Ugrás a tartalomra

 

VersTörténés – Jász Attila: Átiratok. Herm&Co

JÁSZ ATTILA
ÁTIRATOK. HERM&CO  
 
 
egy nap, amikor. Herm&Co 
 
Egy nap, amikor, hiába menekülnék már tovább,
fel kell szállnom a vonatra. De lehet, hogy még 
odáig se jutok. Egy nap, amikor nem némán 
surrogva, ahogy zen szerzetes nyílvesszője 
halad vakon a céltábla közepe felé, és nem is 
az aktuális apokalipszis acéllovasaiként, 
nehéz és sűrű trappban, csatakos ágyban, 
gyűrötten magányos párnák közt, nem.
Egy nap, amikor a kvartett lassan lépdel a 
harmatos fűben.  A ráhangolódás percei ezek. 
Ezt onnan sejtem majd meg, ha egyáltalán, 
a pályaudvaron szandáljukból kilógó nagy-
lábujjuk nedves lesz még. Egy nap, amikor 
leülnek a resti műanyag székeire, csapolt sört 
rendelnek és játszani kezdenek. Valami régi, 
kopottas bluest természetesen. Ahogy csak egy 
álmatlan éjszakától rekedt hang szólíthat meg. 
És ahogy mindig ilyenkor, és csakis a zene által
helyhez szögezve, lemaradok a vonatról. És 
mivel soha nem csak apám és anyám  gyereke 
vagyok, a gitárszóló vége felé, a beálló csend előtt, 
a halkuló refrén után, fekszem csak a peronon. Meg-
halok.
 
 
 
jelek a homokon. Herm&Co
 
Egy nap, amikor ablakot nyitok a mellemen,
kitárom szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák,
repülje át minden rejtett zugát a friss levegő.
Hordja csak tele homokkal, növényi, állati 
meg emberi nyomokkal az idő, hogy majd
csontjaimnak egykoron puha homokágya 
legyen. Egy-kettő elsárgulva hever a felszínen, 
a legtöbb kicsit lejjebb pihen,maradjon az 
archeológusoknak is valami munka, feladat, 
terep. És amikor már annyira beborítja a lakást, 
emlékeim zegét-zugát a homok, hogy a félig tárt 
ajtókat mozdítani se lehet, és belülről is látni 
a festett, kék eget, az ablakokat becsukom. 
Lazítok egy kicsit, fekszem, jeleket hagyok 
a homokon.
 
 
 
behajtás. Herm&Co
 
Egy nap, amikor a behajtásnál már csak arra kell vigyázni,
óvatosan, és ütközés nélkül mozgassuk a spalettát,
ne ütődjön le a frissen mázolt festékréteg.
Egy nap, amit még számos követ majd,
ha jól vigyázunk rá, az életünk 
egészen a végéig kitarthat.
 
 
 
magamhoz ölelem. Herm&Co  
 
Egy nap, amikor elég öreg leszek hozzá,
hogy ne csak a verseimből, az életemből is 
papírhajót hajtogassak, kék hegyek alatt,
borgőzösen, magamhoz ölelem a holdat,
a félig leeresztett tó rozsdás tükrén át. 
 
 
 
a kísértés angolnafejei. Herm&Co 
 
Egy nap, amikor felismertem, hogy egy ilyen helyen akarok élni.
 Lakni. Magányos öregasszonyként. Alkonyatkor, fehér hegyek 
között, elzárva a külvilágtól. Önmagam gyengeségeitől. Küzdeni 
az elemekkel. Amikor elég néhány sárgán pislákoló ablakocska 
támpontként, nem kell semmi más. Küzdeni az elemekkel az 
életért, nem nagy betűvel, de bátran és kimondatlanul. Amikor 
néhány barakk, templom, fenyvesek, mindenütt hó, hó és a 
hegyek karéja fölött fehérrel elsimított szürkéskék ég vesz körül. 
Ahogy Segantini álmodta az életet, mintha öregasszony húzna 
maga után szánon egy hatalmas farönköt. Rajta száraz ágak. 
De ha közelebb hajolsz kicsit, kellő alázattal hajtod le fejed, 
vajon nem a kísértés angolnafejei tátognak-e ott éhesen és 
fenyegetően a szánon? Segantini képzeletét ismerve egyre 
bizonyosabb lehetsz benne. Ha egészen közel hajolva sem 
mitikus gorgófejet, csupán farönköt, esetleg kiásott vagy ki-
vágott gyökeret látnál a szánon, a hibát magadban keresd.
 
 
 
pillanatnyi állás. Herm&Co
 
Egy nap, amikor az emberektől fáradt tengerpart 
egyedül marad, végre pihenhet, a napfényostrom 
alábbhagy. Ilyenkor már felesleges kávét inni,
elég az illata, ha elsétálsz egy kávézó asztala
mellett és mélyen beszívod. Elkezdesz sosem volt 
emlékek után mászkálni a téren éjszaka, mert
leginkább felejteni szeretnél. Félig telt pohárral 
koccintani a mérkőzés pillanatnyi állására. 
Döntetlen épp, de az idő hamarosan átveszi 
majd a vezetést.
 
 
 
hullámhang. Herm&Co  
 
Egy nap, amikor bérelt lakásunktól 
 két saroknyira nyílik meg a tenger.
Hullámzik, oválisra csiszol minden 
szögletes gondolatot és elmossa 
a homokvár-labirintusokat a parton.
És a közepébe rejtett apró kőszörny 
egyedül árválkodik kitakarva a homokban.
Állja még a hullámok ostromát. Aztán elfárad 
és eldől. Hagyja, hogy lassan betemesse 
az idő, mindent újra lehessen kezdeni. 
Amikor az égen derű és sarlós fecskék,
a filozofikus árnyékban erotikus szellő 
simogatja a napsugaraktól pirosra súrolt bőrt,
a tenger monoton hullámhangja mindent ural.
Kavicsok görgése adja a ritmusszekciót.
 
 
 
már nem teljesen. Herm&Co 
 
Egy nap, amikor a még és a már a semmi vizét issza,
csupán a test öregszik, de tudjuk jól, hogy ettől lesz tiszta.
Már nem teljesen ember, még nem angyal,
apró részletek harcolnak a naggyal.
 
 
 
párhuzamos sínek. Herm&Co  
 
Egy nap, amikor hófoltok vakítanak a szántóföldeken,
és távoli fényszóró simogatja a bekötőút melletti 
meztelen fatörzseket. A felüljáró alatt észrevétlen
vonat siklik át. Alkonyodik észrevétlen, amikor
 magányszürke házak bukkannak elő a sárszürke 
hóból, a sötét fák ködszürkéjéből, és egy még 
sötétebb városszürkébe fut bele a rosszul kivilágított 
állomás. Fekete kalligráfiák az elhagyott utakon, kerék-
nyomok, miközben a kásás, koszzöld víz kavarog a híd 
vaskorlátja alatt. Nem lepődsz meg rajta, csak tudod,
nem menetirányba folyik az idő. Párhuzamos sínek 
futnak a végtelenbe. Sosem találkozunk önmagunkkal.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.