Irodalmi Jelen

Csé, mint csoda

2014. október. 22. - 10:01

A budapesti Deák Ferenc Evangélikus Gimnázium díszterme nem épp szokványos iskolai színházterem: a hatalmas tér pompája vetekszik a legszebb kulturális intézményekével. Sárközi Mátyás tapsot kap, amikor öt óra tíz perckor belép – Angliában épp a teaidő kezdődne, de most itthon vagyunk, bár a történetek rögtön Londonba repítenek. Szinte lehetetlen az angliai magyar kulturális élet két nagy doyenjének szavait lejegyezni, hallani kell őket, amit és főképp ahogy mesélnek.

A beszélgetés alatt kivetítőn peregtek a múlt képei

Sárközi Mátyás a Kortárs Kiadó gondozásában jelentette meg Csé című monográfiáját, amely hiánypótló kötet, eddig ugyanis nem született könyv a kivételes esszéistáról, Cs. Szabó Lászlóról. Maga Cs. Szabó sajnos keveset beszélt magáról, jegyzi meg Sárközi Mátyás, de András Sándor (aki eredetileg Sándor András, árulja el beszélgetőtársa, csak azonos nevű írókollégája miatt változtatott egykor) rácáfol: a londoni Prego kávézóban, amely ma is ott áll a Piccadillyn, és ahová őt is rendszeresen meghívta, sokszor megeredt belőle a szó. Oda járt Szabó Zoltán is, akiről később még sok szó esik.

Sárközi Mátyás a történetek két lábon járó tárháza

Cs. Szabó, akit mindenki csak Csének becézett, tartott az emigránsok áradatától – „Ezer magyar író Nyugatra tart”, idézi Sárközi Mátyás az aggodalmas mondatot, amikor Csé 1956 után attól félt, hogy a marxista, „agymosott” fiatalok, akik azt sem tudják, kicsoda Shakespeare, elözönlik Londont. Az első cáfolat, aki megérkezett, saját húszéves fia volt, rajta lemérhette, hogy azért követtük mi itthon a nyugati kultúrát – meséli Sárközi. Cs. Szabó az ’56-os forradalom után kiválasztott négy tehetséges oxfordi diákot (András Sándort, Gömöri Györgyöt, Ormai Antalt és Márton Lászlót), akikkel hosszú interjút vett fel, mert tudni szerette volna, hogyan álltak helyt itthon az írók. A beszélgetés szalagja majdnem elkallódott, Sárközi Mátyás mentette meg, és jegyezte le az interjúk szövegét.

A BBC-nél dolgoztak együtt

Cs. Szabót az esszéíró nemzedék nagy triásza tagjaként ismerjük – Szerb Antal és Halász Gábor mellett –, de András Sándor nem titkolja: ő az esszéit nem nagyon kedveli, sokkal lelkesebben olvassa a novellákat. Azok közül is a koraiakat, amelyek egész kis szürrealista remekművek. Egyszer őszintén meg is mondta Csének e véleményét, mire ő „odavolt a gyönyörűségtől”. Ezek az írásai még nagyon ösztönös, freudi, jungi ihletből született művek, semmi túlcizelláltság nincs bennük – teszi hozzá Sárközi Mátyás –, később memoárja írásakor, első, majd második felesége halálakor jönnek elő belőle újra hasonló hangulatok. Pedig amikor 1925–26 táján bevitte írásait a Nyugathoz, Móricz elutasította őket, mondván, a novellának az életről kell szólnia. De azért az esszéivel se legyünk igazságtalanok, figyelmeztet Sárközi, finoman kidolgozott és tökéletesre csiszolt művek. A verseiről már ugyanez nem mondható el, költői életműve talán Máraiéhoz hasonlítható, akinek van egy-két kiemelkedő költeménye, de alapvetően nem lírikus. András Sándor megerősíti, valóban, Cs. Szabó jó esszéi sok tekintetben hasonlítanak korai novelláihoz: a hatalmas tudásanyag mellett szabadon él a gondolati ugrásokkal, kötetlen, szürreális asszociációkkal. Esszéi első mondata mindig nagyon „oda van téve”, súlyos, jellegzetes Csé-mondatok. És a bennük lejegyzett tények, adatok, tudásanyag mint a beton, olyan szilárdan biztos.

András Sándor is sokszor rótta együtt London utcáit Csével

Szeretett talányosan fogalmazni, zengzetes, drámai mondatok hagyták el a száját még a telefonban is, aztán az ember törhette a fejét, mit akar ezzel mondani – meséli mosolyogva Sárközi Mátyás. Igazi nagy műfaja egyébként a rádióesszé volt, e felolvasásra szánt nagyszerű írásokat többnyire aszerint alakította, melyik lapnak adta oda utána közlésre. Nem volt olyan műve, amelybe ne csempészett volna be magyar vonatkozást, még Sommerset Maugham nekrológját is képes volt valami képtelen asszociáció segítségével „egy kis hazaival” meghinteni.

Kivételes tehetség volt, ebben messzemenően egyetértettek

A BBC magyar adása elképzelhetetlen volt nélküle, miatta hallgatták – ezért eshetett meg az adó történetében először, hogy 67 éves koráig ne küldjenek nyugdíjba egy munkatársat. Sárközi Mátyás 1961-től volt itt bedolgozó, majd pár évig „hűtlenkedett” a Szabad Európánál; András Sándor külsősként vett részt a BBC munkájában fél évig, innen elmélyült barátságuk Sárközivel és Csével, aki maga is hírolvasó-fordító „gályarabként” tevékenykedett az adónál (ahogy egyszer Határ Győzőnek dedikálta egy kötetét). A munka valahol tényleg felért a gályarabsággal, idézi fel Sárközi, bent kellett aludniuk a katonai hálóterem-jellegű helyiségben ahhoz, hogy hajnali négykor már szolgálatba állhassanak. Cs. Szabó inkább rendszeresen fotelben ülve-dolgozva virrasztott – el is jött a pillanat, amikor mentő vitte el, nem bírta tovább a terhelést. De már egészen idősen, betegen is rendszeresen bejárt szombatonként, hogy lefordítsa és felolvassa a híreket, amit aztán a magyarul jól tudó nyelvi ellenőrök átnéztek.

Egy korabeli rádiós pillanat

Cs. Szabó egy-egy hírfordítása persze maga a szépirodalmi szárnyalás volt, meséli Sárközi, nemcsak a magyar, de a helyi kultúra is a vérében volt. Városait mindig úgy ismerte, mint a tenyerét – az angliai letelepedést megelőző olaszországi emigrációja idején Firenzében idegenvezetősködött, bámulatos felkészültséggel, mesélőtehetséggel. Nekik is szalvétára rajzolva magyarázott a BBC-kantinban, emlékezik Sárközi, mit-hol találnak, mit és milyen sorrendben nézzenek meg. Nincs az a bédekker, amely felért volna „Csé-dekkerel”, teszi hozzá a lejegyzésre érdemes bon-mot-t.

Ez is megerősíti, amit András Sándor felemleget: Csé igen közvetlen is tudott lenni. Bár alapvetően szónoki stílusára szoktak emlékezni (az utcán sétálva is inkább előadásokat tartott, mintsem beszélgetett), de mégis nagy élvezettel mesélt gasztronómiai élményeiről, a genfi halpiacról (imádott enni) – s úgy általában: nagy életművész volt. Valaki mindig meghívta francia, olasz, svájci nyári lakjába, ahol szeretettel kiszolgálták, s ő határtalanul élvezte.

Sok derűs pillanatunk volt

András Sándor tetszését fejezte ki, hogy Sárközi nem volt kritikátlan a kötetben, egy-egy mosolygósabb kritikával a nagy esszéista gyengeségeit sem titkolta. Sárközi kap az alkalmon, és el is meséli, milyen erőltetett darabok születtek Csé tollából a minden karácsonykor és húsvétkor megírandó kötelező rádiójáték gyanánt a BBC-nél. Csé mindent modernizált, a betlehemi jelenetet amerikai katonák között játszatta el, „én meg űrangyal voltam a történetben” – idézi fel nevetve Sárközi.

A kötet szerzője

De e tréfás gyengeségektől eltekintve a személye igazi intézmény volt Nyugaton – Szabó Zoltánnal együtt, akivel rendszeresen jártak előadásokat tartani, és a világ minden tájára szétszóródott magyarok hallgatták őket. A nyugati magyar kulturális élet kovászai voltak ők – ért egyet messzemenően András Sándor és Sárközi Mátyás –, Cs. Szabó, aki kiváló színészi adottságokkal bírt, egyszer még a chartres-i apátság szószékéről is szónokolt. Mindketten maguknak tudhatták az írók nimbuszát is, ezért tartották olyan nagy becsben őket még a párizsi Magyar Műhelynél is. Szabó Zoltán csak egyet nem bocsátott meg barátjának: amikor az először hazalátogatott, találkozott Aczél Györggyel. Az Aczéllal való találkozás mikéntjéről van egy kis vita András Sándor és Sárközi között, Sárközi forrása Czigány Lóránt naplója, Andrásnak Szabó Zoltán mesélte – s ebbe már a közönség is bekapcsolódik, ki-ki hozzátéve saját emlékeit.

Már csak öten ülnek a szépszámú hallgatóság soraiban, akik személyesen ismerték – néz körül Sárközi Mátyás –, ami hihetetlen, „hiszen nekünk még annyira élő”. Pedig harminc éve már, hogy elment. Budapesten született és ugyanitt halt meg, mégsem ez volt a városa – fogalmaz Sárközi –, már Pestet is száműzetésnek élte meg. Kolozsvár, ahol felnőtt, és Párizs – emlegeti fel András Sándor Csé álmainak városait. Az olasz városok, London és Pest páratlan ismerője egész életében a Farkas utcába vágyott Kolozsvárra, no és Párizsba.