Hang-játék

„Két könyv egyben” – állt Nagy Zopán könyvbemutatójának meghívóján, s e kettős kötetet keltették életre, szólaltatták meg a költő társaságában Kókai János és Monhor Viktória a Nyitott Műhelyben.

Nagy Zopán könyvbemutatójáról „tudósítást” írni eltévelyedett vállalkozás lenne. Ahhoz hasonlatos, mintha, mondjuk, Kurtág György egy darabját próbálnánk eldúdolni valakinek. Zopán estjeinek legfeljebb képes-szöveges lenyomatait készítheti el a néző-hallgató, visszaadva egy-egy hangulatfoszlányt a kompozícióként előálló estről.

Felejtsük is el a hagyományos könyvbemutatók beszélgetős-kérdezgetős-felolvasós struktúráját, ahogy a hagyományos könyvet is: a KÉTSÉGEK / KÖKÉNY-KÉK KŐKULCS című könyv két könyv egyben – s e K-betűs tobzódás az esten öltött csak igazán testet, azaz szólalt meg hangosan az előadóknak köszönhetően. A Magyar Műhely gondozásában megjelent kötetnek már a borítója is egy inverz játék, egymásra tekintő, dialogizáló, tükröződő könyv-felekkel. Az ajánló szerint a művek a szerző többéves belső párbeszédéből állnak össze, az elmúlt tíz-tizenöt év termései. Ebből az olvasók már több szöveggel találkozhattak az Irodalmi Jelenben is. 

Kókai János, Nagy Zopán és Monhor Viktória

A Kétségek című kötetben vers, kispróza, napló, álomfeltárás egyaránt található, de a szerzőre jellemző hommage-típusú darabok is meghatározzák a mű szerkezetét, tehát a kiemelkedő elődök tisztelete ismét fontos szerepet játszik az összeállításban. A másik, Kökény-kék kőkulcs címet viselő könyv a külső-belső világokat feltáró, a szimultán történetekben változatosan lüktető szöveg (ennek érzékeltetése főszerepet kapott a felolvasás-előadás során), réteges és gyakran metanyelvi írásfolyam: James Joyce hősének sajátos rezgéseit keresi, alakítja át. A szerző egyféle szellemi alteregóként bújik Finnegan gondolataiba, mesés képzelgéseibe és valóságos én-kereséseibe. 

A kötet borítója

A kötetet Bálint Ádám képzőművész rajzai teszik teljessé. Ezekre az alkotásokra is jellemző, ami a szövegekre: néhányuk újra-megtalált, átdolgozott, átértelmezett formában jelenik meg. De új művek is létrejöttek a két alkotó együttgondolkodása során, kép és szöveg különös együttlélegzését teremtve meg.

Az esten az ikerkötet számos darabja elhangzott, s az előadók-közreműködők megszólalásainak mikéntjét (legyen az prózai vagy zenei hanghatás) a meghívóból idézzük a pontosság kedvéért: Kókai János – próza, vers, zongora; Monhor Viktória – szöveg, zaj, hangszövetek, Nagy Zopán – szöveg, hang, hangrétegek. E hangszövetek és hangrétegek összjátéka volt a színházi előadás hangulatát és színvonalát megteremtő költészeti performansz, melyben úgy épült egymásra hang, betű, szó és zene, hogy szimultán hozták létre a verseskötet egészének lüktetését, hullámzását, mélységét. Az előadás a hallgatónak-nézőnek csupán megmerítkezés lehetett egy végtelenül tágas dimenzióban – olyasféle pillanatnyi alámerülés, mint az óceán mélyét kutató búvár pillanatfelvételei. 

A zongoránál Kókai

De Nagy Zopán versmintázatainak gazdagsága ebből a rövid „alámerülésből” is kirajzolódott. Csengő szólalt meg olykor, vagy a csendbe belehasító sikoly, nyögés, kiáltás – női kiáltás felelt a férfi kiáltásra, mely a vers végi felszabadult lezárás visszhangja volt. Ahogyan a zongora hangjai sem maradhattak ki a hangorkán kórusából – de nemcsak a billentyűk keltette zenei hangok, hanem a zongoratest kopogtatásából, simogatásából előálló rezdülések, dobbanások, csendek, csattanások is.

És az sem mindegy, egy vagy két ember játszik egy hangszeren, hogy egy kettős kettős előadásává, kezek, fejek, hátak összjátékává alakul-e a mű, vagy egyetlen személy veszi át a hangszer nyelvét, és kölcsönzi annak sajátját. De előfordulhat, hogy csupán két ember összehangolt csendjéhez, várakozásához, éber álmához szolgál „ágyként” a hangszer. 

Kezek játéka a pedálon

A hang-szer természetesen nemcsak a zongora vagy a csengettyű lehet, de az emberi torok, a száj, a hangszálak, de még a mikrofon és a kezek is. A hangok között súlyos lesz minden csönd, a betűkavalkádban súlyos lesz minden szó. A fényben súlya lesz a sötétnek, a sötét után a fénynek. 

Gargarizáló verssorok

A jelentés sem azt jelenti többé, amit eleddig bárhol olvastunk róla. Szókirakós, betűkirakós önfeledt játékában fürdik a költő. Ne féljünk játékként gondolni rá: az avantgárd nem a költők véresen komoly keresztre feszülése. Ahogy a Nyitott Műhely nézőterén is itt-ott finom nevetésfoszlányok reppennek föl. A mosolynak is hangja van. E művek mélysége nem a komorságukból táplálkozik, hanem abból a lírai és zenei érzékből, érzékenységből, amely Nagy Zopánt az egyik legjelentősebb kortárs avantgárd  szerzővé avatja.

Szó és csengőszó

De aki a „klasszikus” verselést kedveli, az sem marad szellemi táplálék nélkül. A Köszöntőtől a Zorpián át a Gyászoló karneválig épül az est íve, a versek között már ismerős és új Nagy Zopán-darabokkal egyaránt – elhangoznak többek között a Hordozók, a Látens, a Melléklet – Határ Győző nyomán sorai. „Nem temetni jöttem, felejteni!” – mondja a Zorpiában egy helyen a költő, s olvasta fel az esten Monhor Viktória, majd így folytatta: „Ám (erre) túl erősen emlékszem! – buggyant ki belőle képszakadások és ájuldozások szünetében, majd elhagyta a társaságot…” 

A kötetnek több darabja is elhangzott

Mi nem-felejteni mentünk Nagy Zopán estjére, a nem-felejtéssel hagytuk el a társaságot is, és nem kétséges, hogy a verseken kívül ez a három előadó feledhetetlenül precíz, összehangolt, egymás rezdüléseit értőn tolmácsoló produkciójának is köszönhető volt.

Szöveg és fotók: Laik Eszter