Ugrás a tartalomra

 

Szima: örökös szerkesztőnőm – Temesi Ferenc búcsúztatja Székely Magdolnát

Temesi Ferenc 

Szima: örökös szerkesztőnőm

 

Anyukám egyik kedvenc tanítványa volt az általánosban. Nem is tanulunk olyan forradalmian újat, mint amit az első tanítónőnktől: olvasni, írni, számolni. Minden további erre épül. Emlékszem, egyszer az osztályával együtt vonultam föl, valamilyen akkori ünnepen, mert a vonulást nem lehet elég korán kezdeni. Mi a múlt század ötvenes éveiben kezdtük.

Igazából a gimnáziumban lettünk barátok, a József Attila Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumában. Jó hosszú név. Az intézmények ma is megvannak, csak más néven. Francia tagozatosak voltunk. Ez sok mindent eldöntött, már ami a minőséget illeti. Négy fiú volt a harminc lány mellett. Lett belőlünk tanár, könyvtáros, fizikus, orvos, ügyvéd, miegyéb. Bölcsészek csak négyen.  De a tartást ott kaptuk, abban a négy évben. Osztályfőnökünk, Dani Tivadar, aki Kierkegaard Vagy-vagy című alapművét fordította le magyarra dánból elsőként (orosztanárunk volt különben), már negyedikben a barátságába fogadott. Szimát is.

Elsőben íratott velünk egy óvatos felmérést, mit szeretünk, mit nem, mivé akarunk válni. Ebből egy szöveg lett a „Látom”-ban A sz.-i S. E. Gimnázium ablak felőli padsora 1964. november 3-án címmel.

„Zs. Magdolna”, így írtam róla – megcseréltem az „sz” betűt. Persze egyszerűsítettem, hozzáírtam keveset. Ám most megleltem az eredetit, Szima kicsi, gyöngyös betűivel. Íme, az ő kézirata:

1. Milyennek ismerem magam?

Hangulatom mostanában igen változó, néha magam sem ismerem ki magam. Legnagyobb hibám, hogy rendetlen vagyok mindenben. Tanszereim, ruháim sokszor hevernek szanaszét. Ezen igyekszem változtatni, igaz, elég régóta, de egyszer majd csak sikerülni fog. Azt hiszem, nem sokban különbözök a többi 14-15 évestől. Szeretek én is jókat nevetni. Iskolába is szeretek járni, ha nem is annyira a tanulás miatt (ezt néha elengedném), hanem mert ott történik a legtöbb „izgalmas kaland”.

2. Mivel foglalkozom szívesen?

Imádok olvasni és nagyon szeretem a sportot. Szeretem a jó könyveket, mert elszórakoztatnak, gondolkodásomat lefoglalják, ismeretlen tájakat ismertetnek meg velem. Olvasás közben országokat, embereket ismerek meg. Az emberen nagyon sokat formál a könyv.

„Aki olvasni szeret, az az unalom óráit, melyek elkerülhetetlenek életünkben, a gyönyörűség óráira cseréli.” (Montesqieu) Ezt is úgy olvastam.

A sportot úgy szerettem meg, hogy öcsém elkezdett vele foglalkozni. Hogy le ne maradjak, én is gyorsan igyekeztem pótolni ebbéli hiányosságaimat, elméletben és gyakorlatban is. S közben megszerettem a sportot. Ez harmadikos koromban történt, s én azóta szívesen sportolok. Élvezem a sportban a lendületet is, hogy mindig nagyobb eredményt lehet elérni. Különösen a csapatos sportjátékokat, a labdajátékokat szeretem, mert szeretem a lelkesedést, a győzni akarást, és ez ilyenkor nagyon érvényesül.

3. Ki a példaképem? Kire szeretnék hasonlítani?

Vannak olyan emberek, aki nem választanak maguknak példaképet, mert „egyéniségek” akarnak lenni. Szerintem egyik nem zárja ki a másikat – pontosvessző! –, hiszen ha valaki „egyéniség” akar lenni, attól még kell neki bizonyos jótulajdonságokkal rendelkezni és ezt úgy érheti el a legkönnyebben, hogy ha másban is látja ezeket.

Nekem három példaképem is van. Az első regényhős. Voynich „Vihar Itália felett" c. könyvének főhőse a „Bögöly". Szeretnék hozzá hasonlítani, különösen akaraterejét csodálom. Bár olyan helyzetbe, mint ő, nem kerülök, de akinek ilyen tulajdonságai vannak, mint „Bögölynek”, az ma is megbecsülésben részesül. Olyan tökéletes nem lehetek, mint a regényhős, de szerintem ezzel úgy van, mintha valaki nálánál gyorsabb versenyzővel fut versenyt, azt nem győzi le, de az eredménye jobb lesz.  Sok tulajdonságban édesanyámra szeretnék hasonlítani. Olyan nyugodt szeretnék lenni. És gyermekeimet is úgy akarom nevelni, ahogy édesanya nevel minket. Szeretnék még rá hasonlítani igazságosságban és jószívűségben is. Általában olyan felnőtt szeretnék lenni, mint amilyen az édesanyám.

Végül egy volt tanárnőmet is példaképként állíthatom magam elé szigorú becsületességben. Ha tanárnő leszek, igyekszem olyan lenni mint ő.

Mi szeretnék lenni? Hogyan képzelem a jövőmet?

Már nagyon régóta tanárnő szeretnék lenni. Hogy milyen szakos, azt viszont még most se tudom. Nem is inkább tanítani akarok, hanem inkább gyerekekkel szeretnék foglalkozni.

Mit tudtuk mi akkor, hogy a szerkesztői munkát eszik-e vagy isszák. Ehhez képest mindketten könyvtárban kezdtük. Szima a szegedi, én a pesti Egyetemi Könyvtárban. Legalul, az ún. „kardexben”. Ami azt jelentette, hogy be kellett írni lapok, folyóiratok, könyvek beérkezését, dátummal a megfelelő rubrikába. Ma biztosan számítógéppel csinálják.

Már torkunkig ér az a kevéske idő. Fiatalon annyi időnk volt, hogy nem is törődtünk vele. Évfolyamtársak voltunk, ő magyar–francia szakos. Boldog voltam, ha kezét csókolomot köszönhettem az anyjának, aki a bölcsészkar épületében dolgozott, és az egyik legszebb nő volt Szegeden. Küzdelmes halálát Szima megszenvedte, de rajongásig szeretett fiatal, tehetséges öccsének távoztába majdnem belepusztult.

Senki se szólította Magdinak, csak aki nem ismerte. Szima volt. Ez a név nevének kezdőbetűiből jött, még az általánosban. Barna, gombszemű, vagány, kicsit fiúsan rövid hajú lány volt (állítólag az általánosban szépen font, hosszú hajjal bírt). Tele volt pajtássággal, humorral, szeretettel, megbocsátással. Göndör, döcögő nevetése halálomig a fülemben cseng. Akkor is nevetett, amikor előttem ült, és én kerek fejét használtam csinnek, amikor a padon doboltam, közben halkan énekeltem a luxemburgi rádió slágerlistáját. Hátranézett: az a szelíd, megbocsátó, kópés mosoly!

Gimnáziumi jó barátommal, Andrással, aki már akkor is filozófiaprofesszor volt, egymást kísérgettük haza, oda-vissza sokszor, mert vitatkoztunk. Az egzisztencializmust és a marxizmust próbáltuk akkoriban egybemesterkedni – vagyis a lehetetlent akartuk. S amikor önálló filozófiánkat megalkottuk, bakot tartottam neki a Balog kerékpárjavító előtt, és ő bevéste kulcsával a vakolatba filozófiánk, a szubjektív materializmus (hát nem szép, tizenhat évesen?) kezdőbetűit. Fölnéztünk, elnevettük magunkat. Mindketten Szimára, alias Székely Magdolnára gondoltunk. Évekig őrizte a fal azt a bevésést.

Szima például egy Ici nevű lánnyal ült egy padban egy évig, és egymás füzetének szélére mindenütt azt írták: lótetűirtó. Ilyet csak az iskolapadban lehet kieszelni. Szimáék a Festő utcában laktak, ahol egy csőgitáros beatbanda húzta a talpalávalót minden szombaton. Oda jártam táncolni egy időben. Szimát sosem láttam a parketten.

Az egyetemem ő magyar–francia szakos volt, s miként én, a Szegedi Egyetemi Színház tagja is. Nem játszott, öltöztetőnő és mindenes volt. Itt szerettek egymásba későbbi férjével, aki Déry Óriáscsecsemőjében, a legjobb magyar dadaista darabban a rendőrt domborította. Nagy szerelem volt, két szép gyerek született belőle, Kata és Dani, miként a kérdésekre adott válaszaiban tervezte ez a szeretetre méltó phénomène humaine.

Három évtizedes munkatársi kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy felolvastam neki a Por első fejezetét. Ez kurva jó, mondta tömören. És ő lett a szerkesztője ettől kezdve minden könyvemnek az Apámig, ami 2013-ban jelent meg. Csak azt nem értettem, hogy miért mondta nekem:

– Tudod, mi kozmopoliták vagyunk.

– Váljék egészségtekre! Úgy mondod, mintha valamilyen betegség lenne.

Volt, hogy egy ideig – a Por után – mosolyszünet lett köztünk, s ennek bármilyen hihetetlen, édesanyám volt az oka. Meg egy rádióinterjú, amire magam beszéltem rá ínnal-kínnal Szimát. Azt mondta az interjúban: Ez regény, nem mosópor, nem kell annyit reklámozni. Anyám annyit mondott: Hát ő ellened van? És én hülye azt mondtam: Jó, akkor ki van rúgva. De a Hidat, titkos kedvencemet, a regénytrilógiám középső részét, már újból ő szerkesztette. Nem tudtam mással olyan jól és gyorsan, őszintén, harcolva, de nagy megértésben dolgozni.

Apám félig tudta csak elolvasni a kórházban, 1993-ban. A legjobb idő az volt, amikor még apám, aki nem is tudta, hogy különösen veszélyes elemként tartotta nyilván a rendőrség, meg Szima apja, aki marxista történész volt, egy szobában voltak. Micsoda beszélgetések lehettek azok! Két szegedi között, akik a barikád másik oldalán álltak, de örömmel látták, hogy a gyermekeik milyen békében dolgoznak együtt.

Puszima. Szimadeleine. Ilyen aláírásai voltak. Néha Szimocskának becézték. Én ritkán Szimocsnak.

Amikor azt írta egy még készülő könyvről: „Elolvasnám a saját örömömre, grátisz. Esetleg »tanácsokért«.” Mondta arról a könyvről, amelyen most újra dolgozom.

Ezer oka volt az ivásra. Ezek közül csak egy volt a szegediség. Részegen sose láttam. Ő engem annál inkább. Megitta a napi öt sörét, elszívott egy doboz Szimfóniát, és napi tíz órákat dolgozott. Nekem pulóverben, franciásan félre csapva viselt ellenzős sapkájában, a szája sarkában egy cigivel marad leginkább az emlékezetemben. Mindannyian addig élünk, ameddig ilyen emlékképeket őriznek rólunk az emberek. Olyan gamin – pontosabban gamine – sapka volt ez. Egy kölyöké. Chaplin Kölykéé.

Az idő mulandó. Az ember halandó. Ne akarjuk ezt eltagadni, mert nem lehet. Az ember a halála árán teljesíti be életét. A halál az életből sorsot formáz. Ne a haláltól féljetek, hanem attól, hogy nem teljes életet éltek. Vajon mit húzna ebből most Szima, tán az egészet? Min vitatkoznánk, s miben nyugodnánk meg? A szerkesztőnő olyan egy íróember életében, mint egy angyali türelemmel bíró feleség. Nem, fontosabb annál: túlél házasságot, együttéléseket, szerelmeket, téma- és rendszerváltást, mindent. Május 20.: nagyon szerencsétlen nap a Babonáskönyben. Ezt a mondatot is ellenőrizte volt Szima kéziratban, levonatban. Hát tényleg az lett, annyi szent. Mert ma temetjük őt, aki a Magvető Kiadótól a Fekete Sasig hitével, életbizalmával, munkabírásával tartotta fenn mások vállalkozásait. Tartotta bennünk a lelket. Az ő lelkét most már tartsuk meg mi, akik szerettük, és most is szeretjük.

 

 A beszéd Székely Magdolna május 20-i temetésén hangzott el

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.