Vaszilij Bogdanov Ricardo Reis Szibériában. A költői verseny IV. – Bogdán László versei
Vaszilij Bogdanov
Ricardo Reis Szibériában. A költői verseny IV.
Vasznyecov Apollinarij: Szibéria
Vigasztalás
Tejve tizennegyedik bárójának tankölteményei
Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe
1. Az aljasság világtörténetéből
„Folytonosan rám zuhan a messziség, mint egy lidércnyomás.
A látóhatárt szögesdrót kínozza.
A világ értelmetlen és unalmas.”
(Jorge Luis Borges: A nap vége Villa Luróban.
Fordította Somlyó György.)
Tudom, hogy mi az üldözés. Salazar rémállamában
megfigyeltek, lehallgattak. Gyanakvó volt az új állam.
Nem volt akadály előttük. Kastélyom körül köröztek,
ha vadásztam, kirándultam, elutaztam, egyre jöttek.
Hallom itt még őrültebbek, kretén minden diktatúra,
kihallgatószobákban hull áldozatokról a ruha.
Sztálint is hely illetné az aljasság történetében,
Jezsovot is, Jagodát is, a jó Félixet nemkülönben.
Most látszik, milyen parányi, milyen védtelen az ember,
fogcsikorgatva tűr mindent, érthetetlen türelemmel.
Egyszer hallottam, erdőmben vadorzók pletykáltak rólam,
nem leplezhettem le őket, tölgyfa mögül hallgatóztam.
Találgatták, miket írok, éjszaka, toronyszobámban,
jelenteniük kellene, vizsgáljon ki az új állam.
Kártyáznak, vadásznak, nőznek a más bárók. Nem így élnek!
Miket írok?! Adatokat szolgáltatva ellenségnek.
„Ne vicceljél! – torkolta le fiatalabb az öreget. –
Ha nem szól szád, fejed se fáj! Mért kellene jelentened?
Holló hollónak amúgy sem vájja ki szemét, tudhatod.
Bármit állítsanak erről megszállott agitátorok.
Jobb lenne, ha elhurcolnák, elkobozván az erdejét?
Mi sem jöhetnénk vadászni. Éhen halnánk, az istenét.
Inasa szerint verset ír, regényt vagy filozófiát.
Tükrözi, megmagyarázza egyik dolog a másikát.
Hatással vannak egymásra, érthetővé válik minden,
tanulságaik ragyognak tűnő, átlátszó időben.”
„Lehet, az új államról ír. Mégis jelentenünk kéne.”
„Zaklatásnak, vegzálásnak nem lenne így soha vége.
Jobb bele se keveredni, kívül maradni egy-komám…”
Gondterhelten távolodtak, vitte őket a délután.
Elhatároztam, azonnal tűzök Luzitániából.
Néhány buzgó mócsing így is hazaárulással vádol.
De a ti helyzetetek más. Meddig rejthet Szibéria?!
Senki nem hallgathat, tudod, egyszer meg kell szólalnia.
Leleplezni a zsarnokot, elnyomást, a szolgaságot.
Hideglelősen írva le a riasztó új világot.
Kérdezed, drága Bogdanov, eszét mentse vagy életét,
a bolsevik alattvaló? Írástudó? Becsületét!
Beleőrülhet, elhiszem. Életét is elvehetik,
de a verse fennmaradhat! Soha el nem égethetik.
Nem kétlem, veszélyes lehet. A tét is túl nagy, elhiszem.
Vezessen rögös utadon a szellem és a szerelem.
Szívesen vinnénk magunkkal, hiszen szeretünk, tudhatod,
de nem jöhetsz, neked itt kell dolgaidat megoldanod.
Addig tart a kötelesség, míg engedi a becsület.
Szibériai tengeren navigálsz még, ahogy lehet.
De egyszer ez is véget ér. A háborúnak vége lesz.
Tudjál és merj: Akarj! Hallgass! Tanú lehetsz! Írj és keress!
2. Három töredék
Első. A sivatag
Egy vándor ment a sivatagban.
Nem tudjuk, ki volt ő,
de nem is érdekes,
a jeleket kereste a világban,
a világ megismerhetőségének jeleit.
Napokon át nem találkozott senkivel.
Este leült a sarkára a hűlő homokba,
kétszersültet rágcsált,
bort, majd vizet is ivott kulacsából,
s hátára heveredve,
feje alá gyűrve köpenyegét,
hosszan elnézegette
a csillagok ábráit az égbolton.
Álmában egy fehér szakállú,
öreg koldussal találkozott,
aki rá se pillantva kérdezte:
„Mit keresel? Segíthetek?”
De a vándor nem tudott megszólalni,
az öregember legyintett.
„A világ persze megismerhető,
de csak részben…” – mondotta lassan,
és léggé foszlott, mintha soha
nem is járt volna a vándor álmában,
aki ijedten riadt fel, és észrevéve
a körülötte szimatoló sunyi sakálokat,
botja után kapva ugrott fel.
Második: Az eltűnés
Beugrik. A nyomában megjelenő
(engem valami miatt az előttem lévő falemez
görcsös bogának sokfelé elágazó
erezetére emlékeztető)
körkörös hullámokat figyelem,
amint fáradhatatlanul egymást sokszorozzák.
Egy idő után természetesen eltünedeznek
sajgó szemem elől
és a visszasütő nap szúró fényében
végleg a habokba vész az utazó,
hogy lenn a mélyben megkeresse Vinetát,
a Balti-tenger Atlantiszát,
a rejtélyes, elsüllyedt várost,
és nem találkozunk soha többé…
Harmadik. Közel a szörny
Semmitől meg nem
tartóztattam magam.
Engedtem minden
kósza csábításnak.
Sokan eszelősnek is tartottak,
bolondnak néztek,
önsorsrontónak,
perfid pojácának.
Vártam,
az életemet kísértő
örökös félhomályban.
Körülvettek az árnyak.
Élt Ariadné,
ott éreztem magam mellett
egész zátonyra futott,
elrontott életemben,
de nem volt fonal,
nem juthattam ki az útvesztőből,
már egész közelről hallom
a dühös Minotaurus üvöltését.
+ Tejve XIV. bárója, a patkányokkal teli, romos kastélyénak toronyszobájában üldögélő és fáradhatatlanul, önmagát nem kímélve gondolkodó, sorsát, magányosságát, szenvedéseit férfias méltósággal, sztoikus nyugalommal viselő arisztokrata filozófus, Fernando Pessoa talán legismeretlenebb, de bizonyosan legfurcsább, különc alteregója. Kéziratban maradt tanulmányai – melyek közül nagyapám 1944-ben még csak néhány fragmentumot olvashatott –, egy elképzelt, a valódi világ megismerhetőségének esélyeiről írott nagy mű töredékei. Csak a legutóbbi időkben váltak hozzáférhetővé, s A sztoikus neveltetése címen 1999-ben jelentek meg portugálul, Richard Zenith elbűvölő olvasatában… Tejve, a tüneményes, eredeti gondolkodó, Fernando Pessoa elképzelései szerint önnön, briliáns gondolkodásának lesz az áldozata, a kilátástalanság miatt választja az idő előtti halált, az öngyilkosságot. Reis azonban keresztülhúzza a már halott Mester és Atya elképzeléseit, és a törekvéseit egész életében reménytelennek megítélő, s az életet értelmetlennek látó filozófust összehozza egy Mirandolina nevű, bujkáló, baloldali színésznővel, s a szerelem megváltoztatja Tejve természetét, szűnőben van eredendő, vadul melankolikus, alkati pesszimizmusa is, már nem látja megvalósíthatatlannak törekvéseit, hiszen szerelme célt, értelmet ad hulló életének. Végül megszöknek Portugáliából, mindketten Tahitin, a Reis által alapított költői kommunában kötnek ki, ahol Tejve folytatja a portugál új államból kimentett művét, továbbírja töredékeit, Mirandolina viszont színházat alapít, és bennszülöttekkel játszatja el a Lear királyt, a Rómeó és Júliát vagy az Antigonét… Mutatóban egy részlet Tejve művéből, melyben, mint cseppben a tenger, benne az egész. „Van valami hitvány és lealacsonyító abban, ha fájdalmainkat az egész világmindenségre kivetítjük, valamiféle aljas önzés nyilvánul meg abban a feltételezésben, hogy a mindenség bennünk van, hogy az én valamiféle központja, összefoglalása vagy jelképe a mindenségnek. Az a tény, hogy szenvedek, tulajdonképpen cáfolata a maradéktalanul jóságos Teremtő létének, de nem bizonyítja a Teremtő nem-létét, sem pedig a rossz Teremtő létét, de még csak a pártatlan Teremtő létét sem. Mindössze, azt bizonyítja, hogy a Rossz jelen van a világban.” + S hogy ez Bogdanov esetében mit is jelent, elmondja Tejve – költőtársa sorsára páratlanul érzékenyen reflektáló, hosszú, általa szarkasztikusan „tankölteménynek” nevezett – verse. Bizonyítva, hogy Bogdanov költészetében váratlan távlatokat nyitottak az alakmások. A tény, hogy egy másik költő, vagy pláne ebben az esetben egy páratlanul eredeti gondolkodó szemével nézhet önmagára s kilátástalannak tűnő sorsára, egész, reménytelen, önkéntes szibériai száműzetésére. A töredékek közül az első afféle allegória, ilyen értelemben különösebb magyarázatra nem is szorul, a másodikat először egyáltalán nem értettem, Léna nagymama, amikor megmutattam neki, nevetni kezdett. „Ez egy álomleírás – magyarázta. – Akkor olvasott éppen egy régi német krónikát, a Balti-tenger Atlantisza, Vineta rejtelmes elsüllyedéséről, és sokat foglalkoztatta a téma. Azt álmodta, hogy egy utazóval, aki már Schumann Erdei képek című zongoraművére készülő versében is megjelenik, ott hajókáznak a tengeren, keresik Vineta helyét, s amikor megtalálják, az utazó bátran beugrik a vízbe, hogy meglátogassa a lentieket.” Hogy miért ajándékozta éppen Tejvének ezt az élményét? – rejtély. De hát rejtély és talány ezt leszámítva is van éppen elég. Itt van például a különös hangulatú harmadik, ahol a sztoikus filozófus búcsúzik az egész, zátonyra futott, de mégis gyönyörű és teljes életétől. Hogy ebben, s egyáltalán a töredékekben mi a vigasztaló, nem is sejthetem. – Tatjána Bogdanova
+ Tejve bárója: A sztoikus neveltetése (részlet). Fordította Pál Ferenc
