Valaki ibolyán túli illatot emleget – Marno János versei
Claude Monet (1840–1926) festménye
Valaki ibolyán túli illatot emleget
Marno János versei
BRUNO ALZHEIMER EMLÉKÉRE
Ha feltúrjuk a valóságot,
napvilágra kerül az igazság
in memoriam Bruno Alzheimer
(der Gastarbeiter oder der Fremdarbeiter)
Legyen hát ez a vers címe. Két sorba
törve, mintha mindjárt a közepébe
vágtunk volna bele, hogy vágtánknak
sose legyen vége, hisz’ az elején
még az igazak álmát aludtuk.
Családunk egyben, és egyben szanaszét.
Hol egy községben, vagy kint a tanyán,
hol a reggeli 5,20-as vonaton a főváros felé.
Álmunkban ugyanaz az indulati
s az érkezési sebesség. A presszó
még zárva. De hol a méregzöld, nehéz
gyapjúpulóverem? Hol a nővérem,
és a verem, melyet egyedül ástam meg kint
a tanyán, még a télvíz első havában?
S hol bújnak legelső, hamvas verseim?
Méregzöldet mondtam? Holott mustárzöld
volt a nyelvemen, mustárzöld mélyvízi
lepedék, családunk félő, hogy kimúlik,
elalgásodva lerakódik egy megdőlt
stég fémállványzatán. Álomképeink
sokat merítenek a skandináv bűn-
ügyi tévésorozatokból. Baljós
jelenetekkel indul az újabb család-
történetem is. A kicsik fedél
nélkül buknak elő a semmiből,
a legkisebb, három éves, kiveti
magát a kórház második emeleti
ablakából, de megmenti életét
az iszap, mely az udvart kisebb-nagyobb
foltokban ellepi. Egy pályatársam
(fiatal prózaíró) legyint rá, és odébbáll.
Odébb bál van! Eggyel odébb bál van!
Emitt pedig még csak áll a bál…
(A jóég tudja, mit eszik a három
ponton majd a jószándékú olvasó.)
Mire felriadok, persze, már késő.
A kicsik megnőttek, szétszéledtek, mint
ezt fentebb megjósoltam volt, és lett
még egy csonka család a Kárpát-
medencében, és még egy, hajszál híján
skandináv. Valaki ibolyántúli
illatot emleget, egy más úgyszólván
ugyanazt eregeti, munkásember,
ő az, aki a hatvanas években egyszer
belekötött a pulóverembe. Azt
mondta róla, hogy népi-gépi.
Vagy ezt még nem is meséltem? Alzheimer,
említsem Alzheimer néven az én munkás-
emberemet, dr. nélkül, hogy mégse
hasson úgy, mintha dr. Alzheimer maga
kötött volna bele a hatvanas években
egy füstös presszóban a mustárzöld, szűk
gyapjúpulóverembe. És eregette
asztalunk felé a glorifikáló
füstkarikákat. Bruno Alzheimer, vendég-
munkás az NDK-ból. Vers, mars, légy
osztályharcos!
Az igazság ott van, ahol vágni lehet
a füstöt. A nővérem (hol a nővérem?), a
nővérem azonban nem szívta mellre,
de nem is imponált neki a vendég szerelme
(az ég szerelmére! hol a nővérem?
és hol a presszó, ahova betértem
vele a hatvanas évek közepe táján?)
És most egy autóban fagyosan
egymás mellett egy édes hasonmással,
ő a volánnál, én barna düftin nadrágban;
cigi, alkohol, fű, kávé, kakaó nulla,
kakaóscsiga, duplán, egy zacskóban.
A zacskó papírból, zakóm egy kukából,
a napokban találtam. Az ablakban
napoztam, szemközt az irodaház
ablakait tisztították az alpinisták.
Az ég ibolyántúli fényben izzott.
(Most pedig nézzük, Kedves, a szürke iszapot.)
VERS A SZOCIALIZMUS FELÁLLÁSÁRÓL
Egy kanál mustár, egy korty ecet,
mondd, hol találom az aludtejet,
és a kenyérkosár, az hova lett,
ellepték a hangyák, szörnyen viszketek.
Egy kanári mustrál a kalitkában,
mondom, vége a dalnak, elmúlt a nyár,
a kenyérkosárban penészes morzsák,
hullagyereket szültek a tanyán.
Éjszaka zörget az agronómus,
hogy eltűnt a lánya, hogy nincs-e nálam,
haja szalmasárga, a szeme búza-
virágkék, nincs, mondom, s folyik a nyálam.
Az utcán didereg közben két bőrkabát,
rágyújt az egyik, a másik a diófám
törzsét támasztva pisálja ki magát;
lesz mit visszasírnom, ha így megy ez tovább.
És múlnak az évek, a lány anya lett,
nemrég kapta meg az agronómus
sírkertünkben a végtiszteletet.
Most ősz van, Uram, a mustár szezonja ez.
