Debüt – Ugron Nóra

Ugron Nóra

1994-ben született Kézdivásárhelyen. Itt végezte el 2013-ban a Nagy Mózes Elméleti Líceumot, ahol az iskolaújság főszerkesztője volt. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának hallgatója magyar-finn szakon. Szerkesztette az olvasoterem.com könyves portált, illetve 2010 óta szerkesztője a Háromszék című sepsiszentgyörgyi napilap ifjúsági mellékletének, a Kovakőnek. Másokkal együtt slam poetry csoportot alakított Kézdivásárhelyen, és megszervezték az első slam estet a székely városban.

poggyász 

már kiszakadtál belőlem
és úgy próbállak visszatuszkolni,
mint bőröndbe a viselt
ruhát hazautazáskor.
a vonat hamarosan kifut,
nincs idő már hajtogatni,
kifordítva, gyűrve,
kihullott hajszálakkal öledben,
próbállak magamba gyúrni.
ha kell, rádülök és leszorítlak,
lenyomlak a bőrönd felszakadt szövetéig,
csak vihesselek,
cipelni akarlak,
elhúzlak, vonszollak
bécsig, afrikáig, az északi-sarkig,
karomhoz kötöm terhed,
úgysem hagylak itt.

és nem megy.
– hámszöveted mintái a kezemen
s a kínlódásban letört karmaim –
kiborítom mindenem, tessék, elhagyom mind,
költözz belém, végleg, üres vagyok – végleg,
és nem megy.  indulunk.
– hámszöveted nyomai a kezemen
s a kínlódásban letört karmaim –
nélküled, minden nélkül,
szakadt bőröndömben szagoddal távozom,
s egy szippantásnyi öröm csak,
mit belőled most ellopok

te prométheusz

csak egy májsejtet kérek tőled,
hogy beültethessem magamba,
nőhessen bennem,
dagadna a májamon a te májad,
s amikor tenyérnyi kis te lennél,
kioperálnálak, és nőne köréd gyomor,
tüdő, szív, szemek –
a te gyomrod, tüdőd, szíved, szemed,
s akkor beköltözhetnél az ágyam alá,
ahonnan elővennélek minden este,
ha hiányoznak nekem a mesebeli szörnyek.
egészen te lennél, saját külön bejáratú, exkluzív te,
aki minden reggel megcsiklandozza az ágyról lelógó talpam,
eldugdossa a kint felejtett zoknim,
kobold lennél, házi kedvenc,
akivel eljátszhatnék, mikor hisztis vagyok,
mert nem adsz nekem májsejtet, hogy itt legyél velem

hát nem érted?
ezért szállok minden nap vissza

te sas

fölfalod életem apránként,
beleimben vájkálva újra meg újra jóllaksz,
csőröd belesimul a húsba,
akár egy mintázófa alakítod vizes agyagtestem,
örömöddé formálódom
e tehetetlen átalakulásban,
kedvedre járkálhatsz bennem,

hátha egyszer tenyeremből, s nem tenyeremet eszed,
táplálsz majd te is, nem csak én téged, 
ráülsz a vállamra, ígérem, elbírom súlyod,
madárul beszélünk a hozzám vezető útról,
létablak leszel az égre,
kikapart belsőségeim helyére fészket fonsz majd,
békésen bújsz belém,
felfalt részeim repülhetnének veled mindig

de nem tudok madárul, te meg emberül nem,
naponta visszaszálló, kikötözött némaságunkban
örökre csak májsejtet adhatok neked

mégis egyre várlak

tűz

a sas álmodja prométheuszt,
prométheusz meg a sast,
és mindkettőjüket én

most legalább

a hiánynak mennyi lehet a súlya?
vajon 57 kiló, ami éjszaka nem
akar már felpréselni a falra?
vagy  57 kiló, vörös hajszálain
többé meg nem csillanó napfény,
félig nyitott ajakkal nem
itt alvó meztelenség,
túl kövér fecske,
ha repülni nem is,
hagyni még
el tud

ha hirtelen eltűnődik,
meddig nehezedik rád az a semmi,
ami egykor ötvenhét volt,
most legalább kétszer annyi
a nincs, ami a test
beléd hűlt helye

tovább utazik

barna haja van,
melléd áll az átjárónál,
vagyis inkább te

állsz mellé,
nem vesz észre,
nem néz rád ,
senkire sem,
mintha betolakodna
elutasítása,
rövidre vágott haja,
ajkaival játszó keze,
betonra bámul,
ki tudja, mit lát,
hallani csak magát,
valamit a fülében
két műanyag szálból,
nem enged be semmit,
nem enged be,
odamennél

megfognád a vállát

belenéznél,
mi az a megfoghatatlan,
szinte itt sincs,
füle mögé simítja haját,
nem toporog,
nem sóhajt,
nem mozdul,
fekete bakancsban,
fakó kabáttal,
borzolja haját.
itt van a test,
megérkezett,
az egyetlen, aki nem
vesz tudomást

barna haja van az ősznek,
és tovább utazik a villamoson mint te

a fekete a

kiválasztom a padot, amely
a legtávolabbra van tőlük.
félek a fáktól
ilyenkor.
bokroktól, bozóttól,
magasabb fűtől.
vigyorgó kutyafejek
a lombok.
egyszer egyik megharapott.
de amikor az ápolónők beadták
a veszettség elleni oltást, eltakarták
kezükkel a tű hegyét.
különben élvezhettem is volna.
a levelek félig eltakart
fecskendők, és nem véd
meg tőlük senki.
nyüszít a fekete a
fák közt.

ott vannak mindenhol,
körbe akarnak zárni.
egyszer majd beburkolnak az
óriáslevelek közt alvó lihegésbe.
vajon hány halál lakik ott
az éjjeli bogarak közt, a törzseken?