VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

4. rész

 

 

Apostolescu kapitány arcának leírása

 

Minek titkoljam most már, a legvégén: mindezt a sok apró részletet, amely eszembe jut, akkor természetesen szégyelltem volna, ha kitudódik, most azonban egyfajta ellágyulással idézem fel... Például az az este... Első látogatásom volt a kapitány otthonában, és el lehet képzelni, hogy nem véletlenül mentem este! Azt gondoltam, hogy a sötétség leple némiképp semlegesíti ama látogatás furcsaságát... És odaérve a Barbusse  utcába, hányszor elsétáltam a nyolcas számú kapu előtt, míg végre rászántam magam, hogy bemenjek...        

Emlékszem, szépen felöltöztem, a csíkos öltönyömet vettem fel, megfésülködtem, középen választékkal, a felvonulási, kifényesített cipőt húztam fel, és ily módon kicsípve és illatosítva bárki elismerhette, hogy egyáltalán nem nézek ki rosszul… És mégis: jaj, mennyit vívódtam fel és alá a Barbusse utcán, míg nagy későre átléptem a küszöböt, és kopogtattam a harmadik emeleti lakás ajtaján!

 

Egy eléggé morcos cselédlány nyitott ajtót. Haját bolgár szokás szerint kikeményített fejkendő alá rejtette rézcsatokkal, hosszú szoknyája szinte leért a padlóig, amelyet nagyon régen súrolhattak fel utoljára. Bizalmatlan képpel méregetett tetőtől talpig.

          – Elnézést, de amennyire tudom… Nem itt lakik véletlenül a kapitány elv…

A cselédlány hátralépett, fejével intett, hogy lépjek az előszobába, és úgy elordította magát, mintha az erdő közepén lett volna:

          – Gyöjjön, Apostolescu úr!!! Apostolescu úr!!! Gyöjjön, mer meggyött a barátja!!!

 

A szomszéd szobából kihallatszott, amint valaki tapsol, majd papucsok gyors csattogása, és íme, a háziköpenyes Apostolescu mosolyogva szorongatja a kezemet:

          – Itt vagy hát, itt vagy! Jaj, de örülök, hogy eljöttél! Kleopátra kedves, légy oly szíves, és hozd majd be nekünk az almákat!

 

A cselédlány eltűnt a konyhában, a kapitány pedig, miután segített levenni és fogasra akasztani a kabátomat, bevezetett a szalonba. Nagy, függönytelen ablak nézett onnan a Fellegvárra. A sarokban egy alacsony asztalkán lemezjátszó állt, egy lemez forgott rajta üresben. Az eléggé csupasz falak mentén masszív szekrények sorakoztak, telve nehéz fiókkal. Az egész szőnyegen megszámlálhatatlan golyó, kugli és kocka hevert nagy összevisszaságban. Ösztönösen úgy döntöttem, hogy nem veszem észre őket, csak az ujjaimat nézem, és hallgatok. Apostolescu halkan fütyült – ugyanazt a dallamot, amelyet a Felügyelőségen, amikor bezárkózott az irodájába. De hogy most is olyan intenzitással nézett-e rám, mint akkor, azt nem volt bátorságom ellenőrizni. A konyhából hallatszott, amint Kleopátra mosogat…

 

A kapitány egyszer csak abbahagyta a fütyülést, hogy a rá jellemző hirtelenséggel, amit kezdtem már megszokni, megkérdezze:

          – Ugye, szereted a zenét, Ilie?...

 

Hogy szeretem-e… A zenét... Azzal, hogy egy ilyesfajta kérdés önmagában meglepő volt számomra, keveset mondok, értelmes válaszra pedig végképp nem voltam képes. Megkockáztattam, hogy ránézzek egy pillanatra: a mosoly eltűnt az arcáról, a kapitány szigorúan és fürkészően szegezte rám tekintetét. Nem éreztem jól magam, és a leereszkedett csönd túl kínos volt ahhoz, hogy még sokáig tarthasson. Dadogtam tehát valamit arról, hogy egy szép dallam felmelegíti az ember szívét, és velem is nemegyszer megesett, hogy fütyültem.

            

Szavaim hallatára Apostolescu újra megenyhült, teljesen elégedett volt. Nyilvánvaló, hogy válaszomra csak a rá következő szóáradat ürügyeként volt szüksége:

          – A zene… – mormogta a kapitány, és kinyújtva lábát a szőnyegen alig észrevehető mozdulattal megszabadult papucsaitól; majd egymáshoz dörzsölve lábujjait, melyeket csak a zokni vékony fala választott el egymástól, ekképpen szólt:

– Tudd meg hát, Ilie, drágaságom, hogy megfigyelésed a lehető leghelyénvalóbb!  A zene valóban felmelegíti az ember szívét. Én azonban továbbmennék egy lépéssel, és megállapítanám, hogy a Zene a Művészetek Királynője! Ami engem illet, íme: élvezni tudok egy szép költeményt, a tehetséggel megfestett kép pedig nem kellemetlen a szemnek. De én, mint a biztonsági szervek dolgozója, biztosíthatlak, hogy semmi sem fejezi ki annyira teljesen és sokoldalúan a milicista lelkét, mint a Zene… Tudom, hogy az állampolgároknak szokásuk mindenféle vicceket gyártani a rovásunkra, vagy faragatlannak, vagy fantáziátlannak tartanak bennünket. De hánynak közülük volt türelme behatolni abba a rejtélyes labirintusba, ami a milicista lelke? Te magad, Ilie, a kapujánál állasz, és én azt mondom, Isten hozott! Bár nyitná ki néked a Zene! Mert a Zene egy bűvös kulcs, Ilie, mely minden kaput kinyit!...

 

Ebben a pillanatban a lemezjátszó tűje magától az odakészített lemezre ereszkedett, és két-három bizonytalan recsegés után a szalont elárasztották Az ifjúság szerenádjának hangjai, a Rádiótelevízió Zene- és Énekkarának előadásában. Apostolescu szeme ragyogott, átélte azt az erős örömöt, amely világegyetemünkben a zenekedvelőnek rendeltetett ama pillanatra, amikor felismeri kedvenc melódiáját.

          A felhőtlen ég alatt száll

          Az ifjúság szerenádja

          A mezőn, mely virágban áll,

          Az ifjúság szerenádja

          Tra-la-la-la-la

          Az ifjúság szerenádja…

 

Mint valami repedt szitán hatolt el hozzánk a hegedűk és trombiták hangja, Apostolescu mosolygott és dúdolt, és ujjaival a ritmust pattogtatta:

– Tra-la-la-la-la…

              

Szerencsére éppen ekkor bejött Kleopátra, és egy almákkal telt kosarat helyezett a szőnyeg közepére, pontosan közénk. De mindjárt fordult is vissza a konyhába, szoknyáját rázva és ugyancsak kivéve a részét a dúdolásból.

Megfogtam egy almát, azzal, hogy így legalább nem kell tapsolnom, Apostolescu meg zavartalanul tovább dúdolt, egy fél szótaggal mindig megelőzve a szöveget. Az alma – kell-e mondanom? – romlott volt: az a rész, amelybe beleharaptam, teli volt lyukakkal. A szőnyegre tettem, a lyukakkal lefelé. A lemez lejárt.

          – Tetszett? Akarod, hogy még egyszer feltegyem? Én állandóan hallgatom… De nem, inkább beszélgessünk, Ilie drága…

          Megpróbáltam viszonozni a mosolyát, ami nem volt könnyű azzal a gusztustalan almadarabbal a számban:

– Miről akarja, hogy beszélgessünk, kapitány elvtárs?

– Ó, mennyi időnek kell még eltelnie, míg végre tegezni fogsz? Mondd nekem, hogy

te…

– Te…

– Látod, hogy nem nehéz? Elvégre annyi ideje ismerjük egymást, Ilie drága! Mit gondolsz te, mióta ismerjük mi egymást?

– Hát… amióta a Felügyelőségen voltam, nem?

Apostolescu fetrengett a nevetéstől:

– Még véletlenül sem, sokkal régebb óta ismerjük mi egymást, nézz ide a szemembe, Ilie: tényleg nem ismersz fel?

 

Lassan felemeltem a tekintetem, és levéve ujjaimat a szememről előbb a kifényezett cipőmet láttam meg, majd a romlott almát, a szőnyeget, a kosarat a többi almával, Apostolescu házipapucsát, a lábait, amennyire kilátszottak pongyolájából, aztán magát a pongyolát és végül a kapitány arcát. Hosszasan néztünk egymás szemébe, és én első ízben vizsgáltam meg alaposan az arcát.

         

Egy réteg hol hullámos, hol ráncos sárga bőr borította be lepedőszerűen koponyáját, amelyet síkos tapintásúnak gyanítottam. Helyenként, főként ahol, helyet csinálva más szerveknek*, eltávolodott kissé a koponyától, finom gyűrődésekben torlódott. Mondhatom, hogy a fülei óriásiak voltak, főleg a szemhéjakhoz képest, és a tövükben csoportosuló izmok időszakos rángása Apostolescu kapitány ama képességéről árulkodott, hogy mozgatni tudja a füleit, amikor csak jónak látja. Orra és szája, két hosszú, merőleges vonal, valószínűleg arcának legszebb részét képezték, mivel harmonikusan osztották egy egésszé. Álla felé a bőre nagyon megnyúlt, és mindössze piros-sárgás pattanások szakították meg. A pubertás e méla emlékei azonban az áll hiányát voltak hivatottak pótolni. Bajusza sem volt, de figyelmesebben megszemlélve ama mágikus pontot, ahol az orr befejezi hosszú utazását, zsenge pelyheket fedeztem fel.

          – Mi az – mondta Apostolescu, felriasztva álmodozásomból –, tényleg nem ismersz fel? Én rögtön felismertelek a gyárban…

          – A gyárban? Á, a visszapillantó tükör?  A kesztyűs kéz a függöny mögül? És május elsején szintén? Te ültél a fekete limuzinban?

          – Természetesen – helyeselt Apostolescu. – És én küldtem Mulgăreanut, hogy megkeressen, és az én parancsomra szerelték a faladra azt a lyukat… Tudod, miért?

          – Miért? Miért volt mindez, Apostolescu?

          – Mert… merthogy, Ilie, te vagy a legszemrevalóbb téglavető, akit valaha is láttam!

* például a szemeknek

 

                                                          *

 

Félrehúztuk a szőnyeget. Apostolescu felrakta a kuglikat, négy lépést kimérve eltávolodott tőlük, majd elgurította a golyót, miközben egész idő alatt engem fixírozott. A kuglik szétrepültek, mindet ledöntötte.

– Te jössz.

Csak egyetlenegyet döntöttem le. Kleopátra a félig nyitott ajtón át nézett bennünket, és nevetett.

          – Mit akarsz? – dorgálta szelíden Apostolescu. – Nagyon jó egy kezdőnek, ne felejtsd el, Kleopátra, hogy Ilie életében először próbálkozik. Figyelj engem, Ilie drága, és ne törődj Kleopátrával, ő nem tud semmit. Ó, látod, hogy egyáltalán nem könnyű!

          Ezúttal egyetlenegyet sem sikerült ledöntenie.

          – Várj, becsukom az ajtót. Kleopátra, menj a konyhába!

          Az ifjúság szerenádját  fütyörészve megkereste golyóját, és a kezembe helyezte…

         

…És így telt el vagy két óra… „Eltelt”, mondom? Elröpült egy szempillantás alatt, és nem is lehetett másként, mivel a kapitány kuglizói ügyessége rendkívüli ámulattal töltött el: ha hibáztam, ő is hibázott, ha eltaláltam egyet, ő mindet leütötte! És észrevétlenül kedvet kaptam a játékhoz…

 

Időközben jócskán éjszaka lett. Távozáskor ünnepélyesen meg kellett ígérnem neki, hogy megint eljövök, mivel, mint mondta, még semmit sem láttam, a kugli ugyanis semmi azokhoz a játékokhoz képest, amelyek a fiókjaiban vannak, ő pedig gyakorlatilag a nap és az éjszaka bármely órájában kész játszani velem.

– Hát akkor jó éjszakát, Apostolescu! Jó éjszakát, Kleopátra!

Lementem néhány lépcsőt.

– Várj, várj még egy pillanatra, itt felejtettél valamit!

Apostolescu kapitány eltűnt a lakásban, és futva tért vissza.

– Fogjad, lehet, hogy megéhezel útközben hazafelé.

Szalvétába csomagolta az almámat…

 

 

Varga

 

Szegény Igazgató! Egyre világosabban láttam, hogy irántam tanúsított érdeklődése csak egy tragikus félreértés gyümölcse. De mit tehettem? Nem volt bátorságom elmagyarázni neki, hogyan is állnak a dolgok, és ha lett is volna, mit magyarázhattam volna meg neki, mikor már magam sem értettem semmit?!

 

Azon az éjszakán le sem hunytam a szemem, és amikor kialudtak a Marcel Cachin utca apró fényei – a falon túl Pârvan horkolt egetrengetően –, kilopództam az udvarra egy csákánnyal és egy lapáttal, és elástam az Apostolescutól kapott almát. Az éjszaka mély volt és fekete: senki sem látott. Óvatosságból mégis száraz leveleket szórtam a friss földhányásra.

 

Másnap, amikor karikás szemmel a többiekkel együtt bementem a gyárkapun, az Igazgató, aki a szokásosnál korábban érkezett, a bejáratnál várakozott rám, és gyorsan félrehúzott. Leültünk a portásfülke mögött egy eldugott padra. Látszott, hogy amióta elkapta a Libás Embert kémkedni a kulcslyukon át, sokkal elővigyázatosabb lett, kerülte a saját irodáját, ha kényes dolgokról akart beszélni. Az Igazgató vacogósan nézegetett körül, s csak miután meggyőződött róla, hogy védve vagyunk a kíváncsi szemektől és fülektől, kérdezte meg tőlem suttogva:

– Hogy volt tegnap a Felügyelőségen, Cârlău? Beszéltél Mulgăreanuval?

 

Hiába, ilyen az ember: nem volt szívem kiábrándítani röviddel azután, hogy előléptetett. De az az igazság, hogy nem is volt más választásom, elvégre senki sem várhatta el tőlem, hogy elmeséljem neki, miként kugliztam Apostolescuval ahelyett, hogy ígéretemhez híven átadtam volna az üdvözletet Mulgăreanunak. Hazudtam tehát, szégyentelenül hazudtam, azt mondván, hogy a hadnagy köszöni neki, és a maga részéről szintén üdvözletét küldi.

– És a téglatermelés? Mit mondott a téglákról?

– Azt mondta… aszonta, hooogy… hogy büszke! Pont így mondta, hogy büszke, és hogy milyen nagyszerű dolog az, ha egy ilyen kicsi gyár ilyen sok téglát termel…

         

Így van ez a hazugsággal: csak a kezdet nehéz…

          – Ó, Cârlău, te egy angyal vagy! Nézd csak, vedd, kérlek, ezt az apró figyelmességet, ó, semmiség, csak egy kis csokoládé, de jelképes gesztus, tudod, és amikor legközelebb jelentkezel a hadnagy elvtársnál,  megmondhatod neki, hogy tőlem van. Vagy nem is, inkább azt mondd neki, hogy az egész dolgozói közösségünk részéről!

          És, ha lehet, még közelebb nyomva ajkait fülemhez, ezt súgta:

          – Alapjában véve, Cârlău, te lassan-lassan egyfajta... nagykövetünk leszel a Felügyelőségen, nem igaz?

         

Zsebembe csúsztattam a csokoládés dobozt.

          – Holnap amúgyis találkoznom kell Mulgăreanuval – hazudtam, – akkor majd odaadom neki a csokoládét. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog neki. Csak most nem tudom, hogyan intézzem a munkaidőmet, Igazgató elvtárs, merthogy Mulgăreanu hadnagy... maga is tudja, hogy van ez a barátok közt, ő tulajdonképpen a nap és az éjszaka bármely órájában látni akar,  és ezzel a mi merev órarendünkkel...

         

Az Igazgató kapásból megértette. Felkeltünk a padról, és bementünk a portásfülkébe, ahol az Igazgató gyorsan legépelt egy igazolványt, aláírta és lepecsételte, majd a kezembe adván, a portás felé ezt mondta:

          – Cârlău csoportvezető elvtárs különleges feladatokat kapott a gyár területén kívül, amiért is ezennel szabad ki-be járást engedélyeztem számára.

          A portás, aki épp egy fűszálat rágcsált, egy mukkot sem szólt. Csak a tarkóját vakargatta, tányérsapkája a szemére csúszott.

         

Az Igazgató kihúzott a fülkéből. Az udvar közepe felé indultunk, a színek mellett. Körülöttünk csörömpöltek a még nedves téglákkal megrakott kiskocsik. Az Igazgató gondolataiba mélyedt:

          – Valamit meg kell kérdeznem tőled, Cârlău, de ígérd meg, hogy őszintén, köntörfalazás nélkül válaszolsz.

          A kész téglákból rakott hasáb elé érkeztünk. Az Igazgató, aki eddig is csak suttogott, még jobban lehalkította a hangját:

          – Mi a véleményed a hasábról, Cârlău?

          – Nem egészen értem, milyen értelemben érdekli a véleményem, Igazgató elvtárs... A hasáb, mint olyan, kétségkívül fenséges, de...

          – Jaj, hagyd ezt! Az érdekel, hogy milyen benyomást tesz rád... mennyiségi szempontból.

         

Méregettem a hasábot, amely valójában most még nyamvadtabbnak tűnt, mint azon a napon, amikor Mulgăreanu hadnagy megjelent a gyárban. Főleg a sarkainál akkora darabok hiányoztak belőle, hogy legalábbis alakja szerint ez a hasáb már a nevét sem érdemelte meg: téglarakás vagy téglahalmocska, ez a megnevezés jobban illett volna rá...

          – Látom, hogy egy ideje hatalmas mennyiségeket szállítunk, Igazgató elvtárs – mondom. – Jó kuncsaftok ezek itt az ipari platformon!

         

Az Igazgató leült egy téglára, és térdére helyezte aktatáskáját. Úgy tűnt, hogy mögötte is fehér éjszaka van, mert szokásos erélye eltűnt:

          – Azt hiszed, hogy a platform az? De hát akkor honnan ez a stagnálás?  Cârlău, te fiatalabb vagy, jobb a szemed, kérlek, légy oly kedves, és mássz fel a figyelőtoronyba, vedd a távcsövet is...

          Teljesítettem a kérését.

          – Nézz a platform irányába – kiáltott lentről az Igazgató, – nézd meg, hogy mozog-e valami!

         

A porlepte peremvidék kihaltabbnak tűnt, mint bármikor. És, akárcsak a múltkor, most sem láttam a távcsövön át csak néhány gazzal benőtt gödröt. Lemásztam a toronyból, és súgva jelentettem neki. Ő időközben holmi iratokat és számlákat vett ki aktatáskájából:

          – Nem lep meg, egyáltalán nem lep meg, amit mondasz, Cârlău... Hm... Ellenkezőleg... Látod, ezek a mi tervelőirányzataink, itt vannak a szállítások, nézd meg, ha akarod, én pár napja egyfolytában ellenőrzöm, és nem jön ki az istennek sem! Figyelj csak, Cârlău, vizsgáld át te is: ez a felhasznált agyagmennyiség, ezek a téglaszámlálás adatai az utóbbi két hónapban, ez itt a terv...

         

Különös dolog: együgyűségemben én azt hittem, hogy a május elsején a jelszavas táblára írt hét százalék a termelésünk növekedését jelenti; de az Igazgató elvtárs által most mutatott papírokon a hét százaléknak egészen más, jóval komorabb jelentése bontakozott ki: a munkanap végén megszámlált téglákból körülbelül ennyi, mintegy hét százaléknyi volt látható másnap reggel a gyár udvarán, és ezt a hiányt semmiképp sem lehetett a szállításokkal magyarázni, figyelembe véve, hogy az ipari platformról mindeddig még senki sem jelentkezett hivatalosan átvenni a megrendelt téglákat. Más szavakkal a napközben megtermelt reális fizikai árumennyiségből mindössze hét százaléknyi jelent meg a havi termelési összesítőben, vagy kerek-perec fogalmazva: e mutató alapján termelésünk kilencvenhárom százalékos arányban csökkent – de ez a végeredmény homlokegyenest ellentétben állt a felhasznált agyagmennyiség és a ráfordított munkaórák adataival, mivel mindkettő folyamatosan emelkedett...

          – Most már érted, miért vagyok annyira nyugtalan... – sóhajtott az Igazgató. – Az az érzésem, Cârlău, de látod, ezt csak neked árulom el, mert csak benned bízom meg, hogy ebben a gyárban valami nem úgy működik, ahogyan kellene. Én megkértem Mulgăreanu hadnagy elvtársat, hogy indítson különleges nyomozást... De... ej, mit hazudjak itt neked, maga Mul... – ebben a pillanatban az Igazgató erőteljesen belém csípett, és minden egyes szótagot jól tagolva ezt ordította: AZ IDEI TAVASZ A SZOKÁSOSNÁL MELEGEBB!!!

         

Varga állott előttünk, a csoportvezetők leghatalmasabbika. A másik három mögötte foglalt állást.

          – Reméljük, hogy a nyár is ugyanilyen meleg lesz – mondta Varga.

          Szája sarkában meggyújtatlan cigaretta fityegett. Ugrottam, hogy tüzet adjak neki, de az egyik csoportvezető a háta mögül megelőzött, és Varga ennek öngyújtójával gyújtotta meg cigarettáját. Visszaültem az Igazgató elvtárs mellé.

          – Jónak találom ezt az ötletet Cârlăuval – mondta Varga. – Régóta szüksége mutatkozott egy ötödik csoportvezetőnek! – ezzel választ sem várva hátat fordított nekünk, és a másik három csoportvezetővel együtt az egyik szín felé indult.

         

Az Igazgató megtörölte zsebkendőjével a homlokát. Milyen ritka és ősz volt a haja így közelről nézve! De hallgattam, attól félve, hogy megbántom.

          – Amint tehát mondottam, Cârlău – folytatta az Igazgató –, Mulgăreanu hadnagy  maga indított nyomozást, mivelhogy, látod, túl sok dolog függ a mi termelésünktől. Az egész ipari platform stagnál most a mi veszteségeink miatt, ez a helyzet... És mondok még valamit, Cârlău: légy résen! Mert olyan szaga van a dolognak, hogy ez... – fülemhez tapasztva ajkait, az Igazgató elvtárs egy szörnyűséges szót ejtett ki: SZA-BO-TÁZS.

 

Felálltunk. Ennek a szónak a súlyossága szemmel láthatóan mindkettőnket megrendített.

          – Nekem most be kell mennem a városba, Cârlău, a gyárigazgatók tanácskozására – mondta az Igazgató, akinek autója időközben elénk húzott. A sofőr kiszállt, és kinyitotta a hátsó kaput.

          – Te, Cârlău, ha van időd, maradj még egy kicsit, és ellenőrizd te is ezeket a papírokat... De csak ha van időd! Esetleg számold meg még egyszer a téglákat, és ne feledd: légy résen, Cârlău, légy résen!...

          Miközben az autó indított, az Igazgató még kidugta a fejét az ablakon:

– És ne feledd a csokoládét, nagyon fontos!

 

*

 

Magamra maradván, zsebre vágtam az Igazgató papírjait, és sétálni kezdtem a sínek között. A megizzadt munkások a kocsikat tolták. Egyikük megállott mellettem, kotorászott a zsebében, és előhúzott egy cigarettát. Hozzáléptem, és tüzet kínáltam neki, de nem több sikerrel, mint az előbb Vargának. A munkás hosszasan nézett rám, megszemlélte az öngyújtómat, kiköpött, és a saját gyufájával gyújtott rá. Majd sietség nélkül továbbment. „Vigyen el az ördög!” – mondtam magamban, és megtapogattam a szabad ki- és bejárást biztosító engedélyemet, amelyet az imént adott az Igazgató. Elmosolyodtam, és elégedetten a főkapu felé vettem utam. Ott azonban a négy csoportvezető a portással együtt körben álldogálva társalgott. Időnként hangosan röhögtek rekedt, közönséges hangjukon.

 

Eszembe jutott a gyár kerítésén lévő lyuk, és ott mentem ki. A buszmegálló túl közel volt a kapuhoz, úgyhogy egyenesen átvágtam  a mezőn. Nem volt valami kényelmes ezen a terepen járni, mert a csalánok és tövisek a nadrágon keresztül is szúrtak, de nem volt más választásom. Meneteltem ilyenformán vagy két kilométert: kotrógépünk zakatolása már alig hallatszott. Szerettem volna Apostolescuhoz hasonlóan Az ifjúság szerenádját fütyörészni, de gombóc volt a torkomban... 

         

Hirtelen jelentek meg előttem, mint valami félelmetes, fekete oszlopok, és körbevettek. A bokrokból bukkantak elő, elállták az utamat. Megadóan álltam meg.

         

Elsőként Varga beszélt, elvékonyítva a hangját, hogy az Igazgató elvtársat utánozza:

          – Csoportvezető? Csoportvezetőség kellett, mi?

          Hangos röhögést hallottam hátulról, és ebben a pillanatban éreztem, amint egy kéz letépi a mellemről a jelvényt. Aztán egy kemény ökölcsapás a gyomromba: meggörnyedtem a fájdalomtól, mire egy térd csattant az államon lentről felfelé, majd ökölcsapások és rúgások özöne borított el. Amennyire bírtam, összehúztam magam a földön, a fülemben lüktetett a vér. Valamivel később Varga hangját hallottam, ahogy lihegve mondta:

          – Mára elég lesz ennyi, fiúk… – Galléromnál fogva felemelt, és ezt ordította: – Te, ez csak amolyan kóstoló, hogy megtanuld, hogy jár minden olyan taknyos, aki ki tudja, minek képzeli magát… Nesze még egy! Csoportvezetőség kellett, mi? Nesze még egy! És még egy!

          Varga visszalökött a földre, mint egy rongyot. Hallottam a csoportvezetők lépteit, amint eltávolodtak tőlem, aztán megint Varga hangját:

          – Nézzétek a portást!

 

Megpróbáltam kinyitni a szemem. Mint valami vörös ködben hajolt fölém a portás, egy tégladarabot szorongatva.

– Szabad bejárás, szabad kimenés! – rikácsolta, és nekem esve addig vert a téglával, míg el nem veszítettem az eszméletemet…

                                                                   *

                                                 

Sárral kevert vér keserű ízével a számban tértem magamhoz. Sebeim égtek, és hideg szél fújt. Már beesteledett: Uramisten, hol vagyok? A leendő ipari platform gödreinek egyikébe hajítottak. Fogvacogva, négykézláb másztam ki. Megtapogattam a mellemet és a zsebeimet: a csoportvezetői jelvénynek hűlt helye; csak a csokoládésdoboz volt a helyén, bár romokban.

         

Előttem a város fényei hunyorogtak, én pedig beteg voltam, sohasem voltam még annyira beteg, mint akkor…