Kalász István: Képzelt ölelések

Kalász István
Képzelt ölelések

1. rész

D.-ben, a barátságos városban, így harsogja a városka szlogenje, igen, a kisváros közepén új bevásárlóközpont nyílik. Három szint, tágas tér, marketingzene, mozgólépcső, üveg, króm, puha fények. A Centerben butikok hajpánttal, övvel, kacattal, mozi a felső szinten, a városi tévé forgat a megnyitón, a megyei laptól érkeznek tudósítók, jön a főszerkesztő-helyettes, újságíró, fotós, a téren tömeg, a polgármester mosolyog az emelvényen, a mikrofonba a vállalkozó beszél. Az áruház a fejlődés jelképe! Jobb lesz a világ! Fényessége ez városunknak! Cipők, táskák, bőröndök! Olasz ruhák! Az élet szebb lesz Itt! Munkahelyet teremtünk! Taps, a tömeg éljenez. Hülyék vagytok, az ilyen áruház bajt hoz a városra! Jön a pusztulás! Férfi kiabál az ünneplő tömegben, hadonászik, ugrál, hurrogják, intenek, kuss, meglökik, akarsz egyet a pofádba? A polgármester mond valamit, tus recseg, megnyílik a bevásárlóközpont, taps, erősödő zene, áramló tömeg… És negyedórával később a település újonnan átadott büszkeségében, így írja másnap a helyi újság, a kivilágított See Centerben az önfeledten ünneplő helybéliek között fiatal nő életveszélyesen megsebesít egy vásárlót. A férfi hátába szúr. Bele a húsba, a vese fölé. Dögölj meg! Dögölj meg végre, sikítja, így számolnak be a szemtanúk. Az áldozat vére a padlóra folyik, onnan a mozgólépcsőre, a csapágyak nem bírják, a lépcső leáll, ezért aztán… ez a szépen induló ünnepség tragikus véget ér, de erről később.

Hol játszódik ez a történet? 
A barátságos város a homokhátság mögött található; van sárga temploma, orvosi rendelője, piaca, vasútja (mellékvonal), az autópálya harminc kilométerre fut a lankák mögött. Valamikor mocsaras vidék volt ez, jártak erre tatárok, törökök, Habsburgok, tompa tekintetű betyárok, német és orosz tankok, rendőrök, tolvajok.

Kik szerepelnek ebben a történetben?
1. Zsófi. A lány 175 cm magas, 26 éves, vékony, hosszú, barna haját kibontva hordja, szeme is barna, fátyolos a tekintete, bőre sötét, Zsófi saját elmondása szerint: füstös a bőröm, de hát milyen is legyen egy cigánynak? Kormos vagyok. A lány nevelőszülőknél nő fel, a házaspár pénzért vállalja, ők magyarok, a férfi iszákos, a nő zsugori giliszta, Zsófi náluk nevelkedik egy alföldi városkában, szakközépiskolába jár. Szüzességét tizenhét évesen veszíti el a folyóparton, két osztálytársa megerőszakolja, ti szeretitek a ba—st, üvöltik, kormos vagyok, nézi a lány az eget, ezért kapom ezt az élettől. Hazamegy, mutatja a horzsolást, itt a seb, nézzétek, mit tettek velem, a nevelőszülők pusmognak, jaj, nem kell rendőrség, jaj, lányom, mit beszélsz, feljelentés nem lesz. Zsófi hányni tudna, két disznó ül a kanapén, ijedten bámulja a szőnyeget. A lány leérettségizik, a fővárosba költözik, tenyérnyi albérletbe, dolgozik benzinkútnál, megismerkedik G.-vel, a tanár-költővel. G. húsz évvel idősebb, egyedül él a belvárosban, Zsófi a férfihez költözik. A benzinkútnál azt mondja a főnök, ügyesnek kell lenni a kasszánál a visszajáróval, mondani, tízezer vissza, de csak ötöt adni az ostoba külföldinek. Nem akarom, sziszegi Zsófi, a főnök rángatja a lány haját, nekilöki a falnak, Zsófi üvölt, karmol, kirúgják. G. fizetése kevés, kell a munka az élethez , a lány pizzériában vesz fel rendelést, külváros, kamaszok vihognak, babrálják a telefonjukat, borravaló nincsen, csordogálnak a napok, Zsófi terhes lesz. Élet van a szívem alatt, nevet, G., a költő-tanár áll a konyhában. Behúzott nyakkal. Szúrással a szíve alatt. Nem kell gyerek, mondja, mert… Mert miért is nem, kérdez vissza a lány. Mert elegem van a gyerekekből, mondaná G., de hallgat, járkál fel-alá a szobában, a székbe rúg, igen, azt gondolja, hogy a kurva életbe, de nem mondja. Vetesd el szépen, még nincs itt az idő, mondja G. végül. Este van, a lány nézi a szobanövényt az üveges szekrény előtt, a költőt, hogyan töpörödik a foltos szőnyegen. És lesz barna foltocska belőle. Igen, Zsófi szúr a Centerben azon a pénteki napon.

2. A vállalkozó. Ő beszél az emelvényen. A Centerről, az új munkahelyről. A beszédet az internetről töltötte le, igazított rajta, törölt ezt-azt, tett bele jelzőt, település helyett városunkat írt, elkerülő út helyett áruházat, nagy eredmény helyett csodálatos kihívást. A vállalkozó lába, karja rövid, dús, göndör haja van, hangja átható, nyers, kék szem, kék ing, biztató tekintet, széles nyakkendő ível a hason. Szőrpamacs az ing alatt. Ez vagyok én, nézi magát a tükörben. Kerek a fejem, a hasam, kerek a bukszám! Kicsi a szemem, figyelmes a tekintetem. Ez vagyok én. A vállalkozó a Retromobil Club vezetője, a helyi golf- és lovasklub tagja, a tornászegylet védnöke, a városi fejlesztési bizottság észt-pénzt osztó alelnöke. És utál hazajárni. Viszolyog a hatalmas házától. A moslékszínű csempéktől a fürdőszobában, a mennyezeti csillártól, a réz gyertyatartóktól, a török bőrkanapétól. Utálja a fotelt is. Soha nem izélhetett a feleségével azon a kanapén. A fotelen hímrészegen. Csak úgy. Na, asszony, vetkőzz, le a bugyit! Gyerünk! Ez az, amitől férfi a férfi. Hogy maga alá gyűri a nőt. A hímerő. Az oroszlán sem kérdezi a nőstényt, lenne-e kedve. A vállalkozó szájában hideg nyál gyűlik össze, ha felesége fehér, puha testére gondol. Néha eszébe jut, milyen lenne éjjel a nő arcába nyomni a párnát, és nyomni-tartani, közben egy déli szigetre gondolni, a rikoltozó madarakra a fák fölött.

3. Péter, a vállalkozó fia. Tizenhét éves, szőke, csenevész alak. Hajlott vonal a világban. Azon a görbe pénteken ő is ott áll a tömegben, fintorog, figyeli az apját, hogyan szónokol. Hogyan pofázik, hadonászik. Péter: fátyolos hang, röhög-vihog, a csikket mindenfelé pöcköli. Naphosszat az ágyán fekszik, falat bámul. Kóbor kutyákat hoz haza a villába, a rühes állatok teleszarják az apja kertjét, ontják magukból a bolhát. Péter elrontja az olasz kávéfőzőt, összekeni a függönyt, letöri a kilincset. Az élet bosszantásból, hülyék idegesítéséből áll, az apja pofájának torzításából. A behódolt, sunyi gimnáziumi tanárok alázásából. A tanárok kussolnak, tekintetüket a naplóba ejtik. Pedig kellene, mondja Péter osztályfőnöke a tanáriban, szólni az apjának! Kérem, a fia az épületben dohányzik! Ma meglökte a portást. Egy tanárt lehülyézett. Véres a szeme, ez a drog jele. A többi tanár? Hallgatnak. Fej le, fül szintén, ráncos nyak berántva az ingbe.
Péter szerdán, három nappal az áruház megnyitása előtt hajléktalan férfit hoz apja házába. A vizeletszagú öreget a rendőrség zavarta el a vasútállomásról, a fiú mondta, menjen vele. Péter az öregemberrel a villa mögötti kerti padon ül, az öreg hajléktalan eszik, a vállalkozó legjobb konyakját issza, dohányzik. Az élet pompás. Itt a kert, ez az adakozó hülyegyerek, napernyő, konyak, igen, az élet szép.
Ha jön az apám, mondja a fiú, jelt adok, maga elé áll, azt mondja, most jött, most talált ránk! Maga a rokon, bajban van. Örül, hogy megtalálta az unokaöccsét. Érti? Rá akarok ijeszteni az apámra. Érti?

4. A vállalkozó felesége, Péter anyja: Angéla. Neki kellene az arcába nyomni a párnát. Angéla szőke, magas, testes, ritkás haja tupírozva, szemöldöke kihúzva. Hangja fémes, gesztusai élesek, sötét körmével döf a levegőbe, mellei közül édeskés illat száll. Fekete csizmát visel, bőrszoknyát. Vérvörösre festi vékony ajkát. A házvezetőnőt naponta hangosan leszidja. Angéla gyakran jár át a közeli faluban lakó szüleihez, útközben az országúton ugráló békákat próbálja elütni a terepjáróval. Ha sikerül, dudál, nevet. Vihog, mondaná a vállalkozó, fejhangon vihog, olyan undorítóan.

5. Zsófi vér szerinti anyja: kövér, alacsony nő, ápolatlan, kemény arcvonások, sok foga hiányzik, hosszú, gubancos haj, puffadt test. Vállán seb nyoma, késsel megszúrták fiatalkorában, féltékenységi ügy volt, lábán foszlott szandál. Zihál, asztmásan veszi a levegőt, hangja rekedtes. A barátságos településen él, számozott utcában, kint a francban, alacsony, tákolt házban.

6. Péter barátnője, Irén. Szőke, vékony, törékeny. Sötét, kíváncsi, karikás tekintet. Alig beszél, vakkant, ha kérdezik, tud kívülről verset, szeretném, ha szeretnének, szobája falát feketére festette, szájában piercing, nyakában üvegcse fehér porral. Egy perc alatt hat, engem senki sem fog megalázni, mondja, és dübörög a szíve. Nem kell félni a haláltól, teszi hozzá, a méreg véd engem. Nem kell törődni semmivel, mondja.

7. Irén apja, G. Zoltán. Ő üvölti a megnyitón, hogy az áruház mindent tönkretesz. Őt lökik meg, őt ütik mellbe, neki akarják szétverni az ostoba képét. Hogy kussoljon már! G. Zoltán csontvelőjén átrágta magát a halál. A bőre viaszos, fehér. Fél éve van hátra. Hatvan kiló sincs, rák, végső stádium. Rothadás, bűz közelít, tudja. Unott nővérek, undok betegszállítók, végül egy borszagú boncmester. Érti, uram, kérdezte az orvos unottan, hogy magának?… Itt várt kicsit, magának exit, és hozzátette, G. úr, ne akarjon besugárzást, ugyan minek? Semmi sem változik. Csak hányingere lesz. Kihull a haja. És meghal. Úgyis minden hamu lesz a végén, érti? Uram, tegye rendbe a dolgokat, készüljön, uram, darálta az orvos. G. Zoltán alacsony termetű, csontos testű, arca beesett, tekintete gyanakvó. A pénzes boríték, amit az orvosnak hozott, ott fekszik az asztalon. Pénzzel akartam reményt venni, gondolta, de nem megy. Időt, erőt nem lehet venni. Ül, hallgat, nézi az orvost, a borítékot. Ez a G. úgy néz ki, mint egy ügyetlenül kitömött tacskó, mondta rá egyszer a vállalkozó hangosan egy este az étteremben, és G. igazat adott neki abban a pillanatban, de később sajnálta, hogy nem vágta pofán a félrészeg hólyagot.

Péter tehát szerdán délután hajléktalan férfit hozott apja, a vállalkozó házába. A vizeletszagú öreget. Kőműves volt, ivott, leesett az állványról, a vállcsontja eltört, erről kezdett mesélni, de a fiú leintette, nem érdekli egy lúzer élete. Maga nem dumál, hanem dolgozik, érti? Ha jön az apám, megöleli. Érti? A nap ferdén süt le a kertre, az égen hasas felhők állnak, enyhe szél tódul keletről. Bent a házban négy órát mutat a falióra.
Közben Zsófi a budapesti lakásban, a konyhában hokedlin ül. Délután van, a nap besüt az ablakon, a költő telefonált, később jön haza. Dolga van. A dolog ez volt: a költő-tanár pincébe vájt sörözőben ivott egy másik tanárral. Szapulták az iskolát. A bandzsa angoltanárnőt. A dagadt történelem-tanárnőt. Az igazgatónőt. Gyáva, nem áll ki a tanárok mellett. A költő ivott, nem akart hazamenni. Tudta, hogy Zsófi délelőtt elment az orvoshoz időpontot kunyerálni a kaparásra. Arra kell mennie a terhes nőnek, ha nem akarja megszülni a magzatát. Bizottság dönt erről is? Mindenki belebeszél a másik dolgába, méhébe, mondta a költő. Nos, nincs sok időnk, menj, még a nyakunkon marad a gyerek. Aztán elment az iskolába, köszönt a gyáva igazgatónőnek, kacsintott a bandzsa angoltanárnőnek. Zsófi egész nap a szobában ténfergett, ült, nézte a könyvespolcot, a költő vékony versesköteteit, „szirmai között a fiatalság ígérete”, aztán újra és újra elolvasta a levelet. Az igazi anyja írt D.-ből.
Nem, a lány nem ment orvoshoz. A költő este kilenc óra után ért haza, „sör, vodka, még két sör” elméletek bugyogtak benne életről, szonettekről, verssorokról, soha-sem-lesz pénzről, igen, a költő belépett a lakásba. Zsófi a konyhában húst szeletelt. Mi volt az orvosnál, állt meg G. az ajtóban. A lány átvágott a húsban egy inat, és azt felelte, nem ment el. A költőnek volt már három gyereke, két volt felesége, négy unokája. Ők lebegtek körülötte, nevettek, mutogattak rá, gyenge vagy papó, mondta neki a legkisebb unokája. A költő leköpött rokkantnak érezte magát, meglőtték az életfronton, nem ápolja senki. Nem vagyok hős, nem vagyok tehetségtelen, öreg haldokló vagyok, gondolta, Zsófi állt, kezében a késsel, várt. G. látta, ahogy a lány hasában növekszik a gyerek, ki akar onnan jönni. Élni akar! Kalimpálni, bőgni, enni! Szarni. Miért akar mindenki élni? És a költő ordítani kezdett, hangja visszhangzott az udvar falai között, hát nem érted, te hülye, nem tudok már gyereket nevelni! Te szép vagy, fiatal. Én meg? Nézz rám… Nézz rám, nem vagyok jó semmire.

Az elbeszélés 2., befejező része június 23-ától olvasható az irodalmijelen.hu-n.