folytatja a filozófus –, képzeljük el, hogy ez az opálüveg kocka zsugorodni kezd: addig-addig, amíg rá nem szopja magát testünkre – amíg a bőrünk, az epidermiszünk nem lesz. A testbelsőben, a szenzórium észlelőernyőin megjelennek a „madárárnyékok”, összenézzük/egybelátjuk a kortikális retinán, és arra következtetünk, hogy az, „amott” – a világ. „Ilyen” a világ, a rajtunk kívüli, a „künnenső”. Naposcsibének se vagy te olyan buta, hogy ezt ne értenéd. A te szenzóriumodon kívül neked én csak a „madár árnyéka” vagyok a bőröd opálüvegén; de ha hozzáveszed, hogy nekem meg könyveim vannak, s ezek a kifele vetített árnyékok az én „madaraim” – ámde neked ez már az „árnyék árnyéka”: madárárnyék a hatványon –, akkor elképzelheted, milyen nehéz a dolgod, hogy engem az árnyék árnyékából rekonstruálj. De nincs más módja. Barátocskám: az írónak nincs élettörténete; csak könyvei vannak. Oda nézz: ott szállok a bőröd opálüvegén: az árnyékmadár madárárnyéka – kapd el hamar! Exponálj, fotózd le, s „hívd elő” szürkekérgi retinádon! Nincs más támpont, amivel szolgálhatok. Rakj össze abból a félszáz salabakterből, ami utánam marad, és még sokáig röpködni fog világod érzőüvegén, bőröd opalizáló membránján – az a kiterjegetett szárnyú Garúda-Madár, amelynek hátán megülve Visnu Világ-atyaúristen lovagol – amikor én már nem leszek.

*

 

Vigyázz magadra, féltelek, kis Emberpalánta. Nemcsak azok a szamár költők rohannak meg, hanem azok a szamár világmegváltók is; márpedig „ezerszer sarlatánok a magyar sarlatánok”. Félnótás imposztorok, önjelölt világjobbítók, s mind magának akar. Szívleld meg Cioran szófejtését: „Megváltó = dühöngő, aki szégyentelenül hisz magában.” Téged is, mint minden csecsemőt, vagy azzal, hogy az agyadat, vagy azzal, hogy a fütyidet: körülmetéljék/agyonmossák. Mennyből-pokolból, jobbról-balról, első felsírásod hallatán máris fenyegetnek az agymosás fundamentalista rohamcsapatai. Vigyázz, angyalkám, az agyacskádra: nagyon vigyázz. Nehogy végzetesen és életveszélyesen összetéveszd magad a lasszóval bitangoló „meggyőződésekkel”. Hogy te mit gondolsz, mi a te hited?! Egy élet beletelik, amíg ennek a végére jársz, édeskevés, amit én ebben segíthetek.

     Alig hiszem, hogy találkozni fogunk; mert megfogadtam, hogy ebből a londoni házból (HONGRIUSCULE, „Kis-Magyarország” a neve) nem mozdulok, s úgy visznek ki belőle, lábbal előre, bár félő, hogy kiköltöztetőim igen zavarban lesznek velem, hiszen akit hamvasztanak, azon nehéz kiókumlálni, merre van a „lábbal előre”. De ha nem vagy a tévé szélütöttje, sem a dobhártyarobbantó akusztikai környezetszennyezés agykérgi süketültje, még „összefuthatunk”, s akkor majd elárulhatom, ami ebből kimaradt. Pedig az a vastagja