A húsvét falun

„Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, s ez az a nap a tót ember szerint, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is.”  – Húsvéti összeállításunkban Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán, Reményik Sándor, és Tamási Áron művei olvashatók.

 

Mikszáth Kálmán

A húsvét falun

Nagypénteken elhal a harang szava a kis csendes faluban, s a kerepelő tompa zordon hangja adja tudtul a sötét napot.

Az ájtatos hívek visszagondolnak a kétezer éves történetre. A kis gyermekeknek egészen új még az.

Télen, mikor csikorgott a hó, mikor a házfedelek olyan fehérek voltak, mint az abrosz, akkorról még visszaemlékeznek a kis Jézuska születésére. Bethlehemes pásztorok elénekelték szép versekben. Mélyen megható volt, hogy a kis Jézuskát, hogy melengették leheletükkel az oktalan állatok…

Hát ma megint annak a történetnek a folytatása van.

Látszik is mindenről. A kemencében most is olyan nagy tűz lobog, mint akkor. A dagasztóteknőben ugyanaz a finom fehér tészta dagadozik. Az édes mama két összekötött lúdtollal tojássárgájából festi a pohos fonatosokat, melyek kívánatosan terjeszkednek el a pléhekben. Ez aztán az igazi ecset!

Ott künn a mozsárban mákot tör az öregbéres, csak úgy döng bele a ház, amint hatalmasan felelget a szomszédba, ahol szintén mákot törnek.

A kisgyerekek kiérzik ebből a rendkívüli jövőt, s kíváncsian tudakozódnak, hogy most ugyan ki született.

– No, hát gyere ide a térdemre, te kis mamlasz. Majd elmondom. Nem született ma senki, hanem az a kis Jézuska, aki az aranyos diókat hozta télen, meghalt.

– Meghalt szegényke?

– Hiszen láttad a szobában lerajzolva a kereszten. Ott a nagy kép az apa ágya fölött.

– Az a szakállas ember? Hiszen a Jézuska még kicsike.

– Megnőtt azóta, bohó... Nagy lett, férfi lett, az igazságot hirdette, hát megfogták a zsidók és keresztre feszítették...

– Megint azok a csúnya zsidók...

(Nem megint az, te csacsi. Hanem ez a többi a megint.)

A kétezer éves történet így kíséri a gyermekek képzelődés világát egész éven át karácsonytól húsvétig, húsvéttól pünkösdig, s megújul a szent rege évről évre, mint ahogy a régi füvek nőnek újra a réten, s a régi lombok visszaaggatóznak a fagallyakra.

Nagycsütörtöktől egész szombat estig megy a gyász. Élénk színű kendőt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illő most, se slingelt kötény, vagy piros galand.

A templomban a szent passiójáték folyik. Oh, a kis gyermekek milyen haragvó szívvel, milyen megriadt tekintettel nézik a „fölfeszítést”, s hogy villognak szemeik, mikor fölharsan szombat este a halleluja, hogy az »Üdvözítő föltámadott«.

Hát igaz lehet-e ez mind?

Igaz, bizony igaz! Mire felnőnek e kicsinyek, minden meg fog változni körülöttük. Más világ lesz, más emberek. Sőt még ugyanezek az emberek is mások lesznek. Erdő helyén mocsár lesz, mocsár helyén szántóföld lesz, házak helyén tövis nő és dudva... Mindent összezavarhat, felfordíthat az idő, de a szent rege mindég marad, s örök kísérője lesz az emberiségnek.

Az Úr föltámadt harmadnapra. Újra zúg a harang a toronyban. Az igazság diadalmaskodott, s efölött most már örülni illik minden jámbor kereszténynek.

Van is elég öröm a programon. Minden nemű és korú ember megtalálja a magáét.

Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, s ez az a nap a tót ember szerint, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is. A szüret még nem volt olyan régen, hogy meg ne maradt volna a pincében a legjavából egypár liter: annak most végire kell járni vidám beszélgetés mellett. Úgyis képviselőjelölteké fog ezután fogyni.

Koma a komával, sógor a sógorral összeülnek, s kicserélik eszméiket a világ dolgainak a folyásáról.

– Mégiscsak azt mondom én, sógor, hogy nem bolond ember az a Tiszai Kálmány. A béresben is az olyat szeretem, aki kilenc évig állta meg egy helyen…

– De mást beszélnek a baliak. Erősködnek, úgymond, hogy ők jobban tudnák…

– Sok beszédnek sok az alja, sógor.

– Dejszen, a hordóra is jó minden tíz esztendőben új abroncsot verni.

– Meghiszem; de már azt az egyet mégse engedném, hogy a vasabroncsot levegyék s nyírgúzzsal tartsák össze a dongákat. Mert abroncsa válogatja, sógor…

– A fekvés is jobban esik, ha az ember az egyik oldalról a másikra fordul.

– De fordulás közben könnyen ki is pottyanhat az ágyból. Annak a mondója vagyon én, hogyha karó helyett oszlop jön ám rajta, de nem sokat hederítek rá, ha úgy szólnak: »Félre erdő, bokor jön helyetted«. Nem bolond az erdő, hogy félre menjen!

Ilyen szép jelképletes szavakban morzsolgatják a nagy politikát az atyafiak iddogálás közben. Igaz, hogy egyik se lesz bölcsebb belőle, de legalább az idő telik jól és gyorsan.

De az öregek mulatsága nem ér egy pipa dohányt sem összehasonlítva a fiatalokéval.

A szűcs már harmadnapra rajzolja penicilusával a festett tojásokat. Ékesebbnél ékesebb figurákkal telik meg a piros fal. Madarak, tulipánok, szívek, vasmacskák, rózsák s mindenféle jelvények pompáznak rajtok. Filigrán keze van a majszternek: csupa gyönyörűség, ahogy az kivakarja mindenkinek kívánságát.

A színes tojásoknak nagy szerepük van húsvét másodnapján, mert akkor esik az öntözködés.

Hajadon leányok már két hét óta számítgatják, néha előre megálmodják: ki jő őket megönteni.

Melyik legény kapja a legszebb tojást? Ennek a virágtalan is jó lesz. Amazt pedig csak egyszerűen mézes pálinkával fogják megkínálni a szülők. Aki a színes tojást kapja, az lesz az igazi.

De azt nem nehéz kitalálni, ki kapja. Hiszen arról már húsvét első napja tájékoztathatta az illetőt.

Minden leány bokrétát küld ezen a napon korán reggel annak a legénynek, akit ki akar tüntetni. Nem igazi virágból van a bokréta, hanem a boltban vettből, mert ez a divat. A bokrétán alul pántlika van kötve csokorra, melynek a két vége lefityeg a kalapról. Mert a csinált bokréták mind egyformák, hanem a pántlikáról ösmeri fel a leány napközben, hogy az ő virágát tűzte-e fel a legény vagy másét. Mert aki szemrevaló, kap az nem egy bokrétát, de tízet is.

Persze az erkölcsök mindég fogynak, fogynak. A leányok most már négyfelé is küldik a virágot, s a legény köröskörül tűzdeli kalapját kilenc bokrétával nagy hivalkodásában. – Most már nehezen ismeri ki a becsületes vonzalmat az ember; mert ráfekszik arra is, letakarja szemünk elől az átkozott „módi”.

– Csak jó idő lenne húsvét másodnapján!

Ez a jámbor óhajtás fakad fel a szívekből a falvakon.

Mert ha mosolyog a nap ilyenkor és nevet, akkor szabad az öntözködés. Akkor kiviszik Pannát vagy Örzsét a kúthoz, s úgy öntik meg vödörrel, hadd legyen friss egész esztendőben. Ilyenkor aztán sikoltozik, duzzog, de legalább meg szabad fogdosni is. A szerelem szereti a durvaságot, ha őt szolgálja.

Hanem ha hideg idő van, akkor csak odabent az öregek szeme láttára történik meg az ünnepélyes aktus. Egy hitvány bögrécskét nyomnak a legény markába, abból önti meg módosan, szégyenlősen, a java szétfut a ruháján, alig csípi meg egy-két hideg csöpp az eleven testet. Sovány egy húsvét az ilyen!

Hanem az az igazi a kútnál. Amikor csuromvíz lesz a patyolat ingváll, nedvesen odatapad a derekához, s ingerlő idomait igazi színökben mutogatja.

Mindjárt hétfőn reggel népes lesz a falu, dörömbölés, vihogás, sikoltás hangzik mindenünnen. A legényeknek van dolguk, sorba járni a házakat egész a miséig. A misére fölszedik a lányok az ünneplő ruháikat, akkor már nem szabad bolondozni többé.

Hanem a kisebb fiúk járhatnak egész nap az egykorú kislányokat meglocsolni. A szülők mindenütt szívesen látják őket, s teletömik zsebeiket kaláccsal, tojásokkal és ezüstpénzekkel. Ez apró fiúk nagy karavánokká verődnek, s úgy mennek csapatostul kislányos házakhoz: míg estefelé aztán megosztoznak a közös zsákmányon.

„Saját kezükre” csak a tehetősebbek dolgoznak, a bíró uram fiacskája, vagy a nótárius gyermeke, aki különösebb kedvezményekben részesül arisztokrata voltánál fogva, s ebből a szempontból nem lehet kompániába senkivel, mert rövidségére szolgálna.

Természetes, hogy az általános jókedvben megereszkedik az öregek fagyossága, s bizony nénémasszonyomokat is megöntik a jó rokonok, szomszédok és ismerősök merő tréfából is. Van elég tönkretett ruha, gondolhatni, s emiatt bosszankodás.

De hát nem esik messze a fizető nap. Reggelre már nagyot fordul a világ, az asszonyok dolga áll feljebb.

Most a kisleányok mennek vissza locsolni a tegnapi látogatóikat. Szemérmesen, félénken lépegetnek a kis kötényeik alá rejtett bögrével. Az alvó fiúcskát (mert az a virtus, ha olyan korán jön a kis Borcsi, mikor még Gyurica alszik) felrángatják az ágyból, s maga az édesanyja viszi oda a veszedelembe... zsupszt… egyet villan a zöld bögrécske s brr… összevacog a foga a hideg víztől. Megtörtént. Már most tessék csak visszaadni a piros tojást, amit tegnap szereztél.

A nagyobb leányoknak nem illik a legény után járni. Ők nem is mennek, de a bosszú azért el nem marad. 

Összeszövetkeznek a legpajkosabb menyecskékkel délután, s amint kiülnek sütkérezni utca hosszat elülve hosszú sorban mindenütt a házak előtti padkákat, ott a vödrök és a tele kancsók elrejtve a hátuk mögött, s amely férfiember ilyenkor az utcán mer mutatkozni, pajkos jókedvökben ugyancsak zuhogtatják nyakába az áldást.

Estefelé pedig, mikor mindinkább vérszemet kapnak, még az átutazó furmányosok sincsenek megkímélve.

Minden férfi ellenség! Ez a jelszó.

Van hangos lárma, kitörő jókedv, csatara egész késő szürkületig, míg az esteli harangszó megkondul.

Akkor aztán kezdődik a tánc a faluban.

Vége az ellenségeskedésnek. Ott megint minden asszony és minden férfi kibékül.

 

*** 

Reményik Sándor

Nagypénteki szertartás 

Ágyam fölött, a feszület fölött 
Karácsonytól egész Nagypéntekig 
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág. 
(Ó, szelíd dísz, – ó, vad nyomorúság!) 
Hű zöldje végül mégis elkopott 
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. 
Éreztem: nálam tovább nem marad 
Nem bírja lelki szárazságomat, 
S egy durvább illetésre szertehull. 

De nem ily halált szántam én neki. 
A kemencében énekelt a tűz, 
Zsoltároztak a lángok lelkei. 
A száraz ágat helyéről levettem, 
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, – 
S a tüzes kemencébe bevetettem. 
Nagyot lobbant, – és színes lett a láng. 

Erdők nagyságos tömjén-illata 
Elborította rögtön a szobát. 
A száraz ágból kiröppent a lélek, 
Jöttek adventek, – karácsonyok, – évek, 
És hittem én is: hátha mégis élek… 

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta 
Barkáját kedves kéz által nekem, 
Hogy a szent főnek új dísze legyen. 
Az ólomszínű éji ég alatt 
Langyos, ébresztő áramlat haladt, 
És gyermekkorom ölén, a hegyen 
Rügyet bontott a borostyánbokor.

 

Kolozsvár, 1929. március 30.

 

***

 

Tamási Áron: Húsvéti nyúl

Sokan ingerkednek, ha valami bizonytalannak látszik; de vannak olyan emberek is, akik ugyanakkor reményt látnak mosolyogni.

Nehéz megmondani, hogy kinek van igaza, mert hiszen beszédes példát úgy az egyikre, mint a másikra könnyen találhat bárki. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany.

Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illód községben esett meg, az egyik húsvét alkalmával.

Vagyis mi történt?

Szombat este lévén, jókedvű társaság mendegélt a falu utcáján. Csacska beszéddel és nevetgélve mentek úgy tíz óra tájban. A foszlányos felhők megszűrték a hold világát, de az utcai lámpák, bár elég gyéren állottak, adtak némi világosságot. Hát, ahogy mentek ebben a takarékos fényben, egyszer csak elkiáltotta magát valamelyik:

– Ni, egy nyúl!

– Hol van?!

Abban a pillantásban valahányan megálltak, és a hirtelen szavak örömszelében úgy forogtak, mint a szélmalom. De a nyúl már elfutott, ha ugyan volt.

Ha nem volt, akkor csak tréfa volt.

Ha ellenben mégis volt, akkor az Üstöki Gábor kapuján ugrott ki, s a derengő világosságban úgy oda lett egy szempillantás alatt, hogy csakugyan nem volt.

Az eset mindenképpen talányos.

Ellenben egészen bizonyos, hogy a kapu mögött, ahonnét a nyúl kiugrott volna, ott valóban Üstöki Gábor lakott. A faluban, sőt a környéken is mindenki ismerte ezt az Üstökit, aki jó hírben állott. Mint embert is becsülték, s mint bognármestert ugyanvalóst.

S volt neki egy lánya is.

A lány tizennyolc évet töltött márciusban, vagyis eme történet előtt valamivel. Különben szőke volt, a szeme a mély forrás zöld és kék színében változott, s aranyló haját lobogva szerette viselni.

Kedveskedve Zsókinak nevezték.

Hát ennek a Zsókinak, nagyon helyesen, sokan tették a szépet. Voltak eme széptevők között, akik csak álmodoztak róla, de kegyeibe furakodni mulasztották. Olyanok is voltak, akik palástolván érzelmeiket, csak hetyke és kurta szavakat vetettek oda neki, ha az útjuk éppen összeakadt. Akadtak holdvilágos lovagok is, akik a ház előtt sétálva, a szívük kelyhét úgy töltötték teli boldogsággal.

Mindezek reménye pókfonálon függött.

Zsinórt, zöldből és pirosból, csak ketten tudtak Zsóki körül fonni. Az egyik Dobosi Péter volt, lovász a közeli állami gazdaságban; s a másik egy Csinódi Pál nevű, ki a bányászati iskolát éppen abban az időtájban végezte el. Péter bizony már a harmincadik évében feszített, Palkó azonban még eléggé zsenge ifjú volt.

Hát ezek ketten versenyben voltak.

Zsóki pedig ott a verseny közepén bizonytalanul lebegett. Néha Péternek s máskor Palkónak lobogtatta aranyló haját, s a szeméből a zöldet és a kéket is váltogatva osztogatta. Bajban volt hát Péter.

S Palkó még jobban.

Így közelgett az a nevezetes húsvét, amikor mind a ketten azt mondták magukban: Vagy, vagy.

Valahonnét kerített Péter egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban. S kerített Palkó is egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban.

Először Péter érkezett meg este fél kilenc tájban. Zöld kendővel letakarva, úgy vitte a kezében a nyulacskát, kinek a nyakára piros szalag volt kötve, szépen csokrosan. Az öröm is, mint a nyúl a bokorban, úgy lapult az arcán, ahogy megállt Zsóki előtt, s így szólt:

– Találd ki, mit hoztam.

Nézte Zsóki a zöld kendőt, s gondolt ő piros tojásokat egy hosszúkás kicsi tálban, s gondolt finom csokoládét is, selymes és tarkabarka csomagolásban.

De hát a zöld kendő mintha mozdult volna néha.

– Valami mókás dolog – mondta Zsóki.

Ott állott Üstöki is, a bognármester, s az Üstöki felesége ugyancsak. Törték azok is a fejüket, hogy mi lapulhat a zöld kendő alatt, de szó helyett inkább csak a mosoly futkorászott a szájuk körül.

– No! – nógatta Péter a családot.

– Holnap megmondom – felelte Üstöki.

– Én sokkal hamarabb – mondta az asszony.

 S miközben a mosoly szárnyán így libegtek, a kíváncsiság parazsa egyszer csak lángra lobbant a lányban, s a zöld kendő már két ujján fel is rebbent.

– Ó, egy nyuszi! – kiáltott fel.

Hirtelen megnyugodtak valahányan, bár az öregek restelkedtek egy kicsit, hogy a nyulacskát, húsvét is lévén, nem tudták kitalálni. De az a gyenge bosszúság is hamar tovaszállt, mert Zsóki olyan örömmel babusgatta a nyúlfiút a mellén, mintha nem is kéne már vőlegény neki, hanem egy kis nyulacska örökké.

Gyönyörködtek az örömben.

S miközben a szívük-lelkük így andalodott, hát kopogtattak az ajtón, s Palkó belépett. Kurta és könnyű kabát volt rajta, afféle viharkabát, aminek rettentő nagy félszámú zsebei vannak. Tavaszi jókedvvel köszönt Palkó, jobban mondva a köszönés vége benne rekedt, mert meglátta a Zsóki keblén a nyulacskát. A jókedve is rögtön meghervadt egy kicsit, s az a tündér kislány már oda is rebbentette neki:

– Péter hozta nekem!

– Ló mellett megterem – mondta Palkó.

Mi tagadás, az irigység barlangjából fújt a szél; s nem is feleltek rá semmit, hiszen zsenge levél helyett ilyen irigy szavakkal táplálkozik a nyúl minden ilyen alkalommal. De a zsenge levél kesernyés volt mégis egy kicsit, mert a Palkó bal zsebében is lapult egy nyulacska, szintén piros pántlikával a nyakán. Csak hát okos volt és óvatos a fiú, s rejtve hozta a kicsi nyulat. Hiszen nem lehet tudni, gondolta magában, hogy miképpen adódik a dolog, s csak amikor úgy adódik, akkor hozza napvilágra a húsvéti megemlékezést.

Csendesen üldögélt tehát, s egy kicsit titkos örömben.

– Nem teszed le a kabátodat? – kérdezte az asszony.

– Köszönöm – mondta Palkó. – Nem maradok sokáig.

S a derekához szorította a kabátot, különösen bal felől, mert hiszen abban a bal zsebben várta a dicsőséget a nyúlfiú.

– Akkor is tedd le! – szólt a lány is.

A szóban a ragaszkodás, sőt az érzelem parancsa is benne volt. S melléje a nyulacskát is letette Zsóki az öléből, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy te szamár Palkó, neked is örülök, nemcsak a nyuszinak. Jó, jó, gondolta a fiú, de azért a kabátot mégsem teszem le, hogyisne!

– Csodaszép nyúl! – mondta inkább.

S éppen jókor mondta, amit mondott, mert a nagy dicséret miatt–e vagy egyéb tapsifüles–rejtelemből, de abban a pillantásban a földre ugrott a nyúl, s besurrant a karospad alá, amelyen Péter nagy dicsőségben üldögélt.

– Jaj, a nyuszi! – rebbent meg a lány.

A többiek is odatömörödtek valahányan, s nyomozni kezdték a nyulacskát. Középen Péter és Zsóki kaparásztak, s a két szélén a két öreg hasalt a földön, hogy hova bújt meg az a huncut nyúlfiú. Palkó is izgett-mozgott, mintha az üdvösségit keresné egyenesen, de valójában csak a többieket biztatta inkább. S amikor látta, hogy valahányan s annyira megbújva kaparásznak, ügyesen kinyitotta az ajtót, mintha arrafelé is keresni kéne a nyulat. Utána visszajött a szoba közepire, s a maga nyulacskáját, ki a zsebében kuksolt, ügyesen készenlétbe helyezte.

– Itt van, ni! – kiáltott fel.

Rögtön odapattant mindenkinek a szeme, s megborzadva látták valahányan, hogy a Palkó lába mellett ugrik egyet a nyúlfiú, s egy villanással kifut az ajtón.

Utána is iramodtak, de nem érték utol.

A lány pityeregni kezdett, a két öreg meghervadott, s Péter pedig így szólt:

– No, Palkó!

– Mi az, hogy no, Palkó?! – kérdezte a fiú.

– Az, hogy kiengedted.

– Mit?!

– Hát a nyulacskát!

Palkó úgy tett, mintha az egészet nem értené. Ámuldozva tekingetett hol az egyikre, hol a másikra. S amikor magyarázni kezdték annak a buta fejinek, hogy a nyulacska elfutott a nyitott ajtón, akkor így szólt:

– Én nem láttam, hogy elfutott volna.

– De elfutott! – mondta a lány.

– Nem hiszem.

– Hát ez bolond! – ámult el Péter.

Még egy jó darabig így mondták, mondták, hogy az ajtón kifutott a nyúl, a két szemükkel látták, s megesküsznek akármire. Palkó még mindig úgy nézegetett, mintha megzavarodtak volna, akik futni látták a nyulat; s majd végül így szólt:

– Fogadjunk, hogy nem futott el!

– Most már fogadhatsz – mondta a lány.

Hát erre Palkó odalépett Zsóki elé, s ünnepélyesen így szólt:

– Hozzám jössz–e feleségül; ha nem futott el?

A lány ámulva nézett a fiúra.

– Mondhatod, hogy igen – legyintett Péter.

A könnyek harmata még ott csillogott a Zsóki szemében, amikor a biztatásra így szólt:

– Igen.

Hát erre Palkó ledobta a kabátját, és a karospad előtt a padlóra bújt. Aztán a pad alá nyújtotta azt a hosszú jobb karját, s egy kicsit matarászott, s majd előhúzta onnét a nyúlfiút a nyakánál fogva.

– Hát ez mi?! – mutatta fel.

A lány átölelte a fiú nyakát, és megcsókolta. Péter kiment az ajtón. Zsóki gyöngyözve nevetett, s az anyja is mosolygott. Az öreg Üstöki azonban csak a fejét tekergette, mondván:

– Hát ez csalafinta nyúl volt.

 

***

Kosztolányi Dezső

Húsvét 

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.