Irodalmi Jelen

Deák Csillag: Fénysarkítás – Kölüs Lajos: Makulátlan selyemfény

2014. szeptember. 02. - 08:39

Cătălin Gheorghe Hrimiuc a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait kerámia–üveg–fém szakon. A belső megvilágítású optikai kristályból készült szobrai az üveg eddig fel nem tárt rejtelmeit mutatják be; művei a világ számos magángyűjteményét, továbbá japán, holland, német, dán, francia, belga, kanadai, svájci és romániai múzeumok állományát gyarapítják.

Deák Csillag

Fénysarkítás

A Budapesti Román Kulturális Intézet székházában láttam Cătălin Gheorghe Hrimiuc képzőművész optikai kristályból készült szobrászati kiállítását. Nem Swarovski Paris szokatlan stílusvilágú, kitűnő minőségű és extravagáns kivitelű kiegészítőit, ékszereit, óráit láttam. Az egyedülálló elegancia mégis tetten érhető Hrimiuc műveiben. A kristályok és a fény összetartozó fogalmak, mert a fény lehetővé teszi, hogy a kristályok szabadjára engedjék varázslatos tüzüket.

Nem tudok szabadulni a szobrok hatásától, érzem, a kiállítás egy mágikus világba visz. Az optikai kristály tükör is. A tükör mágiája az egyik legősibb mágia a világon. Nem véletlenül bukkan fel gyakran meseelemként. Gondoljunk csak a legismertebbre – Hófehérkére –, ahol a sötét lelkű királynő egy tükrön keresztül tekintett ki a világra. Alice Csodaország után Tükörországban is látogatást tett. Ezeken a szobrokon a fény áthatol, itt nincs fekete lyuk, amely elnyelné a fényt. Tilos körbejárni a szobrokat, ez engem kissé zavar. Mobillá válnék, de nem lehet.Keresem azt a pontot, ahonnan az egészre látok. A szobrok elhelyezése nem véletlen. Van olyan pont, ahonnan csak a részletek látszanak, sohasem az egész. Ez is egyfajta játék, mozdulatra és mozgásra készteti a látogatót. A helyes nézőpont megtalálása öröm. Ellenpontok és ellenfények előttem, mellettem, közelben és távolban. Sehol egy maszk, nem karneválra jöttünk. Nyílt sisakkal nézünk körbe.

Az üvegnek, a kristálynak különleges tere, erőtere, azaz energiája van. És egy sajátos érzés, az illúzióé kapcsolódik a szobrokhoz. Ki ne emlékezne a Vidámpark tükörtermére, ahol hol soványnak, hol kövérnek látszódott az emberi test? A tiszta átlátszó szín megjelenése maga is csoda. Átlátunk valamin. No, nem madame Chauchat testén látunk át. Itt nincs röntgen. Bár szemünk most úgy jár el, mint egy röntgengép. Átvilágít, keres valamit. Befogadjuk azt, amit első pillantásra nem értünk, csak érzékelünk. A művész a fény szolgálatába helyezte szobrait. Fény nélkül ezek a szobrok halottak lennének. Itt a vér maga a fény. A fény kelti életre a műveket. A teremtés kettős, egyrészt maga a művész teremt, megalkotva a szobrát, másrészt a fényt applikálja, beleépíti a művébe. Vérátömlesztés történik. Szemünk előtt zajlik a csoda, az apró részletekre figyelünk. A fehér szín csodájáról. „Ez az illúziók világa. A csiszolt felületű kristálytárgyak optikai játékának köszönhetően egy kristálypalota született, amelyben egyszerre érvényesülnek az álmok, a szimbólumok és a valóság" - mondotta filozofikus összegzésként Philippe Starck építész és formatervező egyik legutóbbi munkájáról, a Baccarat francia kristálymanufaktúra általa tervezett új párizsi központjáról.

Látva a szobrokat felötlik bennem, mi lenne, ha eltörölnénk ismereteinket, mielőtt azok birtokába jutnánk? Ha a világ a klasszikus fizika determinisztikus törvényei szerint működne, úgy az ősrobbanás pillanatában minden előre el lenne döntve. Időben látszólag visszafelé halad a fény, párhuzamos univerzumok tárulnak fel, és felmerül a fizikai világon felül létező tudat lehetősége. Hrimiuc alkotásai fejtörők is. A képzőművészet kezdetektől él az illúziók játékával. A lehetetlen és a lehetséges határait bemutató művek születtek. A természeti jelenségek, a divat, a reklámok, a katonai álcázások, de még az égbolton fénylő Hold is újabb és újabb optikai illúzióval csapja be látásunkat. Hrimiuc is elkápráztat, tévedésekbe visz, megtéveszt, vagyis az optikai illúziók világának kapuját nyitja meg előttünk. Vízeséseffektus is jelen van. Ellentétes irányba látunk elmozdulást. A szem csodáját tárja elénk a művész. A természetben sokszor élet-halál kérdése, hogy létrejön-e az elérni kívánt illúzió, s hogy a nagy és éhes ragadozók bedőlnek-e a trükknek, melyet esetükben – a zsákmányállatok nagy örömére – nem leplez le semmiféle információs tábla.

Hrimiuc művei organikus alkotások. A természettel való kapcsolatát idézi fel számunkra. A fény végtelenül egyszerű jelenség, látható és láthatatlan is egyben. Nem isten képét látjuk, de a szellemét igen, a ráción túlit. Nincs fenyegetés, olykor a fény elcsúszik, meglepődünk, értjük és nem értjük az ellentmondásokat. A látszatot. Amely ünnepélyes pillanat. A létezés maga. Ahogy a művész vésőjének éle és gondolata találkozik, és megmutatkozik valami ismeretlen átlátható, átvilágítható és homályos világ. A fény metaforikus fénnyé válik, vibrál a tér, megtestesül a gondolat. A gravírozott mondatok visszatükröződnek, ott vannak, de egyáltalán nem tűnnek dekorációnak. Nippnek. Blokkolt, megszilárdult fény, üzenet valahonnan a múltból. Különös formákat látunk, gótikusakat és moderneket is. Tapinthatóak, és megfoghatatlanok. A művészi akarat és gondolat végeredményét látjuk, a tökéletességet, és a képzelet újjászületését.

Az Escher-féle paradox nyilvánvaló. Egyszerre békaperspektívában és madárperspektívából látjuk a fényt és az alkotásokat. Vagyis Hrimiuc több végtelen távoli pontot is bevezet műveibe. Egy iránypont kettős funkcióval való felruházása szükségszerűen ellentmondáshoz vezet. A fény és a tér logikáját rúgja fel Hrimiuc, és ezzel egy lehetetlen világot teremt hitelesen. Térszemléletünket vetjük el, és tapasztalunk egy másikat. Csak bírja a szemünk, hovatovább az agyunk. Még akkor is, ha valami összeegyezhetetlen a valóságban.

Kölüs Lajos

Makulátlan selyemfény

Werner Heisenberg mondta egyszer: „A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem.” Hrimiuc optikai kristályszobor kiállításán figyelnem kell, a modern fizika eredményei nem zsongnak a fejemben. Az üveg és a fény játékára figyelek. Az üveg törékeny, mint az élet. Mi úgy bánunk vele, mint az oroszlán: bátorsággal, erővel, határozottan. Nincs kapkodás. Tudjuk, hol kell megfogni, rakosgatjuk ide-oda, tesszük ki-be az autóba. Kezünket is ritkán vágjuk el. Nálunk még egy pohár se törik össze. Szellemek sem járnak erre. Minden a helyén van, és ott is marad. Az egyik szoborban zöld fű látható, kihajt? Optikai játék az egész? Ahogy a folyóparton ülsz, és nézed a vízfelszínt, töréspontokat találsz, a horgászbot megtörik. Nárcisz is víztükörbe nézett, és meglepődött, mert még nem látta korábban önmagát.

Idea és realitás. A fény fogoly lesz, szabadul, és megváltozik. Kisugárzik. Nem egy atomerőműben vagyunk, nem kell félnünk, hogy fehér vérsejtjeink váratlanul megszaporodnak. Senkinél sem ketyeg Geiger-számláló. Nem ismerünk az arcunkra, arra most nincs szükségünk. Nem tudunk Nárcisszá válni. A lélek mélyére visz az út, a pillantás. Befelé nézünk, miközben nyomon követjük a fény útját, méregetjük a szobor formáját, arányát. És jövünk kifele a mélyből, a gödörből, rácsodálkozunk a világra, a művész formáira, a végeredményre. Temérdek időre és sok gyakorlatra van szükség a végeredményhez. „Nyolc óra csiszolás hat a lélekre, az erőnlétre, egyben erősít és puhít. Ez egy ’body building’ művészet.” Dante a Pokolban járt, mi nem. Valahol máshol, ha nem is a Paradicsomban, de ott, ahol a sötét elválik a fénytől, ahol a kettő összekeveredik, minden átlátszó és mégis homályos marad.

Az ember transzcendens lény. A valóságon túli világgal is keresi a kapcsolatát. A látott művek fénnyel telített kristályszobrok, önálló világok, belső rendjüket, azt a teret, amit kitöltenek, magukba foglalnak, kihasítanak a környezetükből, mi magunk fedezzük fel. Ahogy a felfedezők is felfedezték a földrészeket. Már ott voltak, csak nem tudtak róluk. Hrimiuc a fényt eszközként és témaként is felhasználja. Az érzékelés, a percepció nem hagyható figyelmen kívül, vagyis a művész érzékelési helyzeteket hoz létre, egyszerre virtuálisat és valóságosat. Kényszerít bennünket a tudatos észlelésre. Ne dőljünk be az illúziónak. Szemünk hajlamos rá. Hrimiuc ugyanakkor struktúrákban is gondolkozik, nála tehát keveredik a fény mint eszköz és a fény mint téma. Összeolvad a kettő, elválaszthatatlanok lesznek. Belső képpé válnak bennünk.

Elgondolkodunk a mű technikai létezéséről, létrehozásáról. Ez már nem iparművészet, több annál. Szobrászat. Költői alkotások, és semmi közük az alkímiához, ha fel is fedezünk némi alkímiai csodát, a monumentalitást, az áttetszővé tett anyagot, amely bőrként jelenik meg számunkra. Az üvegkristálynak bőre van, amely fényben látható igazán. Opálos és misztikus színjátszás. Az üresség kitöltése magával az átlátszó ürességgel, azaz fénnyel. A geometrikus alkotások formavilága egyedi, hol oszlopokat, hol négyzeteket, hol hasábokat látunk. Egymásnak és egymásra feszül hét üvegkristály, teret foglal és teret mér ki. Súlyos és légies egyszerre. Fénnyel festi a szobrokat. Fénnyel itatja át a kristályokat. A nem létező terek láthatóvá válnak.

Az üvegszobrászat nem periférikus művészet többé. Mi nézők forgolódunk, mocorgunk, hunyorgunk, csapdában vagyunk, mit és hogyan látunk. Az üvegplasztikák megvilágítása nem mindig a várt irányból történik. Az ideális így váratlanul jön létre, kerül szemünk elé. Charles Baudelaire írja a Rossz üveges írásában: „Színes üvege nincs? Nincs rózsaszín, piros, kék ablaküvege, bűvös üvege, paradicsomi üvege? Arcátlan egy alak! Itt merészkedik sétálni a szegény városnegyedekben, és még csak egy olyan ablaka sincs, amelyik szépnek mutatja az életet?” (Szabó Lőrinc fordítása)

A táncművészetben is megjelentek a fényeffektusok. Loie Fuller, akit az első fényszobrásznak neveztek, találmánya a szerpentintánc, aminek nemcsak a hatalmas fátyol forgatása volt a lényege, hanem a színes színpadi világítás, ez volt az első fényshow – nem sokkal az elektromos izzó feltalálása után. Fuller lehetőséget látott a tudomány fejlődésében: alulról megvilágított üvegpadlón táncolt és Marie Curie segítségét kérte foszforeszkáló kelmék kifejlesztésére. Rodin rajzokat készített róla, bizonyos művészettörténészek szerint pedig Picasso éppen ennek a produkciónak a hatására festette az Avignoni kisasszonyokat, a mozgás és a statikusság közötti feszültség megjelenítéseképpen. Hrimiuc szobrainál a fény tánc és zene is.

Guinaud svájci asztalos és óraházkészítő volt, aki az optikai üveg készítését megoldotta (1805). Az üveg technológiai értelemben folyadéknak minősül. Hrimiuc művei is folyékonyak. Élfénycsiszolás, fazettázás, szögbecsiszolás, gravírozás, kagylócsiszolás, szabás, savmaratás – műveletek, amelyek nélkül nincsenek kristályszobrok. Vizuális élmény látni a műveket. Forma, sík és tér szerves összhangja, a fény mozgatóereje köti le figyelmünket. Egy labirintusban vagyunk, ahol látjuk a fényt. Az alagút végét.