Ugrás a tartalomra

 

Egy modern hegedűs

Ezúttal is szerencsés volt, aki Mandics Györgyöt hallgathatta: nemcsak a kutatótól már megszokott izgalmas tények kerültek napvilágra az őstörténet-kutatás területéről, de az alapvetően felolvasásra épülő esten Mandics kiváló előadói képességét is élvezhette hallgatósága. A Sasadi és Farkasréti Öregdiákok estjén egy modern „hegedűs” adta elő a tizenhatodik században, rovásírással született, páratlan értékű verseket. Mint az este folyamán megtudtuk, Mátyás udvarában hívták hegedűsöknek az énekmondókat, megkülönböztetendő a krónikásoktól és a költőktől. A költők már ekkor is teljes névvel szerepeltek mindenütt, tudatosan vállalva művészi identitásukat.

 

Az elhangzott költemények az úgynevezett Somogyi-hagyaték részei. A szegedi Somogyi Károly Könyvtár csak külön engedéllyel rendelkező kutatók számára elérhető anyagában található az az 1582-ben, Nürnbergben kiadott, öt Ciceró-művet tartalmazó  kódex is, amelynek betétlapjain komoly mennyiségű, kézzel beírt rovásírásos szöveg található. Somogyi Antal 1873-ban Aradon tette közzé a szövegek egy részét a maga megfejtésében. Az úgynevezett „rováskrónikás anyag” Mátyás idején született, énekes-hegedűsök által előadott történetek alkotják – ezt a hetvenhét éneket magában foglaló gyűjteményt ismerhettük meg most a tudós-író interpretációjában.

Az ízelítőként felolvasott művekből szó szerint varázslatos világ tárult fel, az ősi hiedelemvilág és mitológia szereplőivel, helyszíneivel. De nemcsak eszmei értékük jelentős e szövegeknek – a történelmi rekonstrukció szempontjából is fontos kincset jelentenek – hangsúlyozta Mandics György. Így például a Dajkaénekből derül ki, hogy a magyarok ősei a nyarakat lóháton, mezőn töltötték, a telekre pedig tavak mellé húzódtak, ahol halfogással vészelték át az ínséges időszakot.

Irodalmi szempontból is revelatív, mennyi modern költői találmánynak vélt eszköz bukkan fel ezekben az 1500-as években született rovásos művekben. Az „Attila nagy kedvvel mulatoz…” kezdetű verset akár Weöres is szívesen aláírta volna, ha ismerte volna – jegyezte meg a kutató, hiszen a szöveg olyan tobzódása a lineáris fokozásoknak, a halmozásra épülő tréfás-mesei gondolatfolyamnak, hogy modern szerzők is megirigyelhetnék. Az Attilának tréfás történetet mesélő „vigar” szavainak értelme mindig elcsúszik a következő szónál – ezt Weöres Sándor is kedvvel alkalmazta. Az elbeszélt történet csak a felszínen játék, a mélyén nagyon komoly mágikus tudás van – emelte ki Mandics György. A Különféle tündérekről című költeménynek csak a mesés magja maradt meg, holott ez is ősi mítosz volt eredetileg, de utolsó soraiból kiderült, hogy a költő, aki átdolgozta, már nem hitt ezekben a – számára már csak – mesékben. Ahogy Mandics György fogalmazott, „1560-ban már kihalóban volt ez a világ”.

 

A krónikásversek között számos Mátyás-ének található – megannyi szellemes csattanóval, rímmel. „Nincsen a pázsitnál jobb ágy” – mondja a király az egyik költemény kezdetén, aztán amikor megpillant egy gyönyörű lányt a mezőn, „Hopp, egy jobbágy!” – kiált fel. Miután a jobbágylány elpanaszolja, hogy apja kihez akarja hozzáadni, maga a király jegyzi el a megkapó szépséget.

Mandics olyan szöveget is felolvasott, ami mindenkinek ismerős lehetett: a Váradi Péter nótája eleje a „Megfogtam egy szúnyogot” című népdal egy változata volt. Ám annál hosszabb, hiszen a népdalnak valójában nincs vége, s az előadásnak köszönhetően azt is megtudhattuk, miért. A vers erősen egyházellenes szöveg, valójában a telhetetlen Váradi Péter püspököt bírálja csípős szarkazmussal – azt a Váradit, aki Janus Pannonius verseiből kicenzúrázta az össze Mátyás-ellenes sort. (Mint Mandics György egy kis irodalomtörténeti kitérőben megosztotta, amikor Váradi Pétert megbízták, hogy összeállítsa Janus Pannonius összes műveit, ő eltüntette az összes „problémás” művet. Egyetlen ilyen vers maradt csak fenn, mert azt elfelejtette elkobozni attól, aki őrizte.)

Formai csemegékre is bukkanhatunk a kódex anyagában: függőlegesen, szavanként írott művek nem Kassák Ma című lapjában szerepelnek először – jegyzete meg a kutató –, hanem a rováskrónikás anyagban. De megismerhetjük Álmos történetének egy másik változatát is, melyben a király hét év bőség után a nyolcadik, nyomorúságos esztendőben saját felelősségét felismerve egy üregbe bújik el, és itt pusztul el.

 

A felolvasások után nehezen akarták elengedni az előadót, annyi kérdést kapott a közönségtől. Így terelődött a szó az akadémiai kutatások és a Mandics őstörténeti munkái között feszülő ellentétekre, például a sztyeppei, nagypusztai létmód kérdésében (szemben a szibériai erdők mint őshaza hipotézisével), melyről ezek az énekek világosan tanúskodnak. Mint a kutató megosztotta, hivatalos szinten úgy döntöttek, elkészítik a nagy rovásírás kataszterét – amin ő maga tíz éve dolgozik. Módszeréről is megosztott néhány műhelytitkot, így például a szövegváltozatok összevetésének alapvető szerepét abban, hogy megfejthetők legyenek a rejtélyes szavak, mondatok, a problémás szöveghelyek. Ahol csak egy változat van, a verses forma, a szótagszám segít. A leggyakoribb a 14–17-es szótagolás, de a művek ritmikája eltér aszerint, hogy énekes vagy szöveges előadásra szánták-e.

A körülbelül harminc szerző műveiből összeálló gyűjteményben olyan szép példákra is bukkanni, ahol egy testvérpár írta meg kétféleképp ugyanazt az eseményt: mielőtt Árpád meghódította Pannóniát, a Csepel-szigeten tartottak egy találkozót. A Ciceró-kódex lapjain e szertartás két lenyűgöző leírása is olvasható.

A legtöbb más krónika tekintetében sajnos nem nekünk – tehettük hozzá búcsúzóul, hiszen ehhez „efféle bolondokra van szükség, mint én, akik tizennyolc nyelven beszélnek” – jegyezte meg mosolyogva a kutató. Az Anonymustól a 18. századig születő krónikák az óizlanditól a délbajoron át a lengyelig számos nyelven születtek, ám ha Mandics jól halad a feldolgozásukkal, hamarosan talán egyre többet magyarul is megismerhetünk.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.