A hónap írója – Térey János: Országos káosz (2)
TÉREY JÁNOS
ORSZÁGOS KÁOSZ (2)
(Részletek A Legkisebb Jégkorszak című regényből)
3.
Kapualj
Megálltak a kapualjban és haboztak.
Egyelőre nem merték kidugni az orrukat:
Féltek, nehogy leborotválja a szél.
„Megint olyan hideg van, hogy belefagy
Az ember szájába a nyál.
Időre megy, Francikám? – kérdezte a házmester. –
Akkor nem fog percre pontosan beérni.”
„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”,
Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki.
Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?
Van, hogy egy órán belül, van, hogy soha.”
„Azt mondják, szünetel az ételosztás a szegényeknek.”
„Éppen most?” „Éppen most, na bumm. Ez ilyen.”
„El vannak látva fagyállóval?” „Naná.
Hallotta a híreket?” „Hallottam, ja – mondta
A házmester, bojtos sapkáját szemébe húzva. –
Maga azért közelebb van a tűzhöz.” „Mondjuk így.”
„Hát akkor azt is tudja, mi jön.” „Nagyjából.”
„Nem lehet, hogy csak ijesztgetnek minket?”
„Többszörös riasztást adtak ki, talán csak nem heccből...
Nyugalom, Tóni bácsi, mi vagyunk a helyzet urai.
A kormány pedig a helyén van.” A házmester
Hamiskásan somolygott: „Radákkal hogy vagyunk?
Maga még mindig hisz a miniszterelnökünkben?”
Kis szünet állt be, a fiatalabbik akart kicsit kivárni.
„Én hiszek. Sőt tisztelem – mondta végül komolyan Franci. –
És elegem volt a konzervatív központosításból. Magának nem?”
„Jaj, dehogynem.” „És maga mit mond?”
„Én, kérem, azt mondom, hogy Radák erős és Radák kemény,
Ilyet már láttunk – kacsintott Tóni bácsi. – De ő
Nem csak a saját klikkjére figyel.”
„Ühüm, ühüm. És nem volt elege a liberális hisztiből?
Radák a nyafogás helyett padlóról hozta vissza
A jó öreg szociáldemokráciát.
És hazahozott több százezer kivándorolt fiatalt is,
Nem kényszerítéssel és nem gumicukorral...
És közben ugyanúgy óvja a magyar földet,
Mint az uram-bátyám káderek.” „Ami igaz, az igaz
– Fújt egyet a vice. – Nincs szüksége valamire, szomszéd?
A fűtés, ugye, magánál is rendben?” „Ja.”
„Szenet, fát vett?” „Ne hülyéskedjen már,
Gázzal fűtünk.” „És mi van, ha gáz, áram se lesz,
Világvége?” „Annyira ne kapkodjunk”,
Mondta Franci optimistán. „És mondja,
Bevásárolt?” „Alaposan, még karácsony előtt.
Vettem elég ásványvizet, kétszersültet, vagy öt rekesz sört.”
„Maga kóstolta már a tavalyi törkölyömet?”
„Nem.” „Nem? Akkor azt muszáj lesz.
Persze, az izlandi tűzhányók meg az Etna...
Ezek, Francikám, mind-mind szörnyű dolgok...
A következményeik beláthatatlanok...
Én is éreztem, hogy fokozódik az általános aggodalom,
De azért hókatasztrófára Pesten mégsem gondolt senki,
Pláne ilyenkor, a karácsonyi tagló súlya alatt...”
„Nem gondolja, hogy nagyon is udvarias
Ez a mostani vihar? Megvárja, amíg kipurcan az ünnep...
Csak utána bénítja le a fél várost.”
„Maximum pár napig szokott ilyen hideg lenni, nem hetekig”,
Mondta a házmester. „Hetekig? Ennek mindjárt vége.
Amit maga mond, az majd később lesz...”
„Mikor?” „A következő években. Évtizedekben.
Hónapokig lesz egyfolytában ilyen idő.”
„Akkor mi kihalunk, az tótziher.”
„Maguk? Maguk lehet.”
Franci lélekben már máshol járt,
Bizonyos Labancz Biankára gondolt,
Akinek most ér véget az órája Virányoson.
És ő meg fogja várni... tényleg, le ne késse,
Ha munkából jön! El kell érnie.
*
Bori csak bámult ki a kocsijából.
Az egész határ el volt torlaszolva.
Sőt jóformán az eget se lehetett látni,
Éppen amiért olyan veszélyesen közel
Került csurig tömött hófellegeivel –
A dunai rianások és lékek fölött pára gomolygott.
A vörös Nap lassanként fölkapaszkodott a hegyre,
A kacsakaringózó mellékutcák fölé,
Amelyek nyáron sétára csábítottak
Váratlan, nyájas zugaikkal, zöld hasadékaikkal,
De most igen zordnak tűntek,
Amikor átfújt rajtuk a fagyos szél.
Száraz hó sodródott a pesti sík fölé,
Oszlopokba kavarodott, tejfehér hengerben örvénylett,
Aztán hirtelen elvesztette lendületét,
És leülepedett. A keleti szél
Jócskán ott hagyta nyomát a havon:
Tegnap a Normafánál a tüskés bozót nyikorgó szárai körül
Hógallérok támadtak, ez is lenyűgöző látvány volt;
Ma pedig a Denevér-völgy oldalában
Keletkeztek dermedt fodrok,
És itt-ott vizenyős tar foltok,
Fonnyadt cipóként domborodó,
Sárga fűcsomók bukkantak elő.
Joó Bori kiszállt a kocsiból, az árok peremére lépett.
Két perc múlva úgy festett a szél prédájaként,
Mint egy eszkimó asszony, a tollkabátjában meg a körprémjében.
Látta, fagyott verebek és szarkák
Teteme hever a völgy legalján. Több száz vagy ezer.
A sárga-fehér mellényes természet- és polgárőrök,
Akik minden reggel őrjáratoznak arra,
Egész évben felügyelve az itteni, értékes gyepfoltot
– Ezt a kincset a hegy kamaszkorából –,
Ők jelentették a hatóságnak a tömeges madárhalált.
Ilyet még nem láttak soha, ők sem.
Még titok volt, de Borinak volt kapcsolata a rendőrségnél.
Úgy döntött, hogy az Esti Kurírnak fotóz és ír egy riportot.
Ez oda nem fog beférni, látta rögtön,
Ezt nem bírná el az ottani puhapapír.
