Te mit aktualizálsz?

Valahogy minden adott volt hozzá, hogy a Hadik Irodalmi Szalonban a Magyar Kultúra Napjára rendezett zenés-filmes-slames-verses est felmutasson valamit a mai magyar kultúra legnépszerűbb területeinek működéséből, jelentőségéből, de aztán belevesztünk egy kicsit döcögős-udvarias csevejbe. Olyan ez, morfondoríztunk közben, mint amikor az ember nagy ügyesen megszervezi a randit a minden szempontból egymásnak rendelt fiú- és lányismerősének, de aztán nem és nem, valamiért nem működik a dolog. Nos, a Bëlgát képviselő Bauxit, Még5lövés és Tokyo, valamint a költő-slammer Simon Márton és a filmes Fabricius Gábor igazán rokon területeken mozognak, számos átfedéssel, de az esten nem jutottunk sokkal tovább a közhelyeknél, vagy a már többször hallott sztoriknál. Ráadásul Juhász Anna rövid kérdések helyett inkább hangosan és hosszan töpreng, apropót sző apropóba, aztán keresgélhetjük a fonalat.

A felütésnek szánt vetítés sem könnyítette meg a közönség, de a vendégek dolgát sem: Fabricius Gábor műve, a Sintér (szó szerint) véresen mai rövidfilm egy brutális kilakoltatásról, annak egyik hőséről – mármint a verőemberek táborából. Erről az alaphangról, ugye, nehéz kedélyes szalonbeszélgetést indítani, de a mű és aktualitás viszonyát feszegető kérdéssel azért valahogy beindult a motor. Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni: a rendező szerint egy jó mű nem kerülheti meg, hogy arra reflektáljon, ami épp most van; Bauxiték buddhista alapállásból elhatárolódnak a nagyon aktuális témáktól (Még5lövés felidézte egyetlen politikus albumukat, amit még Kukorelly is népszerűsített egy interpellációjában); Simon Márton pedig a verseiben nem aktualizál, ami politika, az mehet a slambe. Viszont ez utóbbit eszébe sem jutna a versei mellé tenni. Orbán Ottó pedig már megírta, „miért ír az ember politikai verset” (mert undorodik) – idézte Simon Márton a költőt.

(Archív felvétel)

Hogy izgalmas-e számukra, hogy ennyi emberhez jut el, amit művelnek – hát, erre valóban nehéz válaszolni. Bauxit szerint azokról a hétköznapi dolgokról, amelyeket ők megénekelnek, nem sok dal szól, minden sláger megmarad a veled/nélküled/miért nem velem sémáinál; Simon Márton szerint meg ambivalens dolog a népszerűség, mert hatni ugyan lehet „nagyban”, de gondolkodást megváltoztatni szinte képtelenség. Előfordul például, hogy őt lelkesen dicséri valaki Facebookon, aztán belinkel egy cikket a kurucinfóról. A Bëlga nagy varázsa egyébként, hogy – mondjuk – a Magyar nemzeti hiphopra együtt ropja jobbos és balos, öreg és fiatal, mindenki a magáénak érzi, és tényleg rendszeresen dúl az össznépi buli a koncerteken. „Mert mi nem oldalakban gondolkodunk” – mondja Tokyo, naná, hogy ironikusan, de a Bëlga-féle beszédmódnak pont ez a lényege: afféle vedd komolyan, ne vedd komolyan, na most kit parodizálok?

Jó, azért nem mindegyik számért rajonganak jobbról-balról. Megnéztük például együtt a kivetítőn a vicces (igaz, minden Bëlga-szám vicces) Nem leszünk gyarmatot, amiért a szélsőjobbról záporoztak a szidalmak – mesélte Bauxit –, úgyhogy gondoltak is rá, hogy elkészítik a „Miért legyünk gyarmat”-ot, úgy lenne igazságos. A közgondolkodásra épp ez a két véglet jellemző, magyarázta az énekes, a „zárjuk körül magunkat, ide ne jöjjön senki”, és a „kicsik vagyunk mi, kell a nagyok segítsége”.

És akkor még mondjátok, hogy nem aktualizáltok – szúrta közbe Fabricius, aki a leglelkesebb nyilatkozó volt az esten, habár épp abban a tárgyban, hogy mit hiányol a kortárs kultúrából, művészetből. Például az olyan explicit reakciókat az irodalomban, mint Jancsó filmjei a hatvanas-hetvenes években. Sem regények, sem novellák nem foglalkoznak az égető problémákkal, a vezérigazgatókkal meg vállalatvezetőkkel, azokkal, aki a hírek főszereplői, és a mindennapjainkat formálják. Fabricius szerint az újgenerációs értelmiség hibája, hogy nem vesz részt a „valóság keretezésében”, amit megtesz helyettük a politika meg a média. Vagy ha részt vesz a valóságalakító narratívában, akkor gyorsan megcsömörlik, mint például Kukorelly a politikától. (Kukorelly szelleme jótékonyan belengi a kávéházat, állapítottuk meg magunkban.) Pozitív irodalmi példaként orosz és francia területről Pelevint, Szorokint és Houellebecq-et említette a rendező, akik a húsba vágó jelennel foglalkoznak, szerinte ilyen szerzők kellenének idehaza is. Később aztán megtudtuk, Fabricius jelenleg egy regényen dolgozik, amelynek főhőse egy elbocsátott tévéigazgató, az ő „road movie”-ját követheti majd az olvasó.

S ha már előjöttek az irodalmi-művészeti példák és hatások, a többiek is nyilatkoztak: Tokyo például FeLugossy László művészetét említette, mint ihlető forrást, Bada Dada hatásában mindhárom bëlgás egyetértett, Még5lövés ezt kiegészítette Wahorn Andrással, azonkívül Eötvös Károlyt bármikor szívesen olvassa, de Hamvas Bélát legalább annyira.

Az sem tartozott az egyszerűen megválaszolható kérdések közé (már ha az ember nem valami nesze semmivel akar felelni), hogy kinek mit jelent a szabadság. Tokyo elmesélte, hogy negyedikes általánosban egy dolgozatban írta le először, szerinte szabadság, mint olyan, nem létezik. Erre kettest kapott, de nagyjából azóta is ugyanezt gondolja. Bauxit sem hisz semmi abszolút dologban, a szabadság csak egy keret, de hogy mivel töltjük meg, az koronként és helyenként változik, játékterünk mindig csak bizonyos korlátok között van. Még5lövés csatlakozott: a szabad akarat valami illúzió, talán még a flow-élmény áll legközelebb a szabadságérzethez. Simon Márton csak konkrét helyzetekben tudja értelmezni a szabadság fogalmát, általánosságban nem. Fabricius Gábor szerint ez a fogalom is jellegzetesen más jelentést hordoz Nyugaton és Keleten. Nagyon tanulságos, hogy az európai humanizmus megteremtette személyközpontúság ismeretlen az ázsiai kultúrában, ahol az egyéni véleményformálás megtanulása helyett ősi mintázatokat követnek generációról generációra. De vajon mit kezd Európa ezzel a fene nagy szabadsággal, amikor például hiányzik belőle az idősek tisztelete – ami Keleten magától értetődő.

A keleti kultúra felemlegetése amúgy is áthatotta az estet, már csak azért is, mert a Bëlga tagjai a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán ismerték meg egymást, világnézetüket, az őket foglalkoztató kérdéseket a szüntelen rácsodálkozás, a „művészi metakogníció” határozza meg. Fabricius az ázsiai filmek karakterábrázolását hozta fel pozitív példaként, ahol senki nem jó vagy rossz, hanem a figura számos arcát egyszerre mutatják be. Simon Márton most végez japán szakon, és minél előbbre halad a tanulmányaiban, annál inkább átéli –Dunajcsik Mátyás verssorával szólva –, hogy soha nem lehet már japán. Ami azért nekünk szerencse, mert így legalább felolvasta a Meg sem történt és a Tévedni legalább című verseket. Egyébként a Polaroidokból rövidfilm készült, tudtuk meg a költőtől, Lichter Péter alkotása, két hét múlva mutatják be.

Jött még Bëlga-klip is a kivetítőn, az egyik nagy „sláger”, a Bezzeg régen. Hogy minek tudható be a sikere? Hát mert mindannyian bezzegrégenezünk, Bauxit szerint ez biológiai törvény, hozza magával az öregedés. Tokyo szerint nemcsak az a törvényszerű, hogy a múltat szebbnek-jobbnak látjuk, de a jövőről is ugyanezt hisszük a jelen viszonylatában. Még5lövés Hamvas Bélára utalt, aki Arany János kontójára írja azt a gondolkodásmódot, hogy minden, ami dicső és szép, a múltban volt, a jelennel csak a baj van, de a jövő, az majd újra felfénylik.

Búcsúzóul Simon Marci slammelt egyet, költészetről, persze, „szerintem én nem is vagyok költő, csak túl gyakran ütök entert”, szólt a zárósor, a csattanó – és itt most mi is ütünk egyet, hogy összefoglaljuk egy mondatban a Hadik Szalon-béli élményeinket, miszerint… jöjjön csak simán az enter.

Laik Eszter