Hudy Árpád – Betűszilánkok 1. Ördögszekér
Makkai Sándor Ördögszekér című regényét unalmamban emeltem le nemrég Nagybányán a boldogult anyósom hátrahagyott olvasmányait őrző könyvespolcról. Első meglepetés: milyen szép kiadás! Békebeli vászonkötés aranybetűkkel, mutatós papírborító, fehér lapok jól kivehető betűkkel – külcsín szerint egyik utolsó mohikánja a szocialista román államban kiadott magyar könyvek fényesebb, a hatvanas-hetvenes évekre eső korszakának. Az 1980-as totális beomlás után már egyre inkább csak csomagoló- meg újságpapírra nyomták elmaszatoltan azt a kevés magyar irodalmat, amely egyáltalán átcsúszott még az egyre könyörtelenebb bukaresti cenzúrán. (A románt nemkülönben, ebben valós volt a naponta világgá kürtölt egyenlőség.)
És ami benne van! Mondjon (írjon) akárki akármit: remekmű. Ha egy harminchat éves anglikán vagy lutheránus püspök-helyettes írt volna a múlt század húszas éveiben mozgalmas történelmi regényt angolul vagy németül a kora-újkor valamely nyugat-európai fejedelméről boszorkányokkal, testvérszerelemmel, véres – mégis esztétikusan megrajzolt – jellemekkel és jelenetekkel, káprázatos leírásokkal, s ezzel a címmel, azt a könyvet azóta is nemzetközi bestsellerként jegyeznék. De hát ebben csak egy erdélyi református főpap meséli el Báthory Anna és Báthory Gábor rémregényeket megszégyenítő életét, ráadásul magyarul. Tehát inkább olvassák és olvassuk, nézik és nézzük (évenkénti megfilmesítésben) kilencvenkilencedszer is Robin Hood érdekfeszítő kalandjait.
No de amitől igazán hüledezni kezd az újrakiadás idejét ama tájakon megélt emberfia, az az előszó. Mert miket is írhatott abban a kétszeres – kommunista ideológiai és román nacionalista – vasabronccsal önmagába nyomorított romániai magyar irodalom ügyeletes fenegyereke, Szőcs István? Hát például ilyeneket:
„(…) Németh László kritikája, miszerint »nyelvezete a mindenki nyelve«, és nem egyéni költői nyelv, amennyire igaz, annyira nemcsak rosszat jelenthet! Makkainak valóban nincs kiforrott, egyéni szépírói stílusa. (Tanulmányírói viszont van!) Ez azonban nem állítólagos dilettáns voltában gyökerezik, hanem szemlélete alapjaiban. Ő a stílust nem önkifejezésnek, nem önmegvalósításnak, hanem alárendelt eszköznek tartja. (…) [N]épszerűsködő, kényelmesen építkező, írói közhelyektől nem idegenkedő stílus ez. Ez azonban nemcsak hátrány, és éppenséggel nem volt az a magyar irodalomban, amely gyakran szenvedett valami jóhangzásra törekvő görcsös igyekezettől; amelyben a szépszavúság, a szép stíl a többi írói célkitűzéseket úgyszólván elfeledteti, s amellyel bizony Móricz Zsigmond küzdött a legtöbbet, sokszor – saját maga ellenében is!
Ezzel a szépszavúsági kényszerrel egy sajátos félsz is jár együtt, s ebből következik a magyar irodalomnak különleges »szemérmetessége«, másrészt épp az irodalmiasságtól való félelem okozza azokat az irodalmias üresjáratokat, amelyek annyi regényünket fokolják le. Egyszóval, talán éppen Makkai példája segíthet közeledni ahhoz a belátáshoz, hogy irodalomról, irodalmiságról és a stílus funkciójáról nem az az egyetlen lehetséges koncepció, amely elsősorban a Nyugat szerzői körül és folytatóiknál alakult ki, s amely a magyar irodalomban mai napiglan uralkodó. És amelynek kétségtelenül jellemzője a túlírtság, a túlábrázolás, a semmiségekkel való hosszas elbíbelődés és az, hogy az író az olvasónak nemcsak az idejét akarja kisajátítani, hanem az első sortól az utolsóig el akarja árasztani azt saját személyiségének jelenlétével.”
Harminchat év múltán sem érdektelen megállapítások ezek, tán még időszerűbbek is, mint születésük pillanatában, nem beszélve arról, hogy vajon hány irodalomkritikus írt le publikusan hasonló szentségtörést ugyanekkor Magyarországon? De van itt más is. Szőcs István az író műveinek korabeli kedvezőtlen kritikai visszhangját elemezve megismerteti az olvasót egy üdítő kivétellel:
„Az első, igazán megértő elismerést Szerb Antaltól kapta 1934-ben, amikor megjelenik a Táltoskirály. Szerb Antal gúnyosan számlálja elő azoknak a történelmi regényeknek a sajátosságait, amelyek az első világháború után elöntötték a könyvpiacot, s egyetlen vonzerejük az volt, hogy nem a máról szóltak – »struccírók könyvei voltak struccolvasóknak« –; ezeknek sekélyes áradatából komolyságával válik ki Makkai regénye: »Ebbe a nyüzsgő vegetációba érkezett be, nagyon távolról, mélységes stúdiumok és nemzetigazgató gondok világából Makkai Sándor új regénye. Tiszta, világos, hideg stílus, a sok hangulatos tejbekása után, igazi tudás a sok érettségi-kultúra után, történelmi érzék a sok maskabálrendezői tehetségek után, és főképpen, értelem. A legintelligensebb történelmi regény. Ebben áll értékfölénye nemcsak a divatos és nagy sikerű történelmi regények fölött, hanem a kortárs írók jó és igaz történelmi regényei fölött is. Igaz, hogy nincs meg benne a Tündérkert beláthatatlan nyelvi gazdagsága és leleményessége, nincs meg benne Tormay Cécile regényeinek atmoszférikus varázsa, sem Sárközi könyvének aprólékos gobelines kidolgozottsága. De ami mindennél fontosabb, az van meg benne, a történelem megértő víziója.«”
(Észre tetszett venni? Szerb Antal… SZERB ANTAL Tormay Cécile-t dicséri! Hát akkor valamit nagyon nem láthatott, tudhatott a nagy irodalmár, hiszen ma kétséget kizáróan tudjuk, hogy ez a majdnem Nobel-díjas magyar írónő nem élettörténete és könyveinek ideológiai üzenete miatt mellőzendő, á, dehogy, egyszerűen irodalmi értéke nincs neki semennyi, akárcsak erdélyi arisztokrata férfikollégájának.)
A két háború közti „struccirodalom nyüzsgő vegetációját” nem ismerem, a jelenlegi literatúra még struccabb, még nyüzsgőbb televényéről van némi fogalmam. Megkockáztatom, hogy nem sok marad meg belőle akár a közelebbi jövőre sem. Mint ahogy azt is, hogy a nagybetűs, mindenkori magyar irodalomba, amelyet nem konjunkturális, sokszor tiszavirág éltű kánonocskák határoznak meg, befut egy jó szekér, egy nagyon jó szekér. A püspök úr – mert az lett – csodás Ördögszekere.
