Ugrás a tartalomra

 

Várnagy Ildikó – Üvegburában – távoli beszélgetés Sylvia Plath-szal

ÜVEGBURÁBAN – TÁVOLI BESZÉLGETÉS SYLVIA PLATH-SZAL
VÁRNAGY ILDIKÓ SZOBRÁSZMŰVÉSZ ESSZÉJE
és dombormű-sorozata a szerelemről
 
 
Te 18 voltál, mikor én 6. Mire én lettem 18, te már 30 lettél és meghaltál. Miért lettél öngyilkos? Szép voltál, okos, boldog, két kisgyerek anyja. Utolsó percben még az Üvegbura című könyved is megjelent. Igaz, apakomplexusod volt, anyáddal mindig veszekedtél, férjedet nagyobb költőnek tartották nálad, gyerekeid elszívták energiádat, nem maradt versekre, regényre. Mást és máshogyan tanítottál, mint a többiek, ezért irigykedtek és féltékenykedtek a kollégák. A klasszikus családi élet és az alkotás valahogy nem fért össze nálad.
   Mindenki én szeretnék lenni, kiabálod, de tudod, hogy ez nem lehetséges. Milyen jó tizennyolcnak lenni, mikor még minden lehetséges, írod. Később is lehetséges volt, miért nem éltél vele? Túl sok tudatosság szorult beléd. Belém is, de ettől még nem kell meghalni. Ha nem gondolkodnék, boldogabb lennék, mondod. Én gondolkodva szeretnék boldog lenni, hatvanon túl is. Boldogságod az, ha kitépsz egy darabot az életedből és szavakká varázsolod. Én szobrokat varázsolok.
Mi lesz belőlem, kérdezed magadtól, a környezet, az örökölt dolgok, az ösztön keveréke hová vezet? Író lettél, költő, rövid életed elég volt ezt bebizonyítani. Különböző írásokba szakadsz, mígnem elvékonyodva nekifeszülsz elérhetetlen látóhatároknak. Női módszer, nem könnyű, de sok jó kijöhet belőle. A jellem sors, életfilozófiánk e három szó. Szépség, okosság, tehetség mind kevés. Tudjuk, mi a magány. Az én bizonytalan magjából indul ki, szétáramlik a testben és meghatározhatatlan góccá alakul. Ezt a gócot nehéz feloldani. Gyűlölöd magad, mert nem vagy képes a sokaságban menekvést keresni. Szerencsére, én nem gyűlölöm magam. Talán nem segített, hogy tizennyolc évesen gondolataidból kidolgoztad filozófiádat? Nekem segített ez, apám és József Attila is segített.
Csak lenni, írni, gondolkodni! De nem! Ahogy öregszünk, kerékbe tör minket saját felnőtt egyéniségünk, mondod. Nem olvashatunk el minden könyvet, nem lehetünk mindenki, nem élhetünk végig minden életet. Nem vagyunk elégedettek, mert sorsunk korlátoz, kiabálod megint. Mindenkit korlátoz a saját sorsa, engem ez a tény megnyugtatott, talán bölcsebb voltam már a te korodban. Sajnos, nem tudunk hinni abban, hogy a szelídeké lesz a Föld. A National Geographic  azt bizonyítja, hogy erős hibridek árasztják el majd a Földet. A szelídeket nem veszik észre, jó, ha el nem tapossák. Pedig szeretnénk minél teljesebben kifejezni a lényünket, ezzel igazolni, hogy élünk, teljes életet élünk. Hiszünk az egyén szabadságában, de ennek nevében nem lehet megölni senkit! Ha az értelem nem lázadozik, összhang keletkezik az agyi impulzus és az endokrin mirigyek között, mondogatjuk kórusban. A szent napozás segít, zárt szemhéjunk érzi a Napot, orrunk a földszagot, bőrünk a meleget, magunkra húzzuk testünket. Az önelemzés áldozata vagy, Sylvia, kényszeresen vájkálsz magadban! Ezt nem tartom áldozatnak, sőt, szükséges.
Bárcsak volna a világon abszolút tudás, egy olyan lény, akinek az értékítéletében megbízhatnék, sóhajtod. Kevés ilyen ember van, de létezik. Abszolút tudás nincs, de lehet a szubjektívet kicsit objektiválni. Kell egy saját terület, amit mindenki tiszteletben tart. Nem hiszünk emberek birtoklásában, eggyé olvadásban sem. Két teljesség érintkezésében viszont igen! Nagy erő hinni a halál utáni életben, itt a földön nagy erő. Nevetünk a tiszavirág életű mindenségen, közben minden kifolyik a kezünkből. Az ember kompromisszumot köt a benne harcoló angyallal és ördöggel.
   Tíz év múlva 30 leszek, írod. Jó, hogy így előre gondolkodtál, mert csak harminc évet éltél. Keresztre feszítettek a korlátaid.
Az otthonteremtés mellett mint életerő működsz és működöm. Ezt nem lehet pénzre átszámolni egy válásnál! A szerelem a sebezhetőség útvesztője. Igaz, de ki lehet bírni. A testi egyesülés kísérlet egy örök ellentmondás feloldására. Hogyan lehet a Naptól és a tágas terektől visszatérni a kicsiségbe és tökéletlenségbe, kérdezed. Korán rájöttem, tökéletesség nincs, elfogadtam a tökéletlenséget, sőt, meg is szerettem.
   Tizenkilenc évesek vagyunk, nyáron bebábozódunk és őszre gyönyörű lepkék leszünk. Irigyeljük a férfiak szabadságát a családi és szexuális életben egyaránt. Gyereket is férj nélkül akarunk, de aztán rájövünk, hogy a gyereknek apa is kell, nem lehetünk önzők. A jövendő gyerekek miatt jobbá váltunk. Soha nem lehetünk önelégültek és petyhüdtek, ezek a jelszavaink. Két depis vigasztalja egymást, Sylvia meg én. Szeretem, ahogy leírod ruháidat és hangulataidat egyszerre, egymással összefüggésben. Parfümben, púderban, suhogó, pánt nélküli ruhában születtem újjá, gyöngysorban, fehér topánban.
   Véleményed szerint az igazság anyag és nem szellem. Azt mondanám, anyagba költözött szellem. Senki nem képes felfogni a világegyetemet a maga személytelen teljességében és semlegességében. Nem tudjuk felfogni, hogy minket nem szeret a világegyetem! Elviseljük, ha egy-két ember nem szeret minket, de hogy a világegyetem ne szeressen, azt nem! Az embernek egyesítenie kell az elgondolást és az érzékelést, mert az ellentétes helyzetek uralása főhatalom! Félünk az emberáldozattól, akkor is, ha mi áldozunk, akkor is, ha minket áldoznak fel. Áldozatra mindig szükség van, de talán a sors megelégszik kisebb, szimbolikus áldozatokkal…
Kétfajta semmit nem akaró létezik, az egyik telített, gazdag belső világú, nincs szüksége külső világra a boldogságához, a másik fajta rohad belül, üres számára a világ, nincsenek benne nők, napfény, jó ennivaló, rokonszellem, ami betöltené az űrt. Te, állandó ingadozásod végén az abszolút semmit választottad…
   Húszévesen már pszichiáterhez jársz, öngyilkosságod után. Apahelyettest keresel, mert idős apád korán meghalt számodra. Szerencsére, én megérhettem apám fénykorát és azt a kort is, mikor én lettem az apja, és ő a gyerek. Apám egyesítő szellem volt, formáló erő számomra. Kevés apa tud mestere is lenni a gyerekének. Gyengéje a rangsorosdi volt, ne feledd, én az apád vagyok, mondta, ilyenkor nem vitatkoztam tovább, megsértődtem. Később átléptük ezt a gátat és egyenrangúként harcoltunk igazunkért. Ted Hughes-ban megtaláltad az apát, a szerelmet, a partnert, akivel vitázhattál, akit csodálhattál, akit nagyobbnak vélhettél magadnál, akinek beleharaphattál az arcába, mire ő letépte a hajpántodat és a fülbevalódat.
   Az egészséges fegyelmen túl légy könyörületes magadhoz, írta anyád. Tudok könyörületes lenni magamhoz, ami nem azonos a megbocsátással. Nem lettem öngyilkos harminc éves koromban.
   Előjött belőlünk az igazi nő, aki már nem nélkülözhette a férfi melegét az ágyban, jelenlétét az asztalnál, közelségét lélektől lélekig. A férfihez hajlás sok fájdalmat okozott nekünk, mert mi gyengeségükben szerettük igazán a férfiakat. Gyerekre vágytunk, elmés barátokra, ösztönző otthonra, ahol zsenik isszák a whiskyt a konyhában, majd fölolvasást tartanak. Furcsa, női gondolkodásunk sok lenézést kapott, míg ki nem derült, hogy van nőművészet. Mikor már annyian lettünk, hogy nem lehetett eltitkolni minket, jók lettünk. Az elszaporodás lassan, észrevétlenül történt, nem lehetett többé visszacsinálni. Az igazi műveknél lúdbőrözik a hátunk, mintha angyalhaj érintene.
Rossz könyvet is jó volna elmélyülten olvasni egy börtönben, mondja Ted. Vitázol ezzel, a rossznál jobb a semmi. Ismerős vita ez művészházaspároknál. Egy év kell, míg megtelepszel valahol, de írásra az ösztönöz, ha évente változtatod a helyed. Ebben különbözünk egymástól. Nekem több év kell, míg megtelepszem valahol, de akkor ott is akarok maradni. Nyugodtan, békésen szeretek dolgozni, csak a belső hangra figyelve. Lassan, fájdalommal, mint egy ősanya, szülöd dolgaidat. Az ősanyaságunk közös! De te Angliában és Amerikában nem harcoltál olyan keményen, mint én itt, ősanyaságomért! Mindenkinek mindig meg akartál felelni, így nem lehet dolgozni! Megyek utamon, hallom a szidásokat, de ha dolgozom, nem erre figyelek. Kár, hogy nem tudtad ezt megtanulni, közrejátszott öngyilkosságodban.
   Szeretjük Matisse Vence-i kápolnáját, Andersent, Alice Csodaországát, a népmeséket és Freudot, a mítoszokat és az antropológiát, Huxley-t és Dosztojevszkijt. Mindent azáltal tudunk, hogy beleérzünk! Jó jelszó. Ha rajzolok, a teáskanna lelkét rajzolom és belecsempészem saját teáskanna-lelkemet. Szürke nadrágban és vastag, tapadós, fehér szvetterben sírsz a járdaszegélyen. Én is emlékszem érzelmeimre és ruháimra, melyekben akkor voltam. A nyolcadikos ballagó ruhám sötétkék taft, bő szoknyával, csónakkivágású, szűk felsőrésszel, derékig érő, sálgalléros boleróval. Négy év gimnázium egy szál kék köpenyben, fehér gallérral. Főiskola barna pulóverben, barna, bő, vastag szoknyában, barna harisnyával, barna kiscsizmával. Mostanában fehér bőrnadrág, fehér bőrdzseki, fehér balettcipővel. Előtte, évekig, sok fekete trikó, még előbb zöldek.
   Minden nap foglyul kell ejtenünk egy ízt, egy érintést, egy képet, adod ki a jelszót. Foghagyma, kenyér, ecet, vöröshagyma, hal. Olcsó gardénia parfüm, sózott kesudió, műbőr kipárolgás, kávéillat.
   Furcsa, láthatatlan elektromos kisugárzásokat érzünk. Megtanultuk a testi szenvedély erejét és a nem nélküli, ideges ragyogás sugárzását, a plazma egyetlen csillanását. Minden szőrszál, mint a madártoll, égnek mered, ekkor jó az írás, a dal, a szobor. Befelé kell nőnünk, belakni démonaink világát. A vibrálásoknak középpontot kell teremtenünk. Nem lehet sem siettetni, sem késleltetni a sűrítést, megvan a maga ideje. Démonaink szigorúak, tudatos, mélyen gyökerező fegyelmet követelnek, munkát és tudást.
A szenvedélyes lelki szerelem az egyetlen, amit érdemes birtokolni, ezt pedig majdnem lehetetlen megtartani, aggodalmaskodsz. Álmaidban mintha valaki pörgetne egy pózna körül, amire ráfűztek, csillagtávoli, műtéti hangok mindenütt, a kísérleti ember állapotáról suttognak. Férjed állandó melegében és közelségében kellett lenned, szavai és illatai állandó táplálékot adtak neked. Aztán elvonta magát tőled, elváltatok, és nem sokkal később öngyilkos lettél. Talán ezért? Vagy azért, mert testedet egy forró, szúrós, viszkető érzés járta át, szemhéjadtól talpadig, koponyádra, lábadra, gyomrodra valami fertőző viszketegség települt, tompa hangulat zárta rád depressziód börtönét? Nekem is volt ilyenem, most újraélem veled. Jeanne d’Arc arcát látjuk, már érzi a tüzet, a világ füstté válik; a rémület szemfedele ránk csapódik.
   A két költő, te és Ted, csak mosolyogtok és utáljátok az embereket, akik gonoszak és kegyetlenek lettek, csak foguk és körmük van, semmi más. Mi, a két szobrász, nem lettünk kegyetlenek, inkább visszahúzódunk barlangunkba, várjuk a jobb időket. Se munka, se pénz, de mi kitartunk, a művészet utolsó végvárait védjük. Ted körül lebzseltek a diáklányok, te iszonyúan féltékeny voltál. Sajnos, én nem voltam eléggé féltékeny, párom azt hitte, nem szeretem, pedig csak megbíztam benne. Nem vagyok túlságosan szeretet-mutogató. Túl sokáig éltél bizalomból, ezt a bankot kirabolták, mondod. Az én bizalombankomat is megdézsmálták, de úgy gondolom, most könnyebb a poggyászom. Egy nagy, testes bagoly ül mellkasodon, karmaival szívedet markolja. Ismerem ezt, tudom ezt. Tagjaid bénultak, belső parancs követeli véredet, félsz, neked kell kitalálnod a parancsokat és ez nagy felelősség, nem háríthatod másra a felelősséget. Ismerem ezt, tudom ezt. Mindenki talál kismadarat, mindenki hazaviszi, eteti-itatja, mindenki megsiratja, ha elpusztul. Ne bánkódj, nem bánkódom. Mindenki kerül vákuumba, ott legalább csönd van.
A 25 éves nő, aki te vagy, az öregedés döbbenetét éli át, mondogatva, ha még egyszer ennyit élek, 50 leszek. Ez jópofa! Huszonöt éves koromban ilyen verset írtam: huszonöt meg huszonöt meg huszonöt meg huszonöt az száz. Kicsit optimistább voltam, mint te. Most aztán számolhatok…
   Azért gyűlölted a férfiakat, mert nem úgy szerettek, mint az apád. A fiúkon bosszultad meg apádat. Egyik sem volt elég jó, miután kipróbáltad őket. Anyádat öngyilkosságoddal próbáltad megszégyeníteni, te, a háládatlan lány. Szent Teréz istennek ajánlotta lelkét, mert félt saját akarata szerint élni. Te és Ted csak írtatok, olvastatok, néha kicsit tanítottatok és saját életet, saját művészetet akartatok. Sikerült, de nagy ára lett. Korai halál neked, betegség férjednek. Az írás vallási aktus nekünk, ember és világ elrendezése, megformálása, újratanulása és szeretése. Az írás a világ vérkeringésébe kerül, az emberek elolvassák és eldöntik, szeressék, vagy ne szeressék. Orvosnőd figyelmeztet, tégy különbséget harag, depresszió és elégedetlenség között. Ha dühös vagy valakire és visszafogod a haragod, akkor leszel depressziós.
   A nagy művek passzív értelmezése sem jó. A nagy művekkel is vitatkozni kell. Senkit sem tisztelek, csak szeretek, nem lépek senki életterébe, éljen mindenki szabadon és ihletetten!
   Állandóan sikerre vágysz, mint kisgyerek az ajándékra, és ha nem kapod meg, mindenkit utálsz. Tudod, hogy Pandora szelencéje óta semmi sem egyszerű. Tegyük magunkat örömforrássá és akkor nem kell irigyelnünk másokat. Napi harcaid után felnéztél az égre, áttetsző, kék üvegburának láttad, amiből később regénycím lett. Látom feletted az üvegburát, vágytam én is sikerekre 30 éves koromban, sírtam a kritikákat olvasva. Újabb 30 év alatt megedződtem, mint egy japán kard. Ha itt éltél volna, te is megedződsz, vagy még hamarabb lettél volna öngyilkos.
Sokáig azt hitted, nem lehet gyereked, pedig egy nő nem hagyhatja ki ezt a nagy tapasztalást. Tanulni akartál a gyerekektől, de saját gyerekeid fárasztottak. Én sokat tanultam gyerekemtől, főleg az állatok szeretetét, ami mindenre kihatott, olvasmányaimra, szobraimra is. Nicholas fiad születését érdekesen írod le, én is leírtam szülésemet. Megtartottam a lánynevemet, ezért azt hitték, lányanya vagyok, furcsán néztek, míg meg nem tudták, férjnél vagyok, csak művészhóbort az egész. Neked valami gázt kellett szívnod fájdalom ellen, én meg csak nyomtam csukott szemmel. Első gyerekednél a falba verted fejed a fájdalomtól, nem volt ez művészi túlzás? Nicholasnál úgy érezted, nem szereted. Hogyan lehetséges ez? Mit csináltál 9 hónapig? Az az idő azért van, hogy megszokjuk az anyaságot és már a hasunkban szeressük a gyereket, beszélgessünk vele és énekeljünk neki. Rád összehúzott szemöldökkel nézett a gyereked, rám nagy, nyitott szemmel, nyugodtan.
    Kórházi jegyzeteid a nőbetegekről fantasztikusak. A férj halála után romlik a memóriája az egyiknek, a másikat férje levegőnek nézi, a harmadik férje féltékeny, gyanakvó, nem hiszi, hogy a gyerekek tőle vannak. A negyedik nő gyűlöli a gyerekeit, az ötödik apáca, de nem érti a hozzá szóló hangokat, a hatodik, gyereke halála után megnémult, a hetedik látta levágva saját fejét, a nyolcadik azt hiszi, hogy már 300 éve él.
    Nekem te kis, rózsaszínű csipke vagy, csillogó, szőke hajszállal, keringsz a levegőben, mely fűszerillatú és selymes tapintású. De a kék ég nagyon szigorú velünk.
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.