Ugrás a tartalomra

 

Sokféle idegen

„Tehát Wok and go, kérem, ahogy a kínai mondja, és tessék engem a lelkiismeretemmel, a dilemmáimmal és a honfitársaimmal itt hagyni a fenébe. Ne okozzanak nekünk problémát! Gondoltam, de nem mondtam. Ahol nincs közös nyelv, ott még lehet közös a hallgatás.” – Boldog Zoltán tárcája

Néhány hete a szegedi vasútállomáson találkoztam egy sötét bőrű, koszos és büdös férfival, aki egy új telefont szorongatott a kezében. Odalépett hozzám, és a konnektorba dugott töltőre mutatva annyit mondott: „help”. Akkor láttam életemben először menekültet, akivel plakátok szövegein és fotóriportokon keresztül néhányszor már megismerkedtem. Mivel egyszerűnek tűnő, mégis magabiztos nyelvhasználatával erőteljesen tisztelte az angol kultúrát, kicsit elbizonytalanodtam. Nem ilyennek ismertem őt korábbról, amikor még nem ismertem őt sehogy. Megkérdeztem tehát, hogy miben segíthetek, de ezt már nem értette. Nem volt szava arra, hogy töltő meg áram. Lehet, hogy az akkumulátor sem ugrott be neki, de láttam, hogy valami nincs rendjén. Például az, hogy nem töltődik az újonnan vásárolt mobil, amelyet egy helyi, használt műszaki cikkeket árusító boltban sózhattak rá. Nem kellett hozzá sok idő, hogy szomorúan konstatáljam, honfitársaim egyike rendesen átverte őt. A pénzét elvette, se angolul, se magyarul nem tud, lapítson a koszos bevándorlója, mert ha balhézik, jönnek ám a határőrök, és visszapofozzák a szerb hidak alá, mérlegelhetett magában a magyar üzlettulajdonos. Ezt gondoltam tehát, amikor először találkoztam a valóban koszos és büdös, mi több sötét bőrű bevándorlóval, aki megszólított a pályaudvaron. Sajnálom, nem tudok segíteni, válaszoltam, mert képtelenek voltunk használni a közösen egyáltalán nem birtokolt egyetlenegy nyelvet sem. Így aztán elmutogattam, hogy rendesen átverték. De nem ilyen ez az ország, ne tessék általánosítani, gondoltam magamban. Ez csak egyetlen magyar, a többi még jobban utálja. Mi több, tulajdonképpen én is félek magától, mert egyedül tényleg egy kis kétségbeesett, koszos, büdös, angolul nem tudó, sötét bőrű fazon, de falkában maguk a sáskajárás, akik még Döner kebabot sem tudnak csinálni. Tehát Wok and go, kérem, ahogy a kínai mondja, és tessék engem a lelkiismeretemmel, a dilemmáimmal és a honfitársaimmal itt hagyni a fenébe. Ne okozzanak nekünk problémát! Gondoltam, de nem mondtam. Ahol nincs közös nyelv, ott még lehet közös a hallgatás.

Néhány hete Svetlana hívott Romániából. Soha nem beszéltem vele előtte. A nagymamám házát árultuk, arra a hirdetésre jelentkezett. Elmesélte, hogy stewardessként dolgozik Temesváron, de valójában marosvásárhelyi, félig magyar, félig román családból származik. Megnézné a ház, magyarázta rossz magyarsággal, jöttek is férjével a hétvégén, aki egy románul alig csacsogó, de valójába nagyon beszédes olasz férfi, az ötvenes talján macsó összes sármjával. Hasznos volt tehát a latin, mert értettem, mit beszélnek Svetlanával, amikor nézték a házat, amelyet dédapám saját kezével épített. Itt lesz majd a fürdőszoba, ott megigazítják a tetőt, ott kijavítják a falat, sorjáztak a tervek az idegen fejekben. Tényleg a románok veszik meg nagyanyád házát, kérdezték a kocsmában, és csak annyit feleltem, hogy ezek olyan olasz románok, akik tudnak magyarul. Hétvégi háznak kell nekik, és kifejezetten kérték, hogy a gyümölcsöket ők szüretelhessék, még szerződésbe is kellett foglalni. Nem volt nehéz a döntés, mert a ház még bírja néhány évig, de utána nehezen lehetett volna megmenteni. Svetlana és az olasz férfi vállalta, hogy új életet ad neki, egy kicsit román, kicsit olasz, kicsit magyar életet. S akkor már tudtam, hogy ők a jó bevándorlók, akik pénzt hoznak, adót, illetéket fizetnek, s hogy nem is lehet egy lapon említeni őket a pályaudvari koszos, sötét bőrű, büdös menekülttel, aki beleissza magát az ember lelkiismeretébe, aki alattomos módon leigázza Európát, mert nem képes megdögölni a hazájában, ahogy az igazi hősök teszik, akik nem mérlegelnek. De nekem mérlegelni kellett azon a különös nyári hétvégén, hogy a kettő közül melyik idegent szeretem. És hát hamar eldöntöttem, hogy azt, amelyikből hasznom van.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.