Berka Attila: Anómia IV/4–6

 

4.

Összes istenem kiváló ütemérzékének köszönhetően úgy várhattam a Nyugati pályaudvar peronján az Emesét hozó vonatot, hogy éppen huszonnégy óra telt el az Öreg Cinkessel való beszélgetésem óta, vagyis pont huszonnégy óra múlva kell belekezdenem egy újabb életbe – ha igent mondok, ha nemet.

Még csak meg sem lepődhettem, hiszen mindig is így volt: egy aprócska örömöcske térben és időben pöpecül közrefogva két méretes mocsoksággal. Talán csak gyerekkoromban voltak jobbak az arányok, hogy aztán egyre tisztábban látszódjék az életjáték értelme, a túlélés, és nem sokkal később ki is szorítson minden mást a látómezőből.

Kár, hogy leverő túlélni.

Ugyanakkor ez egy mázsás érv a megbízás elfogadása mellett. Túlélősdi kemény fiúk között, ebben legalább van adrenalin.

         Csakhogy össze-összeugrik a gyomrom, és nem érzem a gátlástalanság nyugalmát.

         Nem emlékszem, hogy valaha is hidegvérű lettem volna, nem emlékszem az előre megfontolt szándék érzésére. Egyáltalán nem emlékszem semmire.

         A pénz viszont kell.

         Emesével belemehetnék valami újba, valami jóba.

         De megrendelésre ölni? És hányszor?

         Ráadásul Emesének semmiképpen nem szabad megtudnia semmit. Tehát amikor felteszi a kérdéseket, mert fel fogja tenni őket, hogy miért éppen most kell elmennem valahova és nem máskor, mint a rendes emberek, és honnan van a pénzem, mit dolgozom, milyen barátaim vannak, éppen úgy és azt kell válaszolnom, mint akárki más.

         Persze a féltékenyítést sem szabad túlzásba vinnem.

         Jó lenne tudni, összesen hány tahó halálával lesz befejezve minden, mikor állhatok le egyszer s mindenkorra.

         És hogy akkor ki s mi vagyok én?

         A vonat megérkezett.

         Emese átölelt.

         – Örülök, hogy végre beválthatod az ígéreted – mondta.

         – Az ígéretem?

         – Bizony, bizony.

         Erősen törtem a fejem, amitől egyre rosszabbul éreztem magam.

         – Szóval már most nem emlékszel az ígéretedre? Ezek szerint nem is vagyok olyan fontos neked, értem.

         Elengedett, hátralépett. Valóban elszomorodott, láttam a szemében.

         Szerencsére kapcsoltam.

         – Ha a Dunára gondolsz, az magától értetődő. Az a legelső programunk. Letesszük a csomagodat, és már megyünk is.

         Habár valahogy nem számítottam rá, hogy ennyire éhes és szomjas lesz, bitangosan jó volt, hogy már az előszobában nekem esett. Már-már öngyilkos rángatózásai és sírásba torkolló sikoltozásai úgy átjártak, hogy egészen megrendültem.

         Igyekeztem nem felébreszteni, ezért a fürdőszobába mentem egy kicsit összeszedni a gondolataimat. Itt eszembe jutott a Duna-parti séta is, aztán belenéztem a tükörbe.

         Régen láttam ilyet. A tekintetem nyugodt, a szemem se vérvörös és a háttér se sötétül el fokozatosan. Minden olyan a tükörben, mint vele szemben.

         – Tehát mégsem tartottad be az ígéretedet – hallottam Emese hangját.

         – De hát elindulhatunk most is.

         – El, igen, de ez akkor se ugyanaz. Már elmúlt éjfél.

         – Ez igaz, de…

         Gyönyörűségeset nevetett.

         – De előbb gyere ide.

         Jót sejtettem.

         – Soha nem fogunk elindulni – mondtam, és odamentem.

         – Dehogynem. Csak előbb kitöltöm rajtad a mérgem, amiért hazudsz.

5.

Emese azt mondta, el kell kísérnem a szüleihez. Meg hát Zalán, a fia is ott van, őt is meg kell ismernem.

– Tudod, ha tíz évvel fiatalabbak vagyunk, ez eléggé magától értetődő lenne – mondtam neki –, de így egy kicsit furcsa. Legalábbis elsőre.

– Mégis mi ebben a furcsa?

Tényleg, mi?

– Hát, azt hiszem, inkább csak meglepődtem.

– Én azt hittem, hogy ha…

– Nyugi, csak nem gondoltam bele. Eddig. De teljesen igazad van, megyünk, hogyne.

         Amikor Bőr telefonált, éppen indulás előtt, furcsamód az jutott eszembe, hogy biztosan vissza akarja kérni a telefonját. Valószínűleg szívesen adtam volna.

– Ember, mi van veled? Már azt se tudom, mikor láttalak. Nem akarsz inkább visszaköltözni hozzám?

         – Kösz, nem, most úgy tűnik, egyenesbe jövök, és ha igen, mindenképpen mulatunk egy nagyot.

         – És az úgy nagyjából mikor lesz, hogy te egyenesbe jössz?

         – Hát…

         – Na, mindegy, csak azért kerestelek, mert a jövő héten lesz a bátyám halálának az évfordulója, és oda elvárunk.

         – Bazzz, tényleg…

         – Na, oké van. Legalább jó nő?

         Emesére néztem, aki visszamosolygott, sőt hozzám lépett, és finoman megcsókolt.

         – Igen, az. Nagyon az.

         A hosszú utazás jót tett nekünk. Kivált nekem, mivel volt időm átgondolni a dolgokat. Mert végül is át kellett gondolnom, hogy például elég régen utaztam családi bemutatásra, és annak akkor következménye is volt. Tehát ennek is lehet.

         Na. Azért óvatosan, te. Hehe.

         – Neked hogyhogy nincs kocsid? – kérdezte Emese apja, amikor a vasútállomás előtt beszálltunk az övébe.

         – Egy ideje nincs. Nem volt rá szükségem. De talán megint lesz. – És mosolyogtam, mint a vadalma.

         – Na, igen, hát igen, ugye.

         Hogyne, persze, gondoltam magamban, de legközelebb csak akkor szólaltam meg, amikor megkérdezték, mit iszom az érkezésre. Vizet kértem, és mondtam, hogy nem iszom alkoholt.

         – Tisztítókúrán van most a drága – mentette a helyzetet Emese, mert errefelé nem illik az ilyesmi, ahhoz túl sokat költenek drága italokra az apjafélék. Mert az számít, az járja.

         Szerencsére megjelent az ajtóban Zalán, akinek be is kellett mutatkoznom. Nem esett nehezemre, aranyosan mosolygott a kissrác, ahogy kezet fogtunk.

         A fenébe is, nem hülyeség, amit a tisztaságról és az ártatlanságról szokás prédikálni a gyerekekkel kapcsolatban. Az biztosan nem árt neki, hogy nem kell napi rendszerességgel egy levegőt szívnia a szaralak apjával.

         A nagyapja, persze, látta, hogy haverkodunk.

         – Ne hidd, hogy nem értékelem, hogy a lányomat elfogadtad így, gyerekkel, ez azért még ebben a mai világban is komoly dolog. A más gyereke mindig a más gyereke. Ugyanakkor azt is meg kell értened, hogy én minden körülmények között a legjobbat akarom neki is és az unokámnak is.

         Bólintottam.

         – Ez magától értetődő – mondtam visszafogottan.

         Éreztem, ahogy átjár az új érzés. Nem mintha olyan nagy reményeim lettek volna anyósommal és apósommal, és ha ilyenek a többiek, akkor a teljes családdal kapcsolatban. Mégis, hamarosan elmondhatom magamról, hogy végre révbe értem, komoly családom lett, ahol rend és fegyelem van, átláthatóság és nyugalom. És mivel az időnkbe, az életünkbe bele fog férni, nyilvánvaló, hogy lesz majd közös gyerekünk is Emesével, és én is mindent el fogok követni, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek mellettem, velem. Mert kell egy család.

         Emese anyja, jövendőbeli anyósom lihegett be feldúltan.

         – Most mondták, hogy hány terroristacsoport gyilkol a világban, szörnyű!

         – Már megint azt az ostoba műsort nézed?

         – Anya, apa, kérlek…

         – Hogyne, hogyne, ez most mindegy is. Úgyis van még itt néhány dolog – fordult vissza hozzám Emese apja. – Mert például mit is dolgozol te? Mi a hivatásod, hogy élsz, ezekre kíváncsi vagyok. Meg úgy mindenre, ha nem haragszol, ami számíthat a lányom és az unokám életében.

         Nem haragudtam, dehogy. Ugyan, minek haragudtam volna. Ha már az Öreg Cinkesnek igent mondtam, nagyjából eléggé mindegy minden.

       

6.

Elmúlt dél, mire felébredtem.

         Rosszul éreztem magam, mintha lázam lett volna, a seb is fájt a bal karomon, bár már nem vérzett.

         Ahogy kiléptem az ágyból, valami a talpamra ragadt. Lenéztem. Pár másodpercig nem sok levegőt kaptam.

         A szoba tele volt pénzzel. Papír forintok, eurók és dollárok hevertek szanaszét.

         Akkor tehát az egész igaz. Az egész egész.

         Hogy kábé két órával a megadott időpont előtt érkeztem a házhoz. Mert így biztonságosabb felkészülni és bejutni, és talán a ház is üres lesz, gondoltam.

         Igazam volt. Kívül csak két őr volt, akiket könnyen kikerültem.

         Rögtön a tetőtérbe jutottam.

         Öt lépés előre, kettő jobbra, az az ajtó, az a szoba, ott az első.

         Na ne!

         Ez egy lány szobája. A berendezés alapján tizenhat és huszonnégy között lehet.

         Álltam az ajtóban, és tudtam, itt a vége. Eddig se robbantam szét a magabiztosságtól, de ezt semmilyen körülmények között. Nem vagyok gyilkos.

         Autók érkezésére ocsúdtam. Lelépni már késő volt, de kicsit kíváncsi is voltam a lányra, úgyhogy behúzódtam a fal mögé, és vártam.

         Nyílt a bejárati ajtó.

         – Na, akkor mától ez a központ, haver, úgy nézz körbe – hallottam egy ismerős hangot. – Ne nézz már ilyen bután, tudom, hogy mindennap láttad eddig is, de most már más, érted? Ez a főhadiszállás, te vagy a főnök. – Ejnye, honnan ismerős ez a hang?

         – Jó, tényleg, én vagyok a főnök, ez meg itt a főhadiszállás. És akkor te ki vagy?

         Bekopogott a magas sarkú.

         – Bocs, fiúk! Szabad lesz? Kösz.

         Szép hangja van, gondoltam, de közben már a lépcsőn kopogtatott felfelé, eggyé kellett válnom a fallal. Ezért nem is láthattam, csak az ajtaja csukódásakor jöhettem kijjebb. Odalent az ismerős hangú magyarázott; muszáj volt látnom.

         – Tehát, hogy értsd: a családodat nagyjából megbosszultuk, még jön ide az a patkány, azt megcsináljuk, és ez kész. – A patkány biztos én vagyok. Nagyon óvatosan próbáltam kihajolni. – Az Öreg Cinkesnek és az embereinek annyi, a többieknek én vagyok a főnök.

         – De én vagyok a főnök.

         – Persze, persze, te vagy a nagyfőnök, én csak a régi, megbízható embereimről beszéltem. Akik velem maradnak, hogy neked dolgozzunk… Tegyétek az asztalra.

         Na, ez vajon mi lehet?

         Lépések, ajtócsapódások, aztán nagy csend, és éreztem, most ki tudok nézni.

         Sehol senki. A dohányzóasztalon meg egy félig nyitott táska.

         Az ott pénz, ez innen is jól látszik.

         Beugrott a mosolygó Emese képe, és már másztam is lefelé a lépcsőn, amilyen halkan csak tudtam. Persze közben odafent nyílt az ajtó, az az ajtó. És mintha a bejárati is.

         Ledobtam magam a lépcső mellé, és alágurultam.

         Idejében. Megint többen voltak, és a magas sarkúk is kopogtak kicsit, bár nem jöttek le. Aztán megint mintha csend.

         Egy kicsit megemelkedem, felállok. Kinézek. Táska, ajtó és futás, talán van valamennyi esélyem. De nem; vécétartályból zúduló víz hangja a hátam mögül, ajjaj!

         Megfordulok.

         Egy kétajtós szekrény gombolja a gatyáját velem szemben, és éppen nagyon meg van lepődve, azt mondja: „Hé!”

         Azonnal ugrom, fejjel előre gyomorszájba, kétoldalt belekapok az oldalába, hogy rántsam magam, hogy koponyával meglegyen az ádámcsutkája is. Beszédül, elkapom az állát, térddel kitámasztom, egy rántás, vége.

         És már ugrom is oldalra, a szekrény pisztolyát kapom ki a tartójából, de nem lő senki.

         Megyek a táskáért, számolok, egy, kettő, három, nézek körbe, irány az ajtó, egy, kettő, három…

         – Hé, tesó!

         Az ismerős hang. Megfordulok, és guggolok is le azonnal, ugrom kicsit oldalra, a kanapé mögé. Fölém megy a sorozat, de szépen kísér, nem kezdő a srác.

         Hát persze hogy nem, ez itt az Öreg Cinkes legokosabb embere, ez jött mindig értem.

         Közben, persze, a többi szobából is érkeznek néhányan.

         – Ne haragudj, tesó, nincs benne semmi személyes, és még jó is vagy, csak nem vagy megbízható, kurvára nem.

         – Lacika, mi a büdös francnak kell itt lövöldöznötök? Meg vagytok hülyülve? – kopogott ki váratlanul a lépcső tetejére a lány, de a fenébe is, nem látom az arcát.

         – Dórika, te maradjál ott, légy szíves, maradjál!

         Talán van esélyem, gondoltam, talán lenne egy kicsi, amikor váratlanul kicsapódott a bejárati ajtó, és valami géppisztolyféleség csúszott be rajta, és elkezdett tüzelni. De nem rám, hanem a genyákra, úgyhogy pattantam az ajtó felé, tudtam, ez az a kicsi esély.

        Amikor megláttam a lövöldöző ember arcát, egy pillanatra megtorpantam, még szerencse, hogy rántott rajtam egyet és a fülembe ordított: „Tűnés!”

         Láttam a feljáró mellett a tetemeket, hallottam a fegyverropogást, aztán beugrottam az első kocsiba, rátapostam a gázra, és elhúztam a Duna-partra.

         Pénz a testemre, az alsóruhámba, a középső ruhámba, táska és felsőruhám a kocsiba, kocsi a vízbe.

         Összevissza haladtam, rossz utcákon, rossz házak között, nagyon lassan vagy nagyon gyorsan. Úgy kellett Bőr lakásához érnem, hogy senkinek ne legyen alkalma megkérdezni, ugyan mivel vagyok ilyen szánalmasan kitömve, mit viszek, mit loptam.

         Ez volt tehát, ez van, ettől ébredtem ilyen későn is rosszul.

         Azért gyorsan lezuhanyoztam, bekaptam pár falatot, kortyoltam némi teát, és már repültem is a Nyugatiba.

         Amikor beléptem a pályaudvarra, először azt hittem, mégiscsak álmodom. Vagy véletlenül beittam az éjjel, és most hallucinálok. Vagy nem tudom, mert ilyen egészen konkrétan nem lehet, nincs.

         Egymásba borult zokogó emberek közé érkeztem, akik azon a peronon álltak, ahol nekem is várakoznom kellett. Aztán bemondták, hogy a vonat a baleset miatt biztosan nem érkezik. Mondatfoszlányok jöttek innen-onnan, hogy nincs túlélő, teljesen kiégett, alig hogy berobbant, én meg mentem az információhoz, a forgalmiba, aztán vissza, hogy azonnal hagyják abba ezt a rettenetesen gyenge és kimondottan rossz viccet, és szégyelljék magukat!

         Nem tudom, végül mikor adtam fel s indultam el.

         Mire Bőr lakásába értem, tudtam, hogy nekem sürgős és fontos dolgaim vannak. Nemcsak Bőr bátyjára emlékezünk, de a pénz se maradhat így, és azzal is kezdenem kellene valamit, hogy az a géppisztolyos, aki az éjjel megmentett, az apám volt. Az apám, aki kamaszkorom kezdete óta halott.

 

Kapcsolódó anyag: 

Berka Attila: Anómia I.

Berka Attila – Anómia (2)

Anómia – Berka Attila regénye III/1–3.

Anómia IV. 1–3. – Berka Attila regénye