Szökevény író? – Csalódott gyerekek Csukás István szegedi estjén

Csukás István a legnépszerűbb élő magyar gyermek- és ifjúsági író. Ráadásul igen aktív. 2014. november 14-én volt a Szökevény csillagok című gyerekoperájának ősbemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban, utána pedig délután 4 órai kezdéssel hirdették meg közönségtalálkozóját a Somogyi-könyvtár gyermekkönyvtárában.

A találkozó nem kezdődött időben, több mint negyven percet kellett várni, amit a szervezők az utolsó húsz percben a Süsü, a sárkány filmzenéjével próbáltak meg elütni. A feszültség érezhetően nőtt, egyre több kisgyermek sírt fel anyja ölében, többen lézengeni, sétálni vagy éppen olvasni kezdtek.

A végül mégiscsak megérkező Csukást taps fogadta. Megtapsolták a bemutatáskor, és szinte minden válasz után. A beszélgetést Gortva Tamás, a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium magyartanára vezette, és részt vett még benne Nagy Imre Erik, a gyerekopera zeneszerzője és Sándor János, a darab rendezője. Ők is kaptak kérdéseket, de természetesen Csukás volt a főszereplő.

Nem is mondott rosszakat. Bár volt, amiről nem beszélt. Az egyik kérdésre adott válaszában szóba került, hogy ő költőként indult, és ma is az. Azt ígérte, erről még fog beszélni. Aztán ez elmaradt. Sokat beszélt azonban a gyerekekről, említette, hogy nekik érdemes írni, mert ők a jövő olvasóközönsége, és olvasóvá nevelésüket idejében el kell kezdeni. Kitért arra, hogy azért is megéri gyermekirodalmat írni, mert jóval nagyobb a felvevőpiaca. Hiszen egy verseskötet – mint régen – ma is legfeljebb 1000-2000 (?) példányban jelenik meg, de egy gyerekkönyv induló példányszáma ennek jóval többszöröse. Ráadásul ez a szám a megfilmesítés után ugrásszerűen megnövekszik, így fogyott el – az évtizedek alatt – hozzávetőlegesen egymillió példány a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági regényéből. Persze nem anyagi szempontból beszélt erről, hanem a hivatást emelte ki. Egyáltalán nem burkoltan azt üzente: a mindenkori kormányok jól tennék, ha a kultúratámogatás felét a gyermekkultúrára költenék.

A közönség biztosan szívesen hallgatta volna még a jó kedélyű megszólalásait, de a beszélgetés mindössze bő negyed órás volt.

Ami ezután következett, arról nem írt a helyszínen lévő egyik újságíró sem.

A kurta-furcsán véget ért „találkozó” után az írót megrohanták a gyerekek (és a felnőttek), hogy dedikáltassák a magukkal hozott vagy a helyszínen vásárolt könyveket. Legalább nyolcvanan állták körül Csukás asztalát, ez a tömeg, ez az igény és ez a szeretet minden író álma. A szeretet fontosságáról szintén sok szó esett a beszélgetésen. Csukás egy-két könyvet dedikált, hogy a fotósok megörökíthessék, aztán egyszerűen felállt az asztaltól, és értetlen tekintetek és még mindig reménykedő gyereksereg kíséretében kivonult a teremből. A gyerekek később visszajöttek, Csukást azonban – bár egy érdeklődő anyukának azt mondta, most ki kell mennie, de mindjárt visszajön – többé nem látták ott.

A magára hagyott közönségből több szülő is hangot adott csalódottságának. Hogy akkor itt most őket átverték. És ami ennél rosszabb: a gyerekeket verték át.

Merthogy eljött Szegedre a ma élő legismertebb gyermek- és ifjúsági író, az esemény összes promóciójában hangsúlyozták: a helyszínen az író könyvei megvásárolhatók, és dedikálás is lesz. Ennek csak a fele valósult meg: Csukás István könyveiből rengeteget vásároltak a helyszínen. Minden gyerek – de tényleg minden gyerek – kezében volt egy-egy Pom-pom vagy Vakáció a halott utcában, egy Keménykalap és krumpliorr, Sün Balázs és sok-sok Süsü, Süsüke, stb. Nyilván a legtöbben azért (is) vették, hogy a szerző dedikálja nekik. Lehet, hogy ennek lehetősége nélkül nem vettek volna éppen most Csukás-kötetet. Aztán megfosztották őket a személyesebb találkozás élményétől. Mert talán sokan éppen ezért jöttek: hiszen egy gyerekopera születése vélhetően nem sok óvodást-kisiskolást érdekel.

Csukás hirtelen távozásával pedig éppen azt a réteget hagyta cserben, amelyik fontosságáról végig beszélt. Hogy nekik, miattuk érdemes. A gyerekekért.

Egy jól megszervezett rapidhakni ebből áll: alaposan megváratni a közönséget, ezzel is telik az idő, érkezés után beülni – a fotózás kedvéért – a gyerekek közé, egy-két kérdésre – bevallottan – ugyanazt mondani, mint mindig, még ha a kérdés nem is arra vonatkozott. Majd egy-két könyvbe – a fotódokumentáció kedvéért – beleírni, és eladni több tucatot.

Ezzel pedig keserű módon rögtön igazolni: megéri gyerekirodalmat írni.

Bíró-Balogh Tamás