Ugrás a tartalomra

 

Berka Attila: Anómia VII/1–3.


 
Berka Attila
Anómia VII/1–3.
 
1.
– Molotov-koktél – sóhajtott Olga váratlanul. – Kimondani is szörnyű.
– Akkor ne tedd.
– Tudod, normális ember ilyenkor megijed. Félni kezd. Mert olyan országban és világban nem lehet élni, ahol Molotov-koktélok repkednek.
– Ugyan már! Az a csoda, ha béke van és nyugalom.
– Ne legyél ennyire okos, légy szíves, de főleg cinikus ne legyél, jó?
– Csakhogy ez itt most egy gyertyafényes vacsora egy kellemes étteremben, és ehhez képest ez a téma kicsit sok. – És néztem bele a szemébe jó mélyen. Pár másodpercig bírta.
– Ne haragudj, igazad van – suttogta végül Olga. – Csak ahogy az előbb a borosüvegre pillantottam, mögötte, két asztallal odébb éppen fellobbant a flambírozás lángja, és erről eszembe jutott, amit reggel a rádióban hallottam.
Inkább nem szóltam semmit.
Semmi értelmeset nem tudtam volna mondani.
Különben meg nem kellett már rádiót se hallgatni, kint volt az egész az utcákon, a tereken, a hidakon és a házak között.
Egy parkon se lehetett már csak úgy átmenni, hogy ne egy tüntetés közepébe kerüljön az ember.
Akármerre néztem, jobbra és balra meg fent és lent is ordítozó emberek toporogtak és tébláboltak a ropogó tábláikkal, lobogó zászlaikkal és recsegő jelszavaikkal.
– Figyelsz egyáltalán? – hallottam Olga hangját. Mintha víz alól szabadulnék, nagyokat pislogtam. – Azt kérdeztem, mivel foglalkoznak a szüleid…
– Hogy jön ez most ide? – Tényleg meglepett. – Nem is élnek már.
– Akkor bocsánat. Régóta nem élnek?
Na ne.
– Muszáj?
– Nem, természetesen, nem, persze.
– Nem tudok róluk beszélni. Nincsenek egyértelmű mondataim, összevissza rakosgatnám a szavakat. – Váratlanul nagyot sóhajtottam. – Az apám akkor halt meg, amikor engem mentett ki az égő házunkból. Kiugrott velem az ablakon a második emeletről. Ott volt a szobám. Gyerünk, fiam, mondta, amikor betörte az ajtót, már csak az ablakon keresztül van esélyünk. Megpróbálunk nekiugrani a fának, mert volt ott egy öreg gesztenyefa, hátha egy ágba beleakadunk. Majdnem sikerült. – Megint sóhajtottam. – Nekem semmi bajom nem lett, ő viszont úgy esett a hátára, hogy belül összetört mindene. A testnyílásain át elfolyt a vére elég gyorsan.
Csendben fejeztük be a vacsorát, sőt.
– Szerinted lesz folytatás? – kérdezte Olga, amint átléptük a lakása küszöbét.
– Hát itt vagyok veled, nem?
– Ej, de butácska vagy. Én a robbantásokra meg a tüntetésekre gondoltam.
– Lehet, hogy butácska vagyok, de jelenleg te sokkal jobban érdekelnél, mint a robbantások meg a tüntetések. – Azért míg kiértem a teraszra, mégis gondolkodtam. Egy hét alatt három kelet-magyarországi önkormányzatot csaptak szét Molotov-koktéllal, és a határokon túlról is furcsa híreket lehetett hallani, mintha mindenhol hasonló dolgok történnének. Mintha kigyulladt volna a világ.
– Jól vagy?
Köszönöm.
– Köszönöm, jól, igen. – Megfordultam. – Csak ne mondj nekem ilyeneket, hogy butácska; nem vagy az anyám.
– Pedig bőven lehetnék.
Állt a szoba közepén, a tökéletesen elhelyezett álló-, olvasó- és hangulatlámpák sárgás fényében, és egészen olyan volt, mint egy optimálisan túlérett barack, amibe azonnal bele kell harapni.
– Hát azért azt most kihagyjuk – mondtam vadalmásan vigyorogva, és sietősen gombolva az ingemet befelé indultam, mert ő is vetkőzni kezdett.
 
2.
Ültünk a parton, néztük a Dunát.
Vagyis ültem a parton, néztem a Dunát, hiszen Bőr egy sörmeccsen kapuskodott, Vér a feleségével sétált valamerre, Csont meg az ebéd utáni hirtelenkedés óta egyszerűen nem akart előkerülni.
A csend erősödött, szédülni kezdtem. Aztán a túlparton, a fák között mozgolódtak az istenek, jól hallhatóan arról sugdolóztak, hogy mennyire nem kellemes abban a világban élni, amelyik nem a létezők legjobbika.
Legyintettem, rájuk vigyorogtam. Ez van, srácok, cserébe szabad sírni is.
Ebéd után Csontnak sikerült, mert még mindig nem heverte ki az anyját. Amikor kiültünk a kocsma elé, már meg volt reccsenve, nem kellett sokat ráinnia.
– Elpöcsöltem, értitek? Mire megmozdultam, már mindegy volt neki.
Bármennyire is sajnáltam, ez azért igaz volt. Olyan nehezen ébredt, hogy akkor már az összes orvos ugyanazt mondta, hagyja a műtétet, értelmetlen szenvedés csak, koncentráljon a minél szebb végre.
– Legyen az édesanyja mellett, és a csodában bízzon, sőt imádkozzon, ha tud, ezt mondta az az albínó is – nyöszörögte Csont, és próbált felállni a kőfalnak támaszkodva –, mindenki ezt mondta, imádkozzon, ha tud, és én hiába próbáltam, nem tudtam, még az anyám se tanított meg rá, az anyám nem tanított imádkozni, pedig ő gyerekként még templomokba is járt, azt tudom.
A majdnem szemből sütő nap miatt pontosan nem láttam az elejét, csak azt vettem észre, hogy hirtelen viszonylag sötét van felettünk, Csont hangját hallom, ahogy elnézést kér, aztán némi ordítás, és Csont a combomra esik. Szerencsére ekkor kapcsoltam, kivált, hogy éreztem magam mellett Bőrt is. Akár az artisták, úgy mozogtunk, párhuzamosan, harmonikusan, amikor pedig Vér is ocsúdott, nem volt kérdés, mi lesz az eredmény.
Kértünk is egy kört visszakézből annak örömére, hogy gyorsak voltunk, és tiszta maradt a ruhánk, ám a kedvünk elromlott.
– Hallottátok, mit mondott az egyik? – kérdezte Bőr a kemények lehúzása után.
Ingattuk a fejünket.
– Bocsássatok meg, de azt kell kérnem, hogy távozzatok – lépett váratlanul az asztalunkhoz a kocsmatulaj. – Tudom, hogy nem ti kezdtétek, és azok még többet is érdemelnének. De ők helyiek, ti meg idegenek vagytok.
Felálltunk.
– Köszönöm az együttműködést. Az természetes, hogy a vendégeim voltatok.
Egyenesen a Duna-partra mentünk, vagyis jöttünk. Leültünk, néztük a vizet.
– Kár érte, pedig gondolkodtam valami mozifélén, de elment a kedvem – szólalt meg egyszercsak Vér, sőt fel is álltak a feleségével, hogy sétáljanak egy nagyot.
– Ijnye – kiáltott fel Bőr –, hiszen én meg elígérkeztem a focimeccsre kapusnak! Nem jössz velem, Hús?
Ingattam a fejem, mozdulni se volt erőm.
Ahogy Bőr elment, tanácstalanul néztem körbe, hogy hát Csont hova tűnt? És mikor? Szép kis barát vagyok.
Bőr végül nem mondta el, mit hallott. Valószínűleg lényegtelen.
Belenyugodtam ebbe a lényegtelenségbe, hogy maradjon a víz a halakkal, az erdő a madarakkal és az összes látható meg hallható istenféle. Körbe-körbe, körös-körül a minden, én meg a kellős közepében a semmi.
Vérék visszatértek, én is felálltam, elég volt a folyóparti mélabúból, kivált, hogy ezek itt így is, úgy is szerelmesen boldogok.
– Képzeld, útközben találkoztunk Csonttal, éppen két lányt fűzött egy cukrászda teraszán – mondta Vér, amikor mellé léptem.
– Ez megnyugtató – nevettem fel –, de meglepő is. Csupa meglepetés a mai nap. Megnézzük Bőrt?
– Menjünk, csak le lehessen ülni, mert elfáradtunk.
Én eddig ültem, mégis elég fáradtnak éreztem magam.
A szükségesnél jobban megviselt, hogy az utóbbi pár órát négyen négyfelé töltöttük. Habár történt már ilyen minden bizonnyal, de ez a mai nap valahogy mégis más volt. Ha tükörbe néznék, valószínűleg az én tekintetem is legalább olyan különös lenne, mint a többieké, gondoltam, hogy megnyugodjam.
Mire odaértünk, Bőrék túljutottak a meccs utáni jutalomgulyáson, és épp lébő öblítést végeztek elég vidám hangulatban.
Csatlakoztunk, de én csak akkor lazultam el, amikor megláttam Csontot is a két lánnyal közeledni a poros, erdő menti úton.
        
3.
– Sőt – muszáj volt közbeszólnom, untam az okoskodást – bármelyik nap történhet olyasmi, ami a történet végét jelenti, vagyis akármikor meghalhatunk, ugye.
Olga mérgesen nézett rám.
– Tudod, erről kellene leszoknod végre, erről az arrogáns cinizmusról.
– Márpedig semmi ilyesmiről nincs szó. Csak gyorsan megunom az ilyen sehova se vezető okoskodásokat, és hogy levegőt kapjak, meg kell szólalnom.
– Csakhogy így soha nem lesz belőled rendes író!
Talán összevontam a szemöldökömet.
– Ki mondta, hogy az akarok lenni? Ez csak a te mániád… – Nem tudom, hogyan folytattam volna, mert csengettek. – Maradj csak, kinyitom – ugrottam ki az ágyból.
– Legalább egy gatyát vegyél fel – szólt utánam Olga, még időben, ennyit valóban megtehetek, gondoltam, így visszaléptem s visszanyúltam egy legalábbnyi gatyáért.
Hiába voltam mondat közben, nem nagyon érdekelt a beszélgetés, úgyhogy kapóra jött a csengetés. Ami ismétlődött, mintha az ajtó túloldalán lévő akárki egészen biztos lenne benne, hogy Olga itthon van és ráér. Gyorsan kiáltottam egyet, és már téptem is fel az ajtót.
Egy elkerekedett szempár és egy eltátott száj állt a lábtörlőn.
– Miben segíthetek? – Tagadhatatlan, hogy már legelső pillanatában élveztem a helyzetet. Persze nekem volt könnyebb.
– Én valójában Olgát keresem – válaszolt kényszeredett mosollyal a látogató, aki leginkább egy régimódi lovagot játszva udvarolni próbáló, ugyanakkor kissé elpuhult hatvanéves férfira emlékeztetett, vagyis saját magára.
– Ez azért nagyszerű – mondtam kedvesen, miközben karjába karolva szinte behúztam a lakásba –, mert Olga nemcsak itt lakik, de éppen itthon is van. – Bevezettem a nappaliba, leültettem. – Továbbá mivel a szakmai tornát az imént befejeztük, minden bizonnyal szívesen áll a rendelkezésére, amennyiben megvárja, míg felöltözik. – Közben töltöttem neki egy kis likőrt, majd meghajoltam, és visszamentem a hálószobába a ruháimért, illetve hogy Olgától elköszönjek.
A Lék a szokásosnál zsúfoltabbnak tűnt. Roland, a tulaj gondterhelt arcán jól látszott, hogy megint több hírműsort nézett a kelleténél.
A leghátsó sarokban Vér várt, fáradt mosollyal üdvözölt.
– Örülök, hogy ilyen korán megjöttél, Hús – mondta, ahogy leültem.
– Én is örülök – feleltem, és koccintásra emeltem a korsómat. – És ha jól értem, vagyis érzem, akkor most végre elmondod, amin rágódsz egy ideje, igaz?
Vér gyengén bólintott. Máskor rászóltam volna, hogy ne ergyáskodjon, mert az ember a barátaival nem ergyáskodik, azért a barátai, most viszont a folyamatosan növekvő embermennyiség zavart okozott az én erőmben is.
Sőt rossz előérzetnek is lehetett volna nevezni, ami fejlődgetett bennem, hiszen váratlanul aggódni kezdtem, nemhogy Csontért, de Bőrért is; vajon biztonságban, épen, egészségesen… És már le is maradtam Vér mondatairól, és már bele is csúsztam a csapdába, amiből, tudtam – barátság ide, barátság oda –, elég nehéz lesz kikászálódni. Izomból szégyellni kezdtem magam.
Vér észrevette a változást. Feltehetően összevontam a szemöldökömet, és ráncoltam a homlokomat. Milyen könnyen megmaradnak a régi rossz vagy értelmetlen szokások.
Vér előrehajolt, és a szemembe nézett.
– Nem is figyeltél rám, igaz?
Még el is pirultam. Hehe, vöröslött a fejem.
– Ne haragudj, de furcsa dolog történt velem. Ahogy körbenéztem, egyszercsak elkezdtem aggódni Csontért meg Bőrért… Megcsapott egy hőhullám, és csak arra tudtam gondolni, hogy…
Vér hátradőlt, és harsányan felnevetett. Habár egy kicsit rosszul esett, mivel jogosnak éreztem, igyekeztem fegyelmezetten tudomásul venni a megaláztatást.
Vér azonban előredőlt, a szemembe nézett megint, aztán akkorát röhögött, hogy megmerevedtem.
– Haha, én is pont erről beszéltem, amire nem figyeltél, az pont ez volt, haha!
Nahát. Talán most kellene abbahagynom a mai napot, gondoltam, és talán fel is álltam volna, ha nem érzem az erős szorítást a vállamon.
– Maradj a seggeden, Hús, csak maradj a seggeden! – Felismertem Bőr hangját. Leült mellém. – Hát, gyerekek, a kilátások nem a legjobbak, sajnos. Úgyhogy most iszunk. És dupla körrel kezdjük. – Felpattant, a pulthoz ment, onnan kiáltott vissza. – Mire a tálcával az asztalhoz érek, Csont is itt lesz, nyugi.
Mire Bőr a dupla körtől roskadozó tálcával az asztalhoz ért, Csont is ott volt.
Megnyugodtam.
 
 
 
Kapcsolódó anyagok:
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.