VersTörténés – Jász Attila: Átiratok. Herm&Co
JÁSZ ATTILA
ÁTIRATOK. HERM&CO
egy nap, amikor. Herm&Co
Egy nap, amikor, hiába menekülnék már tovább,
fel kell szállnom a vonatra. De lehet, hogy még
odáig se jutok. Egy nap, amikor nem némán
surrogva, ahogy zen szerzetes nyílvesszője
halad vakon a céltábla közepe felé, és nem is
az aktuális apokalipszis acéllovasaiként,
nehéz és sűrű trappban, csatakos ágyban,
gyűrötten magányos párnák közt, nem.
Egy nap, amikor a kvartett lassan lépdel a
harmatos fűben. A ráhangolódás percei ezek.
Ezt onnan sejtem majd meg, ha egyáltalán,
a pályaudvaron szandáljukból kilógó nagy-
lábujjuk nedves lesz még. Egy nap, amikor
leülnek a resti műanyag székeire, csapolt sört
rendelnek és játszani kezdenek. Valami régi,
kopottas bluest természetesen. Ahogy csak egy
álmatlan éjszakától rekedt hang szólíthat meg.
És ahogy mindig ilyenkor, és csakis a zene által
helyhez szögezve, lemaradok a vonatról. És
mivel soha nem csak apám és anyám gyereke
vagyok, a gitárszóló vége felé, a beálló csend előtt,
a halkuló refrén után, fekszem csak a peronon. Meg-
halok.
jelek a homokon. Herm&Co
Egy nap, amikor ablakot nyitok a mellemen,
kitárom szárnyait, hadd szellőzzenek a szobák,
repülje át minden rejtett zugát a friss levegő.
Hordja csak tele homokkal, növényi, állati
meg emberi nyomokkal az idő, hogy majd
csontjaimnak egykoron puha homokágya
legyen. Egy-kettő elsárgulva hever a felszínen,
a legtöbb kicsit lejjebb pihen,maradjon az
archeológusoknak is valami munka, feladat,
terep. És amikor már annyira beborítja a lakást,
emlékeim zegét-zugát a homok, hogy a félig tárt
ajtókat mozdítani se lehet, és belülről is látni
a festett, kék eget, az ablakokat becsukom.
Lazítok egy kicsit, fekszem, jeleket hagyok
a homokon.
behajtás. Herm&Co
Egy nap, amikor a behajtásnál már csak arra kell vigyázni,
óvatosan, és ütközés nélkül mozgassuk a spalettát,
ne ütődjön le a frissen mázolt festékréteg.
Egy nap, amit még számos követ majd,
ha jól vigyázunk rá, az életünk
egészen a végéig kitarthat.
magamhoz ölelem. Herm&Co
Egy nap, amikor elég öreg leszek hozzá,
hogy ne csak a verseimből, az életemből is
papírhajót hajtogassak, kék hegyek alatt,
borgőzösen, magamhoz ölelem a holdat,
a félig leeresztett tó rozsdás tükrén át.
a kísértés angolnafejei. Herm&Co
Egy nap, amikor felismertem, hogy egy ilyen helyen akarok élni.
Lakni. Magányos öregasszonyként. Alkonyatkor, fehér hegyek
között, elzárva a külvilágtól. Önmagam gyengeségeitől. Küzdeni
az elemekkel. Amikor elég néhány sárgán pislákoló ablakocska
támpontként, nem kell semmi más. Küzdeni az elemekkel az
életért, nem nagy betűvel, de bátran és kimondatlanul. Amikor
néhány barakk, templom, fenyvesek, mindenütt hó, hó és a
hegyek karéja fölött fehérrel elsimított szürkéskék ég vesz körül.
Ahogy Segantini álmodta az életet, mintha öregasszony húzna
maga után szánon egy hatalmas farönköt. Rajta száraz ágak.
De ha közelebb hajolsz kicsit, kellő alázattal hajtod le fejed,
vajon nem a kísértés angolnafejei tátognak-e ott éhesen és
fenyegetően a szánon? Segantini képzeletét ismerve egyre
bizonyosabb lehetsz benne. Ha egészen közel hajolva sem
mitikus gorgófejet, csupán farönköt, esetleg kiásott vagy ki-
vágott gyökeret látnál a szánon, a hibát magadban keresd.
pillanatnyi állás. Herm&Co
Egy nap, amikor az emberektől fáradt tengerpart
egyedül marad, végre pihenhet, a napfényostrom
alábbhagy. Ilyenkor már felesleges kávét inni,
elég az illata, ha elsétálsz egy kávézó asztala
mellett és mélyen beszívod. Elkezdesz sosem volt
emlékek után mászkálni a téren éjszaka, mert
leginkább felejteni szeretnél. Félig telt pohárral
koccintani a mérkőzés pillanatnyi állására.
Döntetlen épp, de az idő hamarosan átveszi
majd a vezetést.
hullámhang. Herm&Co
Egy nap, amikor bérelt lakásunktól
két saroknyira nyílik meg a tenger.
Hullámzik, oválisra csiszol minden
szögletes gondolatot és elmossa
a homokvár-labirintusokat a parton.
És a közepébe rejtett apró kőszörny
egyedül árválkodik kitakarva a homokban.
Állja még a hullámok ostromát. Aztán elfárad
és eldől. Hagyja, hogy lassan betemesse
az idő, mindent újra lehessen kezdeni.
Amikor az égen derű és sarlós fecskék,
a filozofikus árnyékban erotikus szellő
simogatja a napsugaraktól pirosra súrolt bőrt,
a tenger monoton hullámhangja mindent ural.
Kavicsok görgése adja a ritmusszekciót.
már nem teljesen. Herm&Co
Egy nap, amikor a még és a már a semmi vizét issza,
csupán a test öregszik, de tudjuk jól, hogy ettől lesz tiszta.
Már nem teljesen ember, még nem angyal,
apró részletek harcolnak a naggyal.
párhuzamos sínek. Herm&Co
Egy nap, amikor hófoltok vakítanak a szántóföldeken,
és távoli fényszóró simogatja a bekötőút melletti
meztelen fatörzseket. A felüljáró alatt észrevétlen
vonat siklik át. Alkonyodik észrevétlen, amikor
magányszürke házak bukkannak elő a sárszürke
hóból, a sötét fák ködszürkéjéből, és egy még
sötétebb városszürkébe fut bele a rosszul kivilágított
állomás. Fekete kalligráfiák az elhagyott utakon, kerék-
nyomok, miközben a kásás, koszzöld víz kavarog a híd
vaskorlátja alatt. Nem lepődsz meg rajta, csak tudod,
nem menetirányba folyik az idő. Párhuzamos sínek
futnak a végtelenbe. Sosem találkozunk önmagunkkal.
