Lila csík, fehér csík – Egressy Zoltán regénye (részlet)

 

Bobby magyar hangja szabadidejében szimulátoron vezet repülőt, hosszú utakat tesz meg, sokórásakat, ez kellőképpen kikapcsolja, évekkel később megismerkedem egy igazi pilótával, Cipruson beszélgetünk, kérdezgetem a munkájáról, őszintén érdekel, mert gyerekként vonzott valamelyest a szakma, csak a repüléstől féltem, így el kellett vetnem az ötletet, mielőtt még szárba szökkent volna rendesen, én pilótát mondok a társalgás során, ő finoman kapitányra módosít a válaszaiban, rendszeresen, míg észre nem veszem magam.

Meséltetem, melyik reptérre nehéz leszállni, hol hülyék a légi irányítók, mi a legnehezebb feladat fenn, a végtelen, fagyos magasban, türelmes, nyilván nem én vagyok az első kíváncsiskodó, tudja, mennyire egzotikus a foglalkozása, elmondja készségesen, amit tudni szeretnék, aztán visszakérdez, miről írok most. Mielőtt válaszolnék, óvatosan érdeklődöm, emlékszik-e Törőcsikre, nem nagy futballbolond, de azonnal elmosolyodik, a Táncoljtörőre, kérdezi, hogyne emlékeznék, rá mindenki emlékszik. 

Limasszol érdekesen mediterrán hely, klímában és hangulatban mindenképpen, télen is nagy a meleg, valamint a ráérés, ezzel együtt bárki simán átmegy a piroson, nem sietésből, inkább megszokásból, probléma nemigen adódik ebből, logikus dolog végül is, jogos, minek álljanak félperceket feleslegesen. Autó nélkül alig közlekedik valaki, amennyiben mégis, mondjuk mert turista, nem árt, ha résen van, egyfelől jobbról jönnek először, hiszen volt brit gyarmatról van szó, másrészt nem sokat számít a zebra, nagy respektet nem ad, kellő határozottsággal érdemes elindulni a másik oldalra, úgy kínálkozik némi esély, különben nem, magától nemigen lassít senki.

Neki is vágok ellentmondást nem tűrően, amint lehetőségem nyílik rá, egyszer bambulok csak el, amikor lila alapon sárgásfehér betűkkel szemembe ötlik egy hatalmas ANDRIS felirat az utca túlfelén, handmade jewellery, ez van még a táblára írva, a név bal oldalán balra, tehát megítélésem szerint visszafelé mutató nyíl, a jobb felén gondolatjel, mintha nem lenne eldöntve, előre vagy hátra tereljen, tűnődöm a szimbolikus jelentésen, összességében a múltat asszociáltatja be, a jövővel kapcsolatban pedig valami furcsa elsimulást, autó nem jön szerencsére, kedvemre gondolkodhatok a hülyeségen, a szigeten hagyományosan az Andreas a leggyakoribb név, mosolygok magamban, miközben a fülemben cseng a pilóta nevetése is, a kapitányé, hogyne emlékezne, Törőcsikre mindenki emlékszik.

Nyilván felelősség ez, előbb-utóbb megüti az érintettet, kikristályosodik, amint világossá válik, figyelnek rá, többé már nem egy ő a sok közül, különleges, de kéri-e, akarja-e ezt, azt hiszem, talán az az időszak a legszebb az életében, amikor még nem példakép, nem nagy ember, amikor még nem ismeri fel se a gipszelt lábú rokonom, se más, mindemellett időnként nyilatkozik figyelemre méltó érdekességeket, amelyek komolyabb hozzáállásról, hogy ne mondjam, felelősségérzetről tanúskodnak, bőven aktív még, amikor a nyolcvanas évek derekán azt mondja, elégedetlen voltam a pályafutásommal, nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. És megy az idő. Sok mindent másképp kellett volna csinálni, de az ember erre későn jön rá. Amikor olyanok is elé kerülnek, akik addig a nyomába sem értek. Akkor egyszerre csak felkapja a fejét. És nem érti, miért változott meg körülötte minden. Mire jutottam a tehetségemmel? Nemigen tudtam bánni vele. A felelősség hiányzott belőlem.

Megismételném, ezek egy aktív játékos szavai, elvileg sikeres, válogatott sportoló, aki azonban múlt időben beszél magáról, holott előtte még az idegenlégiós időszak, és mennyi minden előtte lehetne még, ideális futballista életkorban van, mégis, mintha leszámolt volna a nagy álmokkal, voltak pedig, hozzátenném még, hogy olvasott nyilatkozatról van szó, mindig kérdés, egy interjúalany valóban azt mondja-e, ami aztán megjelenik, nekem ez gyanús, határesetnek tűnik, nem jellemző rá ez a fajta bölcselkedés, de higgyünk az újságírónak. A szavakban jó adag csalódottság, letargia van, pedig még tíz év sem telt el a nagy berobbanás óta, most kéne a csúcson lennie, de ott az elején volt.        

Az 1975–76-os bajnokság hozza az első jelentős sikereket, egy darabig hol kezdő, hol csere az Újpestben, aztán ez már nem kérdés, alapcsapattaggá, sőt, nemsokára húzóemberré válik a sztárok között, az első igazán nagy meccse egy Diósgyőr elleni 7:2, két gólt lő és 8-as osztályzatot kap, az ősz folyamán a későbbiekben beállhat némi formaingadozás, mert a tavaszi első mérkőzés, a Kaposvár elleni 4:0 értékelésekor azt írják, kellemes meglepetést okozott: nagy területen játszott, remekül cselezett és sokszor hozta helyzetbe társait, ez tehát furcsa a tudósító számára, kellemes meglepetésnek nevezi a jó játékot, később aztán egyre gyakrabban nő a többiek fölé, Diósgyőrben már egyértelműen a mezőny legjobbja, sok lesz ez lassan a védőknek, terjed a híre, készülnek rá, a következő bajnokin mindjárt az elején lerúgják, le kell cserélni a hetedik percben.

Heteket kell kihagynia, aztán visszatér, nem akárhogyan, kiismerhetetlen még az ellenfelek számára, és fűti a bizonyítási vágy is, érzi a lelátóról a növekvő szeretetet, lassacskán rajongást, jön a 8:3, amelyen ritkán látható nagy gólt lő, idény végén már első helyen áll a középcsatárok posztonkénti rangsorában.

Megérkezik a válogatott behívó, épp jókor, időben, mennyivel jobbféle behívás ez, mint amikor katonasággal fenyegették, magamat is hurcolnom kell a történettel, el ne feledjem, ekkor kezdek a nagyapámmal meccsekre járni, növök bele a szurkolásba, bizonyára fültanúja vagyok az első Táncolj, Törő-rigmusnak, vagy az elsők egyikének, bár erre nem emlékszem, az meg végképp nem érdekel még, ki lehet, aki kitalálja.

Ő közben javul, fejlődik, egyre jobb, színezi, élvezi a játékot, az ezzel járó népszerűséget már kevésbé, de nincs menekvés, jönnek sorra az interjúk, hiába simulna bele szívesen a világba, szórakozna, enne-inna feltűnés nélkül a dagadó létszámú haverokkal, ahogy a többi magakorabeli fiatal, a két dolog egyszerre nem adatik meg, vagy mindent, vagy semmit, ahogy a Ripacsokban mondja Udvaros Dorottya, lassan tudatosodik benne a kiválasztottság; ami a szakmát illeti, ezzel vélhetően nincs baja, fontos neki még, amit csinál, letörhetetlenül elszánt, másképp melegít be a meccsek előtt, mint a csapattársai, nem tessék-lássék módon, muszájból, ő elvonul külön, hosszasan nyújtogat, sprintelget, figyel magára, komolyan veszi, mire kezdődik a mérkőzés, százszázalékos állapotban van, ezen a területen sajnos alapvető változásokat hoz a jövő.

Minden sikeres, konstruktív életvezetés csak a személyiségből fakadhat, nem mehet ellene, másként nem működik, ehhez nagyfokú önismeret kell, de szükség van megfelelő közegre is, a hetvenes évek Magyarországán sokkal erősebbnek kellene lenni nála ahhoz, hogy összejöjjön, amit szeretne, nem gyenge, de nem is erős, ez kevés, így képtelenség az egész vállalkozás, hogy tudhatna lazán komoly maradni, kivételes kombináció, a kettő közül a komolyság fog elkopni idővel, történhetne fordítva is, de ahhoz segítség kéne, nem ajnározás, a kiválasztottság kapcsán pedig nem kis kérdés, ki bírja azt elviselni, ki készíti fel őt erre, egyáltalán, ki vagy mi választ ki, és mit kezd ezzel az ember, elmondja-e neki ekkor valaki, miért ne igyon, másnap edzés, hétvégén meccs, a test lassan, de biztosan elroncsolódik, óhatatlanul jönnek a rossz választások, miközben a szekér még halad, mi több, gyorsul, a cselek bejönnek, sőt, most kezdődik igazán az ámulás a tudásán.

Keresik a társaságát, itatják, sikk vele mutatkozni, de minden Törő-pohárral szegényebb lesz a világ, az élet keseredik, bár a sör íze még nem, elég jók, stabilak az alapok, Mezey Györgynek ebben komoly szerepe van, meg a régi hozzáállásnak, csak hát közben mégiscsak távolodik attól, amit rámért a sors; kicsit hadd igyon még, nem lesz abból baj, kicsit ne kelljen még felelősséget vállalnia, felnőnie, kicsit hadd lehessen még világon kívül élnie, szabadon. A szabadság egy ideig tényleg ebben van, csak aztán már nem ő tartja a poharat, hanem a pohár őt, fogságban, az ember időnként addig-addig nem dönt, míg végül döntenek helyette, elérkezik a pillanat, amikor pálcát tör felette a saját teste.

Huszonegy évesen durva ennyire magasra kerülni, lenyűgöző, de félelmetes is, varázsos, ám jeges az űr, ott egyedül van, hiába rajongják körül, talán élvezi, de nem kizárt, hogy a szíve szerint csúszna is ki belőle, ezért kezdi ő, a zseni utánozni a közepeseket, mert fél önmaga lenni, nem lett felkészítve, túl gyorsan csinálnak hőst belőle egy hősök nélküli világban, íme az ember, a közülünk való, hosszú hajú, farmeres srác, iszik, jó, lehet imádni és gyűlölni, a kettőt egyszerre ráadásul, mert olyan, mint én, mint te, illetőleg mint amilyenek mi lenni szeretnénk, és mert neki sikerült, visszanézve aztán lehet hümmögni, miért nem vitted többre, miért nem becsülted meg magad, beléd vetítettem magam, te meg elbasztad.

A rossz gyerek titula ismert jelenség, rossz gyerekké tesz, a féltékenység szeretőt vonz be, Törőt balhésnak nevezik, hát balhés lesz, megcsinál mindent, amit a világ elvár tőle, mert azt akarja, hogy szeressék, közben meg háborog miatta, másokra figyel, kikéri magának, hogy vele foglalkoznak, látszólag nincs semmi rosszindulat abban, hogy közös interjút akarnak vele és Ebedlivel, tényleg érdekes, egy újpesti és egy fradista, mintha testvérek lennének, de ő nem akar erről beszélni, aztán mégis, viszont akkor büntet, nyűgösen válaszolgat, kicsit agresszív is, magát még csak el sem kezdi elfogadni, megszeretni, megismerni.

A Tereferében, amikor majd leül mellém, elmondom neki, mit gondolok róla alapvetően, hogy mást csinált, mint a többiek, nem jól focizott, hanem máshogy, motyog rá valamit, nem gondolom, hogy nem tudja, mást csinált minden létező területen, nem megyünk bele, most ő tereli a gyerekekre a szót, nem tudnak rúgni, egyszerűen nem tudnak belerúgni a labdába rendesen, nem tudnak rúgni, megint itt tart, nem tudja feldolgozni.

Vannak járatlanul is bejárt utak, kikerülhetetlenségek, olyan ez, mint amikor gombfociban mindig az Újpest nyer, hiába érzem úgy, hogy megteszek mindent ellene, nyilván nem, a jelen jelenben nézegetem a csapataimat, találomra kiválasztok kettőt, tényleg csak hülyeségből, mi lenne, ha játszanék egy meccset, így, harmincöt év után, az egyik szerencsés a Tatabánya az öltönyös játékosaival, a másik, mit ad Isten, az Újpest, belenyúltam a dobozba, és ezek akadtak a kezembe, ennek azért nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, bár kétségtelenül érdekes, százalékosan nem sok esély volt a lila-fehérekre, felállítom a játékosokat egy kis szőnyegre, szűkebb lesz a pálya, mint a régi jelenben, helyükre kerülnek az ütött-kopott szürke kapuk is, csak éppen labdát nem találok sehol, eltűntek, elvesztek, már állnak a csapatok, de meccs nincs, mert nincs mivel játszani, lefekszem aludni, ott éjszakáznak a játékosok a szőnyegen, másnap se találok megfelelő játékszert, nem tud elkezdődni a meccs, mert nincs labda, nincs labda, egyszerűen nincs labda.

A negyedik reggelen unom meg az áldatlan helyzetet, letépem az egyik ingemről a legfelső gombot, valamivel nagyobb, mint a régi labdák, nem baj, megfelelő lesz, ellenőrzöm a figurákat, Knapik van-e a balhátvéd posztján, ő, vekker nem kell, nincs is, letérdelek, a bányászok kezdenek, illene elmagyaráznom, hogy megy ez pöckölés nélkül, egyszerű, mindig az a játékos ér labdához, akihez a legközelebb van a labda, odaütöm vele egy játékostárshoz, akit megtámad a mellette álló ellenfél, időnként meg is indulhatnak a focisták, vannak szólók, cselek, anélkül semmit nem érne az egész, támad a Tatabánya, Szabó fut fel a jobb oldalon, idős, de robog rendesen, Szebegyinszky szereli ügyesen, Árkyt indítja, aki elfut a balszélen, középen Törőcsik várja az átadást, ami érkezik is, ő átjátszik valakit, és lő, Dombai kapuson megpattan a gomb, de bemegy, nem telik el húsz másodperc, és vezet az Újpest, Törőcsik góljával, belátom, ennek így nincs sok értelme, ez lesz mindig, míg világ a világ, nyugodtan abbahagyhatom, úgyis csak az első gólig akartam játszani, ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan megszületik?..