VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

2. rész

 

 

Egy kellemetlen incidens és következményei

 

Miért lennék álszent? Téglavetői életemnek kétségkívül megvoltak a maga örömei, de volt egy nagy hibája is: az egyhangúság, a napi rutin. Nem mintha nem értettem volna meg, hogy a munkamegosztás bármely virágzó gazdaság objektív szükségszerűsége. „Nézd csak ezt a Pârvant” – mondtam magamnak. „Miért, nem jöhetne ő is, hogy kész, nem akar többet gyógyszereket gyártani, mert túl monoton neki minden reggel bemenni a gyógyszergyárba?! Vagy képzeld el, amint Piri néni egy szép nap ukmukfukk bejelenti, hogy kész, ő többé nem akarja nevelni Fofikát, mert megunta! Micsoda összevisszaság kerekednék! Hát nem látod, hogy pont ez a szép a társadalomban, hogy mindenki egy apró apa- vagy anyacsavar a munkahelyén, és ahhoz, hogy ez a hatalmas család rendesen működjék, minden egyes apa- és anyacsavarnak ott kell teljesítenie a kötelességét, ahová csavarták?”

 

De mit lehet tenni? Ilyen az ember: ez a magyarázat csupán sovány vigasz volt nekem… És így, ha valaki azt mondta volna, hogy válasszam ki a naptárból azt a napot, amelyet a legeslegjobban szeretek, habozás nélkül azt válaszoltam volna neki: – Május elseje!

 

Ez volt a kedvenc napom! Minden más volt május elsején, semmi sem emlékeztetett akkor a napi rutinra: az ünnepi hangulat, amely már napokkal a felvonulás előtt betöltötte a gyárudvart, aztán maga a felvonulás, hogy ne is beszéljek a május elsején az egész városban uralkodó vidámságról, főleg pedig a ferencesek temploma előtt, két lépésre az otthonomtól, ahol az ünnep délutánján kötelezően mititéjt és sört árusítottak.

 

Magunkról meg mit is mondjak? Már korán reggel, még az autóbuszon, útban a gyár felé látszott rajtunk, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi: szépen felöltözve jöttünk, kikeményített ingben és fényesre vikszolt cipőben, az Igazgatónak pedig egy csodálatos bronzérem lógott a mellén.

 

Mikor minden készen volt, menetoszlopban léptünk ki az utcára. Volt mindenünk: színes léggömbök, papírforgók, vörös zászlók és egy csomó jelszavas tábla minden méretben. Én például általában azt vittem, amelyiken ez állt: HÉT SZÁZALÉK, ami azt jelentette, hogy téglatermelésünk hét százalékkal növekedett. És ez még nem volt minden: menetoszlopunkat egy hatalmas kartontégla nyitotta meg, akkora, mint a munkanapokon megtermelt téglákból rakott hasáb, és ezt a csoportvezetők tolták. Oldalain ez volt olvasható: TÉGLAGYÁR, KOLOZSVÁR.

           

Május elseje… Milyen élénken él emlékezetemben még most is az utolsó felvonulásom! És ki gondolta volna akkor, hogy az utolsó?

           

…Menetoszlopunk a Lenin sugárútra ért, amikor egyszercsak hangosbeszélőn utasítottak bennünket, hogy maradjunk veszteg, mert ördög tudja, miért, de az utolsó pillanatban megváltoztatták a programot, és valami úttörőcsoportokat tereltek be elénk. Vagyis a Győzelem téri bejárat le volt zárva. Az Igazgató, hogy szemmel tartson, hol mindenféle sótlan viccel traktált bennünket, hol névsort olvasott, de ez nem illett Május elsejéhez… Elunva magukat a munkások rövid idő alatt elszállingóztak egy közeli kocsmába, a kartontéglát és a jelszavakat az utca közepén hagyták, én pedig azonnal utánuk eredtem, mivel Május elsején a csoportvezetők erősen formában voltak, és pálinkát fizettek valamennyiünknek.

 

Egy idő múlva az Igazgató is belépett a kocsmába, kezében szorongatva a neveinket tartalmazó listát. Pokoli lárma, vágni lehet a füstöt: rögtön látható volt, hogy az Igazgató itt nem érzi magát elemében.

            – Ejnye, fiúk, ne csináljatok ilyet, bemondták, hogy mi következünk, ti meg otthagyjátok az összes zászlót a sugárút közepén! Azt akarjátok tán, hogy egyedül vonuljak fel?

            – Egy pohárkával az Igazgató elvtársnak!

 

Nem volt mit tennie az Igazgatónak, nem utasíthatta vissza. Akarva-akaratlanul egy óriási adag szilvapálinkával a kezében találta magát, de két-három korty után visszatette a pultra, és összecsapta a tenyerét:

            – Elég! Elég! Köszönöm szépen, de most már elég! Sorakozó! Sorakozó!

 

Könnyű mondani, nehéz csinálni! A csoportvezetők berúgtak, a csapat követte őket, és először láttam az Igazgatót kijönni a béketűrésből. Öklével verte a pultot, toporzékolt, ordított:

            – Sorakozó! Sorakozó! – de a hangja egész egyszerűen képtelen volt túlharsogni a poharak csörömpölését és a hahotázást. Ekkor határozott léptekkel a kocsma bejáratához ment, és szélesre tárta az ajtót. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt a küszöbön, majd eltűnt az utcán. Elegendő volt látni az arcát, és rögtön világos volt, hogy viharos távozása nem ígér semmi jót.

 

Sajnos, valószínűleg egyedül én vettem észre ezt a hadmozdulatot. Ami a csoportvezetőket illeti, ha italról volt szó, maguk voltak a megszemélyesült eszméletlenség, úgyhogy zavartalanul folytatták a mulatozást.

 

Annál nagyobb volt a megrökönyödés mintegy tíz perccel az Igazgató távozását követően. Hirtelen megkövült az egész kocsma, hallani lehetett az emberek lélegzését. Nem kellett hozzá sok, hogy felfedezzem e temetői csönd kiváltóját: a küszöbön magasan, büszkén, félelmetesen ott állott egy szilaj milicistatiszt, szögletes állkapoccsal, ragyogó csizmában és a hollónál feketébb bajusszal. A derekát övező széles szíjon kacéran lógott egy nagy kaliberű pisztoly bőrtokja.

            – Mulgăreanu hadnagy… – hallottam körülöttem a félénk és tiszteletteljes suttogást.

 

Az utcán, részben a tiszt hatalmas árnyékában, felfedeztem az Igazgatót, akinek teste

hasonlóan ünnepélyes pózt vett fel. Arca most sokkal nyugodtabb és megbékéltebb volt, szinte tragikus kifejezéssel. „Látjátok – mintha ezt mondta volna – így kell nektek, ha arra kényszerítetek, hogy ilyen drasztikus intézkedéseket hozzak.” Ami Mulgăreanu hadnagyot illeti, ő nem szólt egy szót sem. Felesleges is lett volna. Pár másodperc múlva félreállt az ajtóból, hogy kimehessünk. Mint valami varázslat, a tiszt váll-lapjai elűzték fejünkből az ital gőzét. Kimentünk hát lesütött szemmel, a legtökéletesebb rendben. Csak a kocsma sarkában nevetett visszafojtva valaki, aki nem tartozott hozzánk.

 

Mulgăreanu hadnagy most eltávolodott vagy húsz méterre, könyökével a hosszú, fekete limuzinhoz támaszkodott, amellyel érkezett, és figyelte, hogyan sorakozunk. Az Igazgató névsort olvasott.

 

Emlékszem, hogy az utcán ezalatt egy gigantikus méretű karton aszpirin haladt el, a gyógyszergyár munkásainak menetoszlopától követve. Pârvan, a szomszédom köztük volt, és integetett nekem, amikor egyszeriben erős fény vakított meg. Mulgăreanu limuzinjában valaki

a visszapillantó tükörrel játszadozott. A tükör helyzete megváltozott egy pillanatra, és én láthattam, amint a kesztyűs kéz kibújik az összehúzott függöny mögül, és megint beállítja, cakk! Pont a szemembe!

 

Az Igazgató elvtárs, aki velünk szemben állván, mindent látott, értetlenül fordította  fejét a hadnagy felé. Az előbb vállat vont, majd összevont szemöldökkel eltűnt a limuzin belsejében, az autó pedig egyből elindult, csupán a kipufogógáz bűzét hagyva maga mögött. De hiába. Kirendelvén a milíciát az Igazgatónak sikerült végleg elrontania a jókedvünket...

 

Dolgozótársaim számára ezzel véget is értek a kellemetlenségek. A tribün előtti vonulás különösebb incidensek, de ugyanakkor lelkesedés nélkül is zajlott le, majd soraink felbomlottak. Ami azonban engem illet, attól a pillanattól fogva egy homályos, kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, mely érzés estefelé bizonyossággá vált: KÖVETTEK! Most már nem tudnám megmondani, pontosan mikor jöttem rá. Eleinte azt hittem, én vagyok az oka, azért érzem magam rosszul, mert túl sok pálinkát ittam. Ezért eltávolodtam a zászlók borította központtól, és hazafelé igyekeztem. Szelíd délután volt, amilyet mindig is szerettem. Csiripeltek a madarak, szellő fújdogált, és ezernyi virág nyílott. A Ferencesek terén, a templom ódon tornya alatt ekkorra összegyűltek a cselédlányok; már összefogódzkodtak a körtáncba, ropták és dobbantottak. A járdán a piruettektől köldökig emelt szoknyák, színes szalagok és papírok között mititéjt, vattacukrot és sört árultak, a hangszórókból harsogott a zene, míg felettünk, a széki körtánc eszeveszett pörgésének ritmusában a csillagok és a planéták is lázasan, szédítő sebességgel keringtek. Egy sarokban öreganyó árult sorsjegyet, fehér sálas ifjoncok tolongtak körülötte, hogy kipróbálják szerencséjüket, vagy a csúszdán csúszkáltak, vagy tökmagot rágcsáltak, vagy felmásztak a hídra és fütyültek, vagy zsebre vágták a kezüket, és a semmibe meredtek, és nem csináltak semmit. Én azonban hiába utánoztam őket, hiába néztem le a hídról, hogy lássam, mint folyik a Malomárok vize: attól a nyomasztó érzéstől semmiképp nem tudtam szabadulni, KÖVETTEK!

 

...Beesteledett. Egymás után gyúltak ki a lámpaoszlopok fényei, és a mulatozók hazafelé indultak... Kegyetlen szelek prédájául esett bárkákhoz hasonlóan imbolyogtak... És amint a sok erőfeszítésben elfáradt tengerészek megkönnyebbülve hagyják el a kikötőben lehorgonyzott hajót, úgy ömlöttek ki a mititéjek és a sörök a honpolgárok megnyíló szájából, hol egy távíróoszlopot, hol egy házacska sarkát fröcskölve le... Később, mikor a sötétben kitapogatták ágyukat, az áldott álom karjaiba vetették magukat a mulatozók. 

 

Egyedül maradtam az éjszakában, üres üvegek, árván hagyott árusítópultok között, de éreztem, hogy még most sem maradt el tőlem: ha megálltam, megállt, ha futottam, ő is futni kezdett. Játéka annyira egyértelmű volt, hogy megsajnáltam, és úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit. De az utcám sarkán hirtelen megfordultam, és összeütköztünk. Követőmnek hosszú bőrkabátja volt, felhajtott gallérral és sötét szemüvege.

            – Ó, bocsánat!

            – Semmi baj, nem tesz semmit. De mondja csak, keres valakit?

            – Á, nem, senkit – mondta az ember, majd utána: – Tulajdonképpen igen... Nem

tudja véltelenül, nem ismer véletlenül egy bizonyos... urat, Pârvan urat?

            – Pârvan? Nem ismerem.

            – Pârvan... Itt kell laknia valahol, a Marcel Cachin utcában, a hatos szám alatt, ha

nem tévedek...

            – Aha, most már értem!... – mondom én megkönnyebbülten lélegezve fel. – Hát én a Marcel Cachin utca hat szám alatt lakom. Azt hiszem, a szomszédomra gondol, miért nem mondta mindjárt? Persze, hogy ő az, Pârvan! Hogy nem gondoltam erre rögtön? Ugye, hogy a felvonulás óta követ?

 

Az ember nem válaszolt. Úgy tűnt, hogy már nem is hall. Attól a pillanattól fogva, hogy megerősítettem Pârvan létezését, a sarki lámpa által gyengén megvilágított arcára kiült valami letagadhatatlan melankólia.

            – Szóval él, ó, mondja kérem, hogy megy sora, jól van, vannak gyerekei? Mondja... – és megszorította a kezem, miközben fekete szemüvege alatt egy könnycsepp csillogott.

            – Dehát mondom, hogy együtt lakunk, közös a konyhánk és a fürdőszobánk. Pârvan a gyógyszergyárban dolgozik, a felesége háztartásbeli... Piri néni, így hívjuk mi az udvarban. Piri néni... Rendes emberek, szó se róla, van egy kisgyermekük is, Fofika...

            – Egy kisgyermek, Fofika... – ismételte az ember, és szemmel láthatóan meghatódva hátrált néhány lépést, míg el nem érte hátával egy ház falát. Így megtámaszkodva próbált megnyugodni, miközben mutatóujjával közelebb hívott. Sírt:

            – Egy kisgyermek... Egy kisgyermek... Ó, hogy múlik az idő, uram... Annyira meg- illetődött vagyok... – és könnyedén megemelve másik kezét, amelyet mindeddig a melléhez szorított, félig szétnyitotta a kabátját, ahonnan azonnal kidugta a fejét egy nagy, fehér liba.          – Megilletődött, igen, de fáradt is... – az ember a homlokára tette a kezét.  – Azt hiszem, lázam van... Nem is tudja ön, micsoda rohangálás, micsoda izgalmak... Tegnapelőtt még Apahidán voltam, ma reggel Tövisen... Most egyenesen Tövisről jövök... De hála Istennek, minden jó ha a vége jó...

 

Elhallgatott. Azután, látva, hogy nem tudom levenni ámuló tekintetem a libáról, fáradtan elmosolyodott, megköszörülte a torkát, és így szólt:

            – Tudja, ez egy nagyon hosszú és borzasztó régi történet... Azt hiszem, ön még meg sem született abban az időben, uram...  ööö...

            – Cîrlău. Ilie Cârlău.

            – Úgy, Cârlău, örvendek... Látja, most, hogy olyan közel kerültem vágyaim beteljesüléséhez, elárasztanak az emlékek, legyűrnek az érzelmek... Így nem mehetek be! Meg kell nyugodnom kissé... Össze kell szednem a gondolataimat... Ha érdekli, tudja meg, hogy én nagyon szívesen elmesélek mindent, főleg hogy, amint mondotta, van szerencséje éppen  Pârvan úr szomszédjának lenni. De miért nem ül le?

 

Az ember, aki most már két kézzel ölelte a libát, időközben elhelyezkedett a kövezeten. Leültem mellé, rágyújtottam egy cigarettára, és hegyeztem a fülem.

            – Tudja, Cârlău úr, amint már mondottam, sok évvel ezelőtt, ön akkor még meg sem született, szóval sok évvel ezelőtt ezen a vidéken súlyos, ádáz harcok dúltak... Ön el sem tudja képzelni: gyakorlatilag egész Erdély egyetlen gigantikus csatamező volt. A tüzérségi lövedékek robbanása szakadatlan láncban követte egymást, hogy ne is beszéljek a golyók süvítéséről,  a gépfegyverek kerepeléséről és a tüzekről... mindenfelé tüzek... rombolás... katasztrófa...

 

A Libás Ember gyászos emlékezése mintha még jobban elsötétítette volna a Marcel Cachin utcai épületek amúgyis komor homlokzatát.

            – Minthogyha hallottam volna én is beszélni ezekről a borzalmas dolgokról – válaszoltam. – De mondja, kérem, hogyan is volt az a csata, ki és ki ellen harcolt?

 

Beszélgetőtársam arca azonnal felderült.

            – Örvendek, hogy feltette nekem ezt a kérdést, Cârlău úr, habár alapjában véve számítottam rá. Nos, rendben van, tudja meg, hogy ez az elkeseredett, életre-halálra szóló összecsapás joggal határozható meg úgy, mint a Jó és a Rossz erői közötti küzdelem. Igaz, ami igaz, a frontvonalak rendkívül kuszák és bonyolultak voltak, valósággal állandó mozgásban lévő labirintusok. Időnként nem is volt világos, melyik irányba kell lőni, inkább várt egy kicsit az ember, hogy lássa, mi történik a fronttal, különben fennállt a veszélye, hogy a saját bajtársait lövi le. Én egy kis partizáncsoporttal együtt a Jó oldalán harcoltam. Eljött a nyár, és a helyzet drámai volt: mindenfelől szorongattak bennünket, és nem tudtuk helyreállítani az összeköttetést erőink többi részével. Az ellenség már olyan közel volt, hogy néha tisztán kivehettük a gombokat az egyenruhájukon! És közben, kérem, ne feledje a repülők bombázásait, az aknák robbanását... Röviden, ebben a kétségbeejtő helyzetben azt a döntést hoztuk, hogy valamennyien felmenekülünk egy tölgyfa tetejére. A hatalmas fa aztán, igaz, védelmet nyújtott nekünk néhány napig, de nemsokára teljesen kifogytunk a lőszerből és az élelmiszerből. Kimerülten, sápadtan, halálosan éhesen társaim egymás után hullottak le a fáról, akár az érett körték. Mit lehet tenni? Összeszorítom a fogam és emberfeletti   erőfeszítéssel felkapaszkodom a tölgy legmagasabb ágára, kezemből ellenzőt formálok a szemem elé. Nos, képzelje, Cârlău úr, az egyik szomszédos domboldalon megpillantok egy széles hátú, szorgalmas ifjút, amint egy pompás gazdaságban foglalatoskodik: a tehenek bőgtek, a tyúkok kotkodácsoltak az udvaron, és a ház kéménye vidám füstkarikákat eregetett. Azonnal rájöttem, hogy ez az egyetlen és utolsó reménységünk. Legyőzvén félénkségemet elkezdtem kétségbeesetten integetni és segítségért kiáltani. Az ifjú meghallotta, odajött a tölgyfánkhoz, én meg jelekkel elmagyaráztam neki, hogy halunk éhen, és ételre van szükségünk. Nos, akkor ez az egyszerű parasztember oly megértőnek bizonyult, hogy azonnal a gazdaságba futott, és visszatért egy, nézze, ekkora nagy és hófehér libával. Ráakasztotta egy horogra, és egy csiga segítségével felhúztuk a fára. Nem is tudtuk, hogyan köszönjük meg neki, de ő mindent visszautasított, mondván, hogy nincs szüksége semmire, van otthon mindene, és az egyetlen dolog, amit mondhat nekünk, az, hogy a neve Pârvan... Azóta nem láttam. Múltak az évek, eljött a béke, az újjáépítés, és én ezalatt végig azt ismételgettem magamban, hogy meg kell találnom ezt az embert, és viszonoznom kell neki valamivel, hogy olyan rendes volt, és megmentette az életemet! Úgyhogy nekiálltam keresni, és kérem, Cârlău úr, higgye el, sorra vettem Erdély minden faluját és városát, egyetlen völgyet, egyetlen mezővárost, egyetlen zugot sem hagytam ki, és most, íme, sikerült, ó, nem is jön, hogy elhiggyem, hogy itt vagyok két lépésnyire tőle...

            – Hát persze, hogy itt van, ha egyszer mondom, hogy a szomszédom! Látja azt az alacsony bejáratot a hatos szám alatt? Ott lakik! Marcel Cachin hat!

 

A Libás Ember a mutatott irányba nézett, és mosolygott. Biztattam, hogy folytassa.

            – Jó, de hogy derítette ki, hogy Pârvan éppen itt lakik Kolozsvárott? 

            – Ó, nézze, Cârlău úr, a keresés évei alatt pillanatra sem veszítettem el a reményt, valahányszor alkalmam volt, érdeklődtem, kérdeztem, kutattam! Ugyanígy ma reggel is:

éppen felültem szolgálati ügyben Tövisen a kolozsvári vonatra. Körülnézek, és látom, hogy a fülkémben még ül vagy három-négy utas, mire mondom magamnak: „Mi veszítenivalód van, kérdezd meg őket, nem kerül pénzbe!” Így aztán felteszem nekik az én rutinkérdésemet, hogy nem tudnak-e, nem ismernek-e egy bizonyos urat... Pârvan urat, és erre mondja egyikük: „Vajon nem arról a Marcel Cachin utcai Pârvanról van szó?” – mire én nekiesem, megölelem, megcsókolom, és azt mondom neki, hogy tudtán kívül ő adta nekem Május elsejére a legszebb ajándékot, amelyet valaha is kaptam! Szegény feje nem nagyon értette a dolgot, úgyhogy neki is elmeséltem az egész ügyet; aztán, hogy befutottunk Kolozsvárra, azt mondtam magamnak, nem illik ám beállítani Pârvan házába csak úgy üres kézzel, és hogy a legmegfelelőbb tisztelgés éppen egy liba lenne, a múlt idők emlékére... Habár, hogy őszinte legyek... nézze, bevallom önnek, Cârlău úr, de maradjon köztünk: egy akkora nagy libát, mint amilyet Pârvan adott, nem találtam, habár naphosszat járkáltam érte a piacon... 

            – Talán az ünnepek miatt, ne feledje, hogy Május elseje van, vásárol a nép...

            – Mgen, meglehet...

 

Felálltunk, és bementünk a ház udvarára.

            – Tudja meg, hogy örömömre szolgált megismernem önt, Cârlău úr!

            – Nekem is, és ne feledje el átadni üdvözletemet Pârvannak és családjának.

            – Nem felejtem el. Viszontlátásra, Cârlău úr!

            – Viszontlátásra!

 

A Libás Ember háromszor kopogott Pârvan ajtaján, míg én zajtalanul besurrantam szobámba, ruhástul az ágyra vetettem magam, és elaludtam, mint a tuskó.

 

 

                                                                                  *

             

Egy óra múlhatott el így vagy kettő? Pârvan szobája felől nevetés, zene, száraz pukkanások sora hallatszott – valaki bizonyára pezsgős üvegeket bontott. Vigye el őket az ördög, sikerült felébreszteniük! Felgyújtom a villanyt, megdörzsölöm a szemem, aztán lassan felnyitom, és meglátok egy kiálló téglát a szemben lévő falon, amelyik elválasztja Pârvan szobáját meg az enyémet; kimozdult, míg aludtam. Furcsa, mondom magamnak, hiszen a vakolat friss... 

 

Felkelek és odamenvén a falhoz, egyszeriben megoldódik a rejtély: valaki két ujjnyi rést vágott a téglába. Odatapasztom a szemem, és íme, Pârvan szobája, ahol javában állt a mulatság, feltárult előttem a legapróbb részletekig: Fofika négykézláb mászkált ki-be az asztal alatt, apja felém forduló arccal merengett egy üveg pezsgő felett – tökrészegnek tűnt.

 

A díványon a Libás Ember simogatta Piri néni ezüstös hajtincseit, miközben fekete szemüvege a falon lévő lyukra szegeződött; Piri néni, aki amúgyis vékonyka volt, most még kisebbnek tűnt odabújva a vendég hatalmas melléhez. Fofika nevetett, játszani akart, az abroszt huzigálta. Pârvan képtelen volt visszatartani a könyökével, a poharak és az üvegek lezuhantak, és ripittyára törtek a parketten! Erre Pârvan csuklások közepette felállt, melléhez szorította a libát, és keringőzni kezdett vele a szobában, mintha mi sem történt volna.

 

Fehér tollak lebegtek a füstben...