Csepcsányi Éva: Aranyrózsák

„A vén rózsabokrot még neki ültette, ha kijön, és szigorú, sima tekintetét végighordozza az udvaron, legyen mibe beleakadjon. Ki is vágathatta volna.

Éjfél elmúlt, mikor megcsörrent a mobilja. Maximilián az, miért telefonon keresi házon belül?” – Csepcsányi Éva novellája.

Csepcsányi Éva

Aranyrózsák

A vér elöntötte csuklóját. Ruhájához szorította, a vajszínű szoknyán megannyi apró szamóca termett hirtelen. Belerúgott a „bűnös” rózsabokorba, gyerekesen horkantott, és szaladt be a sekrestyébe.

Délelőtt új rózsatöveket ültetett: az „öreg” szinte fává nőtt, pár évnél többet nem adott neki, bár még hivalkodóan néztek szeme közé a húsos virágarcok. Labda nagyságú, májvörös fejük nehéz illattal lehelte be a kis quadrumot. Lesznek most már fiatalok is mellette, halványak, mint az elsőáldozásra készülő gyerekek. Kár, hogy csak jövőre nyílnak.

Értetlenül állt gyászruhás anyja és a száraz pap előtt: „Apa halott!” Előző nap gondolta ki, hogy visz egy csokor rózsát apa ágyához, hadd nézegesse, kimenni már napok óta nem tudott. Vitt is néhány nap múlva, csak nem az ágy melletti antik komódra. Várta, talán hazajön egyik reggel, és megkéri, hozzon egy jó pohár vizet, olyan fárasztó volt abból a ronda fekete ládából kimászni, amibe nagymamáék tették. Ötévesen még csuda dolgokat gondol az ember, és anyuka is csuda dolgokat művelt a temetés után: ha épp nem aludt, sírt vagy furcsa történeteket mesélt, a szája és a haja büdös lett, nem úgy, mint régen, mikor menta- és rózsaillat nyílott tenyeréből.

Kézenfogta a nagymama, és elvitte magához. A sekrestyében beleütközött Maximiliánba, szürke habitusát összevérezte. „Túl éles az a metszőolló!” Csóválta fejét, arra ügyet sem vetve, hogy a lány vére bepiszkította, és ugyancsak figyelmen kívül hagyta legválogatottabb szidalmait. A csaphoz vitte. Lefertőtlenítette, bekötözte.

Az egész nyarat ott töltötte. A kollégium és a rendház épülete közös udvarra nyílott, így bármikor át tudott szaladni Maximiliánhoz. Hányszor állt szorongva, torkában dobogó szívvel a kiskapu előtt: vajon otthon találja? Sokat utazott mindenféle rendi ügyek miatt, mikor végre megérkezett, fenyőerdő nevetése töltötte be a házat.

Szeme sarkából figyelte, hogy megőszült, úgy fest, mint egy aranyozott ikonból kilépő ókeresztény pátriárka.

Évekig művirágot sem tartott maga körül, most pedig alig tudja abbahagyni az ültetést. Maximilián atya öregebbnek tűnt koránál. Mikor? Hogyan? A rendi gondok, a definitóriummal való keserves összecsapások? Az alaptalan rágalmak, amiért olyan szenvedélyesen segített sokakon, időnként meggondolatlanul adakozva a kevés bevételből?

Tizenhárom év! Még a tékozló fiú sem maradt ilyen soká távol az atyai háztól. Hogy ennyi idő után is visszavárják, alig remélte. Az elválás nem zajlott a legszebben: latinkönyv koppant az ajtófélfán, Maximilián feje mellett, a szavakat már nem tudta fölidézni. Ennyi év távlatából csak a pap feleletül adott csendje számított.

Így télen a kertben megelevenedik a karmelita misztikus mester tanítása a lélek sötét éjszakájáról: kopár fagy, dérrágta padok, a jégcsapok, akár egy fenevad fogai körben az ereszen, a rózsabokor kétségbeesett, meztelen karként csap az égbe, a nyáron ültetett kisebbek eltűntek a hóban.

Hiába faggatták, nem tudott érveket fölhozni akkori döntésére. A miért alapból értelmét vesztette, csak arra talált választ, kiért… Időnként mégis a Sátánnak dolgozott, öntudatlanul, mint megannyi jó szándékú ember, aki büszkeségből vagy hanyagságból vezető nélkül marad. Az utak hogyan torkollanak mégis a szűk ösvénybe, talán a halál előtti másodpercekben, vagy az utódok életében? A fonalak gubancai között fölösleges óvatos léptekkel csetleni–botlani, határozott kéz és olló kell, inkább szakadjon ezer szál, mint a labirintusban vesszen valaki! Meg is ragadta ezt az erős ollót Gdanskban, a luxusapartman teraszán, és átvágott vele minden bogot.

A vén rózsabokrot még neki ültette, ha kijön, és szigorú, sima tekintetét végighordozza az udvaron, legyen mibe beleakadjon. Ki is vágathatta volna.

Éjfél elmúlt, mikor megcsörrent a mobilja. Maximilián az, miért telefonon keresi házon belül? Fölkapta köntösét, úgy futott a részvétlenül hűvös folyosókon végig, jaj, olyan hatalmas ez a rendház, a többiek általános káptalanra utaztak, Maximiliánt kora és gyengélkedése miatt hagyták itthon.

A pap viaszsárga arccal feküdt ágyában, habitusa rajta, telefonja az ágy mellett. Illést képzelte el mindig ilyen méltóságosnak és fegyelmezettnek, ahogy arcát elváltoztatja a szenvedés, mégsem ejt ki egy hangot sem.

A széles mellkas megmozdult, de csak kínosan hörgött, ám tekintete élessé, fürkészővé vált, egy borítékra mutatott. A lány fölkelt, automatikus mozdulattal belecsúsztatta köntöse zsebébe a levelet, aztán remegő lábbal rogyott az ágy elé. Még tíz percig tartotta az élettelen, ráncos kezet, mely mintha holtában is bátorítólag szorítaná.

Feltört belőle a zokogás, reggel hatig imádkozott a halott mellett, aki megjelent a különítéleten, ahol a Mester várta, mellette két fénylő alak, jóval kisebbek és halványabbak – szülei –, és egy félelmetesen nagy, sugárzó lény, az őrangyala. Föltűnt három másik lélek is, és a távolból kiáltás hangzott: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint, az Úr kegyelméből! Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek!” Akár a tenger zúgása vagy a földrengés, úgy dörgött és morajlott a hang, majd megszámlálhatatlanul sok lény jelent meg, és leborulva hódoltak a Mester előtt.

Arra riadt fel, hogy meztelen lába elzsibbadt a hidegtől. Nincs angyalsereg, csak a nyúlós, kaján sötétség és egy beesett arcú, megmerevedett hulla.

Szokás szerint a templomban ravatalozták föl. A nyitott koporsót éjszaka kirakták, hogy virraszthassanak mellette rendtársai. Két ezüst kandeláberben kormozva égtek a hosszú gyertyák.

Reggel félhétkor kelt fel az ágy mellől, a székesegyházban rorátéra harangoztak. Csókot nyomott a halott homlokára. Eszébe jutott a levél, kapkodva bontotta fel, mintha azzal, hogy az írását olvassa, visszahozhatná az életbe. Pedig ismerhette volna keresztapját.

Rövid, fegyelmezett sorok végig, semmi mellébeszélés. A dátumozás szerint három hete írta. Utolsó kívánságként nyomatékosan kéri rendtársait, ne engedjék fölboncolni, és abban a ruhában temessék el, ami épp rajta van. Meghagyta még, hogy könyveit keresztlányára bízza, és kér mindenkit, imádkozzanak lelki üdvéért.

Ennyi. Háromszor átfutotta a sorokat, forgatta a levelet, hátha talál rajta valahol még írást, jelet, bármit.

A két idős páter sokatmondóan nézett össze, már értették, miért nem akarta Maximilián, hogy az ünnepi öltözékében temessék el. Sokat látott, viharvert öregek voltak, még a „régi iskolából”. Lehajtott fejjel ültek egymás mellett.

– Gondoltad volna Maximiliánról?

– Nem akarta, hogy kiderüljön. Tiszteletben kell tartanunk.

– Emlékszel még a Zsinat előtti nagyokra?

– Hogyne! A magiszterünk háta tele volt vörhenyes hegekkel. Ostor.

– De csak halála után derült ki.

– Persze.

– De ezek a sebek Maximiliánon… Ilyet még nem láttam.

– Szög vagy tövis.

Hedvig két napig nem evett, nem ivott, úgy gyászolta az öreg papot, akitől annyiszor kapott feloldozást. Aki miatt lett valaki belőle, akinek mindig bizonyítani szeretett volna, még ha több ezer kilométer is választotta el őket.

A vérerős anyai, apai szeretet érthető, a szerelem bódulatához alig van hasonló. De az a makacs, szívós szeretet, melyet nem vérségi kötelék, és nem a két nem közötti érosz táplál, a szeretet, mely tökéletesen szabadon hagy, semmit sem kér, semmit sem vár, nem zsarol, és nem sajátít ki, megmagyarázhatatlan ajándéka az életnek.

Gyönge érintést érzett a vállán, órájára pillantott: hármat mutatott. Úgy hálóingesen, mezítláb kisétált a kerengőre. Vaskos, lassú pelyhekben hullott a hó, a holdnak csak kis csücske látszott egy hasas felhő alól.

Megint érezte azt a finom, sürgető érintést. A lugas felé indult. Vörösre csípett orrcimpái kitágultak: rózsaillat! Megrökönyödve vette észre, hogy a vén bokor tele van félig nyílt, parázsló virágokkal. Majd kettétörtek ágai. A hópihéktől még frissebbnek, hamvasabbnak tűntek, mint nyáron. Rohant be a metszőollóért. A templom üres volt. A virrasztók hajnal három és négy között pihenhetnek egy órát! A tömött rózsacsokrot észrevétlenül helyezhette a halott mellkasára.

– A gyász elvette a józan eszedet!

– De ha mondom atyám, itt szedtem, saját két kezemmel metszettem le a rózsákat ma hajnalban!

– Megnéztem a bokrot. El van fagyva, mint eddig. Csak nem akarsz épp minket becsapni?

– Nem hisznek hát nekem?

– Most már elég a hisztériából! Szedd össze magad!

Bolondnak, sőt hazugnak tartják! Másodpercekre megmerevedett, aztán kirohant a templomba. A két idős pap utána, ahogy csak bírt. A ravatal előtt sóbálvánnyá váltak. Egy vézna novícius bóbiskolt ott virrasztás gyanánt, a zajra kezdett fölocsúdni. Hedvig arcra borulva remegett a nyitott koporsó lábánál.

A vékony, fehér gyertyák fénye megsokszorozódott a félhomályos templomban. Az egyik öreg keresztet vetett: a pár perce még skarlátvörös rózsák színaranyként villogtak a halott mellkasán.