Szöktess meg
Emlékszel, amikor lejöttél meglátogatni Alsóbélatelepre a harmadik napon, és teljes kétségbeesésem enyhítendő együtt eszeltük ki a táborudvaron, hogyan menekítesz ki onnan? Az otthonról feladott távirat szövege, „moszkvai ut hamarabb, surgosen gyere haza”, nyolcvanhatban még ütős érv volt egy úttörővezetőnek. Az sem számított, hogy csak IBUSZ és a mamáékkal. Már csomagolhattam is. Pesten vártál a pályaudvaron, a karodba repültem, azt sem tudtam, nevessek vagy sírjak a szabaduláson. A többiek mindig irigyeltek miattad, ennyire felnőtt és gondoskodó testvérem csak nekem volt. De ezt azért még ők sem gondolták volna álmukban sem.
A hálóterembe zsúfolt testek személytelensége… A szuszogás- és horkoláskoncert futamai az álmatlan éjszakákon. A közös kipárolgás. Vagy a szűnni nem akaró, fojtott vihorászások. „Leányháló.” Miért csak én vagyok ébren? Még pár óra, és másnap lesz, egy nappal rövidebb a fogság. „Miért nem lehet ennyit kibírni, mint minden normális gyereknek?” Anyu sosem tudta, hogy aggódjon vagy haragudjon. Akkor én nem vagyok normális gyerek. Talán beteg vagyok. Más.
A táborudvar hátsó traktusa a három paddal pontosan így nézett ki, mint ez. Gizgazos kis ipari terület, valaha szebb napokat látott. Jó kis búvóhely volt, nem érte el a nyüzsgés, ott kértelek, hogy szabadíts ki. Kérni sem kellett. Ott is folyton macskák kószáltak, dús maradékokon élő, mégis girhes cicacsőcselék. Tábori macskák. Ezek itt kórháziak. Jobb bőrben vannak, megtanultak egész nap kunyerálni a lejáró betegektől, azok meg örömmel hordják nekik a nap mint nap tökegyforma felvágottat. Én másodikától eszem, még nem untam rá teljesen.
Kilencedikén, a születésnapom reggelén meghalt a tüdőembóliás néni a négyes ágyon. Az oxigéntartálynak és a szívógépnek csak nálam, az egyesnél volt csatlakozója, folyvást hallgattam a víz bugyborgását a palackban, és ha kifogyott, szóltam az ápolóknak. Hajnaltájt elaludtam, reggelre nem volt víz a palackban. A néni arca aznap először az ablak irányába nézett. Odakint vakítóan ragyogott a nap.
Szép időben az udvar és a pad megóv attól, amiben nem akarok részt venni. Eleget láttam és hallottam. Ha most itt ülnél, nem is ezekről akarnék mesélni, egészen másról. A táborban is szentül fogadkoztam, hogy jó kis történetekkel mehetsz majd haza anyuékhoz. Aztán más lett belőle. Az összezártság és a kiszolgáltatottság mindent megváltoztat.
Az ápolás méltósága valahol a háborúk iparosodásával veszett el. A beteg testek tömege kezelhetetlen. Csak a beteg önmaga kezelhető. A végsőkig rutinizált és technicizált gyakorlatban nincs helye személyességnek. Bármi ilyesmi a másik rovására menne, mondja a katonás elv, amely, miközben őrködik az egyenlőség eszméje fölött, folyton a másik rovására megy. Nem működhet másképp.
A három ágyasra tervezett szobákba bezsúfolt négy-öt fekvőhely között jó, ha negyven centi a távolság. Lapjával csusszan be ide a beteg. A feje folyton nekikoccan a szomszéd fém éjjeliszekrénye falának, amelynek az ajtaját nem lehet kinyitni, mert csak oldalvást fér be a két ágy közé. Erjedő alma- és banánillat, törlőkendő, kézkrém vegyüléke párolog a szekrénykéről – ha szerencséje van az embernek. Ha mindkét oldalára súlyos beteg kerül, egész más látvánnyal, szaggal kell megbirkózni éjjel-nappal. Muszáj megpróbálni a lehetetlent: védelmezni az én határait. Az ispotályokban az apácák és a szerzetesek függönyöket lógattak az ágyak közé. Milyen emberséges egy függöny! Mennyi tapintat van a kellő távolságban test és test között! Mennyi humánum a halk léptekben, a suttogásban, a távozó után behúzott ajtóban, az éjjeli közbeavatkozások után gondosan lekattintott lámpákban… Ilyesmire itt ritkán marad energia. Hely, idő, energia. A modern ispotály három hiánycikke. A kórházban megváltoznak a fizika törvényei.
Ha most itt ülnél, nem is ezekről akarnék mesélni, egészen másról. Aztán talán mégis ez lenne belőle. Most csak várom, hogy gyere délután, ülj ide a padra, és eszeljünk ki egy jó kis tervet. Szöktess meg.
