Saját donor - Filip Tamás versei
SAJÁT DONOR
FILIP TAMÁS VERSEI
Gyónás helyett
Bolond havazás jön,
ünnepek kanyarognak
felénk a dombok mögül,
és az utakat földbe
tapossák a szekerek.
Erdő szónoklatát hallgatom,
mintha az utolsó szó
jogán beszélne.
Hogy értsem, mit mond,
szinkrontolmácsnak egy
korty pálinkát iszom, mint
hajnalban az erősek, mielőtt
kezükbe veszik fejszéjüket.
Felhőket kerget a Hold.
Összeadok mindent, amire emlékszem.
És kivonom magam belőle.
Megszökhetnék, de már késő:
kihirdették a tűzszünetet.
Álmomban megpróbálom
majd kitalálni, hogy amíg
alszanak a teremtmények, vajon
miről beszélgethet egy bigott
angyal és egy ateista isten.
A szív, soha
Eltévedtél, Fényfiú, sziklák sötét
moháján ledőlnél aludni, de
szívbillentyűiden őrült labiritmust
vernek Ariadné csontos ujjai.
Saját félelmed menekít ki
a szfinxház alatti mélygarázsból,
csigalépcsőn rohansz a Magaslesre
szétnézel lihegve, puskátlanul,
a lábaid alatt legelő szelídekre.
S mert beleépítetted perspektívádba
az állandósult délibábokat,
csukott szemmel is látod, hogy
a semmi hullámzó köpenye alatt
a szív nem alszik el soha.
Augusztus
Minden lélegzetével megsebez,
és bennem dörömböl a szívverése.
Kérlelem, de mint a tenger, hajthatatlan,
holott minden hulláma arcomba vág.
Azzal, hogy van, sorsom igazítja.
De miért is tudná, hogy együtt szedtük
a túlérett meggyet, hogy velem hallgatta
a kádban a Pastorale szimfóniát.
Az éjszaka fűre terített plédjén,
bűnösök nyugalmával alszom.
S mikor lehull augusztus legszebb
hullócsillaga, egy álom-mozdulattal
üres helyére visszahajítom.
Mégis a te kezed
Meztelenül jöttél, szederbokor
karcolásai rajtad, csalán
vöröse ég a lábszáradon.
Vizes ruhát adok rád, olyan
forró a tested.
Meg kéne gyónnod, mielőtt
nekivágsz a csúcsnak; jöhetsz
hozzám is, az alaptábori
lelkész én vagyok.
Tudom, rád számoltak a bírók,
de én mégis a te kezed
emelem magasba.
Saját donor
Varázsmenet, éjszakai villamos.
A sötét belülről simítja az ablakot.
Részegek szigete a járda,
köztük lehetnél te is…
De nem, te csak támaszd
az ajtót, ki ne nyíljon, maradj
nyugodtan, a helyzet változatlan.
Szoríts a jelenre fátylat,
s engedd, hogy a földre csöpögjön,
amit a szövet nem tud magába szívni.
Közönyös ihlet dolgozik benned,
a termékeny űr kirekeszt magából.
Figyelmed nem talál magának tárgyat,
lyukas zacskóból szóródó kristálycukor.
Őbenne viszont elgyönyörködsz néha,
nem is kell, hogy ott legyen.
Ám ennek sincs semmi tétje már:
a nincset nem lehet se tartani,
se emelni. Szíved magával vitte
az időgép, más bolygón, más
dimenziók között kell csalódnia.
Ha visszatalálna hozzád, hagyni
fogod, hogy bordáid közé
visszaforrjon, ha meg nem,
mellkasod gödrét kabáttal,
sállal kell eltakarnod, mert
donorod még éli világát valahol.
Biztosan állni fog
A golyóálló mellényt vedd le róla,
csontok satujából szabadítsd ki
a rózsaszín szerveket; tedd őket
külön-külön, ahogy tanultad.
Mondják, magányos elkövető volt,
zavart elméjű antiglobalista.
Amúgy hidd el, ezúttal nem válság-
színészek játsszák az áldozatokat.
A nehéz felejtés mázsáival egyen-
súlyozol, mintha jégen csúszkálnál,
pedig ragad az aszfalt. Előtted
kései siratófal: ha egy percre
megtámasztod, még egy napig
biztosan állni fog.
