VALENTIN LUSTIG                                                

 

A

HAD-

N A G Y

EL V T Á RS

P I R A M I S A

 

Fordította HUDY ÁRPÁD                       

6. rész

 

 

 

A mangáliai tyúkketrec

 

 

Sietve batyuba gyömöszöltem a ruháimat. Még azon az éjszakán el akartam szökni Apostolescuval, nem volt vesztegetni való pillanatom szomorú odúmban. A falon, a lyukon keresztül, átszűrődött Piri néni nyöszörgése és Pârvan hortyogása, hallottam, amint súlyuk alatt ütemesen nyikorognak az ágy rugói: undorító!

            Megpróbáltam elűzni őket gondolataimból, felidézve szeplőtelen testét a kapitánynak, aki várt reám…

 

De nem adatott meg, hogy nyugodtan távozhassam. Türelmetlenül zörgették az utcai ablakot, valaki mindenáron beszélni akart velem!

            – Igazgató elvtárs, ilyenkor? Tudja, hány óra?

            – Cârlău, eressz be, Cârlău!

            – Psszt, felébreszti a szomszédokat!

            Amennyire bírtam, a lábam közé rejtettem a batyut, hogy ne lássa az Igazgató.

            – Cârlău...

            – Hiába, ilyen későn nem nyitok ajtót!

            – Cârlău, ne feledd, hogy megtettelek csoportvezetőnek!

            – Na és, mi hasznom belőle? Az, hogy a többiek megvertek, mint egy pondrót, az belőle a hasznom! Hallani sem akarok róla!

            – Nem jársz a gyárba, de én mindig jelenlévőnek írlak be...

            – Beszéljen halkabban, Igazgató elvtárs, mert alszanak az emberek.

 

Az Igazgató összehúzta mellén az inget, jobbra és balra nézegetett. Lélek sem járt a Marcel Cachin utcán. Még közelebb jött, és mivel az ablak nagyon alacsony volt, az Igazgatónak le kellett hajolnia, hogy benézhessen.

            – Cârlău, ha tudnád, szörnyű dolgok történnek, követnek! A gyárban egyre több tégla hiányzik, és rám akarják kenni az egészet! Csak te segíthetsz rajtam, egyedül te menthetsz még meg, csak benned bízom, Cârlău, Cârlău... Beszéltél Mulgăreanuval?

            – Nem beszéltem, ez az igazság! És ha tudni akarja, a csokoládét sem adtam oda neki! Tessék, most már mindent tud!

 

A hold hideg fényénél láttam, amint az Igazgató lelkében egyszeriben összeomlik valami. Csak egy halk csipogás hallatszott az utcáról.

            Kinyitottam az ablakot.

            – Igazgató elvtárs, tudja meg, hogy a csokoládét odaadtam Apostolescunak. Ha akarja, beszélek az érdekében, tudja meg, hogy Apostolescu meg én nagyon jó barátok vagyunk!

            Az igazgató gyilkos pillantást lövellt rám:

            – Apostolescu! Hát az meg ki a fene?

            Ez már aztán túl sok volt!

            – Hogyhogy ki? – kiáltottam felháborodottan. – Apostolescu… APOSTOLESCU KAPITÁNY! És ha nincs kifogása ellene, tudja meg, hogy Apostolescu Mulgăreanu főnöke!

            – Mulgăreanu főnöke! Hát ez jó, Cârlău! Hi! Hi! Mulgăreanu főnöke! Hi! Hi! Hi!

           

Az Igazgató eltávolodott, imbolyogva, mint aki részeg. „Megőrült” – villant át az agyamon. Időnként nevetés rázta a vállát, és ideges mozdulattal igazgatta gyűrött inggallérját. Alakja nemsokára az éjszaka ködébe veszett.

           

…De ugyanakkor a semmiből egy újabb alak robusztus körvonalai bontakoztak ki az utca másik végén. Akár egy robot, lassú, de határozott léptekkel az Igazgató után eredt. Sarkantyús cipőjének minden egyes koppanására megremegett a Marcel Cachin utcai házak alacsony homlokzata, mintha földrengés lett volna. Hosszú bőrkabátja szinte teljesen beborította a testét, de a körülötte lengedező finom libatollfelhő nem hagyott számomra kétséget a kiléte felől.

            Visszatartottam a lélegzetemet, amíg úgy ítéltem meg, hogy a Libás Ember elég messze van már. Akkor kiléptem a házból, és a batyuval a hátamon futásnak eredtem.

           

                                                                                    *

 

…A háza előtti járdán várt rám, bekeretezve a nyolcas szám alatti egyszerű, magas kapuba.

– És a ruháid, tarisznyáid, hol van az útravalód? – kérdeztem aggódva, látván, hogy úgy áll ott, még csak egy bőrönd sincs a kezében: mindössze a Kisvonat vagonjai kígyóztak, mint egy hosszú farok, a lábainál. De jobban szemügyre véve, rájöttem, hogy kérdésem felesleges volt: a Kisvonat végéhez Apostolescu három kis tehervagont kapcsolt, megrakva mindennel, amire szükség lehet egy hosszú utazás során. Útnak indultunk, kéz a kézben, együtt húzva a Kisvonatot.

           

                                                                                    *

 

A Barbusse utca sarkán egy rúd tetejére valaki egy kerek táblát erősített, amelyre a STOP szó volt felírva. Túl késő volt ahhoz, hogy megtanácskozzuk, vajon ez a tilalom ránk vonatkozik-e, vagy másokra: sarkon fordultunk, és a reggel ismét Apostolescu lakásába zárva talált bennünket. Aki azonban azt képzelné, hogy világgá szökésünk kimerült e szerény kiruccanásban, egész egyszerűen alábecsüli a kapitány konok kitartását és határtalan kíváncsiságát.

 

Az egész napot a lakásba zárkózva töltöttük, szentül megfogadva, hogy a következő éjszaka csak azért is átkelünk az úttesten, figyelmen kívül hagyva a sarki jelzőtáblát.  Reggel tíz óra körül megérkezett Kleopátra. Nem nyitottunk neki ajtót. Délben szólt a telefon. Apostolescu kemény maradt, és nem vette fel.  Mulgăreanu azonban nem hagyta magát csak úgy lerázni. Egy óra múlva megérkezett a limuzinnal a Barbusse utcába, mi pedig, szorosan összeölelkezve a szalonban, hallgattuk, hogyan rázza az ajtót a hadnagy, és hogyan próbálja kicsábítani Apostolescut mindenféle új dossziéval, amelyek úgymond a Felügyelőségen, az íróasztalán várakoznak rá. Aztán elment Mulgăreanu is, de nem előbb, hogy egy kacskaringósat ne káromkodott volna.

           

…A sötétség beálltával lementünk a Kisvonattal az utcára, a sarki jelzőtáblánál pedig ahelyett, hogy megálltunk és visszafordultunk volna, továbbmentünk. Apostolescu nem tudott nyugodtan haladni, pajkosan ugrándozott, mint egy őzike, míg én és a Kisvonat engedelmesen követtük a város legtávolabbi sarkaiba is. Megállottunk a pályaudvar hídján. Alattunk, a peronon a tömegbe verődött ingázók várták vonatukat. Szemükre húzott kucsmával topogtak a hidegtől, és a markukba fújtak. És őket elnézve lelkünk megittasodott a messzeségek bódulatától.

            – Gyere, menjünk még messzebb! – mondta Apostolescu. – Még van idő reggelig.

 

A mandzsettámnál fogva húzott, mire vihogva szaladni kezdtünk, nem vettük többé figyelembe a közlekedési táblákat sem, míg aztán az ipari platform gödrein is túl kötöttünk ki. Már nem tudtuk, hol vagyunk.

            – Hazatérünk, vagy megyünk még? – kérdezte a kapitány.

            – Még megyünk! – kiáltottam, és a város fényei most már alig látszottak mögöttünk. Most én határoztam meg az irányt, kukorica- és rozsvetéseken futkároztunk, magas hegyeken és nyirkos völgyeken át, mind messzebb, mind messzebb, míg egyszercsak a hajnal első sugarainál…

            Ki számíthatott volna erre?

            …A tengernél voltunk!

           

Megkövülten álltunk az előttünk nyújtózó végtelen előtt. Lassan és magasztosan emelkedett a láthatárra a nap óriás korongja, első szikrázó nyilait lőve a Pontus Euxinus zavaros vizeire, és csak mi voltunk a parton, egyedüli tanúiként e kozmikus színjátéknak.

            – Micsoda szépség, Apostolescu…

            A kapitány levetette szandálját, és bement a vízbe. Amikor közeledett egy hullám, futva visszajött, amikor a hullám visszahúzódott, újra bement a vízbe. Nem vártam külön meghívóra:

            – Akit elér a hullám, az veszített!

           

…És így játszottunk hullámosdit egészen délutánig, csodálkozó pillantásoktól kísérve, ugyanis a turisták időközben megtöltötték a strandot. A kapitány váll-lapjai és az ezüstös Kisvonat odavonzották őket, körénk gyűltek, ujjukkal mutogattak, és éreztem, hogy majd megpukkadnak az irigységtől. Csak rajta, nem törődtem vele! Mangália (így hívták a várost, ahová kerültünk) strandján senki sem ismert bennünket, Varga, Mulgăreanu és Piri néni messze voltak, és halvány gőzük sem volt, hol vagyok.

 

Délben, elunva a hullámokat, felmentünk a sétányra. A Kisvonatot megint én húztam, a kapitány pedig egy irdatlan nagy bottal a járdát borító pocsolyákat csapkodta, a járókelők megbotránkozására. De ez mind semmi ahhoz a sok ezer mókához és csínyhez képest, amelyekkel azután szórakoztunk: hol megrongáltuk a házak kerítését, hol szúnyogot fogtunk és megszámoltuk a lábait; hol bukfenceztünk az aszfalton és köveket hajigáltunk, hol gombostűvel szurkáltuk a gyümölcsfák kérgét.

            Estefelé, belefáradva ennyi játékba, leültünk egy padra a Continental Szálló előtt. Apostolescu kapitány a vállamra hajtotta a fejét, és édes szavakat sugdosott, megígérve, hogy soha többé nem válik el tőlem, és így fogunk játszani a végtelenségig. Azután lehunyta a szemét, és én elbűvölve hallgattam szavait:

            – Egyszer majd lesz csak nekünk, kettőnknek egy házacskánk, Ilie kedves, dugig szekrényekkel és fiókokkal, és egy aprócska kert… És tudod, mire gondolok én, ha a kertünkön átmenne a vasútvonal, két fotelt állíthatnánk a sínek elé, és akkor, amikor jön a gyors, hopp! beülnénk a fotelbe, és néznénk, és amikor nem jön egy vonat sem, játszanánk a Kisvonattal egészen addig, amíg jön a következő igazi vonat, és utána megint a Kisvonattal, és vonat, és Kisvonat, és vonat, és Kisvonat, és vonat…

            A kapitány elaludt…

            Erőteljesen megráztam:

            – Ébredj, Apostolescu, csak nem akarod, hogy az egész éjszakát ezen a padon töltsük? Gyere, vegyünk ki egy szobát a szállodában.

            – A szállodában? Bolond vagy? – Apostolescu ijedten ugrott fel. – A szállodában azonnal ránk talál Mulgăreanu! Kövess csak engem, Ilie kedves, és vigyázz a Kisvonatra, mert találok én mindjárt megfelelő szállást…

           

Hátat fordítottunk hát a Continental Hotelnak, nemsokára kiértünk Mangáliából, és belevesztünk egy üres, szemétdomboktól bűzlő területbe, röviden: a kolozsvári ipartelep egyfajta dobrudzsai változatába. Szegény Kisvonat: kerekei, amelyek nemrég még vidáman zakatoltak a sétányon, most alig hallatszottak, belesüppedtek a mocsárba. Mit volt mit tenni? Így állt a helyzet a kapitánnyal: a kiindulóponttól függetlenül előbb-utóbb úgyis a város szélén kötöttem ki vele. Csakhogy Mangália peremvidéke nekem még a kolozsvárinál is vigasztalanabbnak tűnt, mivelhogy a fáradtság miatt egyszeriben oly barátságtalanná vált az éjszaka!

            – Állj! Itt jó lesz! – kiáltotta hirtelen Apostolescu, aki megállt valahol a senki földjén, és egy nehezen azonosítható tárgyat tapogatott. Szerencsénk volt a váll-lapjaival: az ezekről visszaverődő csillagfény segítségével úgy-ahogy kivehettem, miről van szó: az, amit Apostolescu talált, nem volt egyéb, mint egy elhagyott tyúkketrec, néhány hiányzó deszkával és oldalain fenyegetően derengő rozsdás szögekkel.

            – Majd te megjavítod holnap, Ilie, de erre az éjszakára megfelel így is – mondta a kapitány, és hasmánt bekúszott a ketrec belsejébe, én pedig követtem, magam után húzva a Kisvonatot. A rég megkövesedett tyúkpiszok jól jött mint kényelmes szigetelő réteg; a szűk hely miatt egymáshoz lapulni kényszerülvén testünk remekül átmelegedett, és rövidesen álomba merültünk.

 

                                                                                    *

 

…A reggel azonban kellemetlen meglepetést tartogatott számunkra: néhány ember rekedtes, barátságtalan hangja ébresztett, ezek az alakok körülvették a ketrecet. A deszkák repedésein át a nap első sugarai hatoltak be hozzánk. Megdörzsöltem a szemem, és kibújtam.

 

Kisebb csoport cigány állt előttem: pimaszul néztek, hivalkodóan közszemlére tett késeikkel. Míg aludtunk, ezek a nomádok sátrat vertek nem messze a ketrecünktől.

            – Mivel segíthetek, uraim? – kérdeztem olyan hangon, mely a lehető legfelszabadultabbnak és magabiztosnak akart tűnni.

 

A legidősebb cigány előrelépett egyet. Egy sakál ijesztő külsejével bírt, kócos szakálla a köldökét verte.

            – A ketrec… – mondta, kezében gyűrve a sapkáját.

            – A ketrec? Mi van a ketreccel?

            – Ez a ketrec a miénk, a mi tulajdonunk!

            A többiek helyeslően bólogattak:

            – Igen, igen, a miénk, semmi kétség…

            – Maga meg itten ingyér belékőtözött – folytatta a vezetőjük. – Mi meg mostan micsinájjunk néküle?

            A cigány kése markolatát simogatta.

            – Jó kis ketrec ez, nagy szükségünk van rá… Vagy megtéríti a kárt, ahogy illik, vagy szedi a sátorfáját, de mingyá’!

 

A csoport létszáma észrevétlenül megnövekedett. Vagy húsz rongyos purdé és mintegy féltucat asszony figyelte most kíváncsian a jelenetet.

            – Egy pillanat – mondtam én, és visszamentem a ketrecbe. – Hallottad, Apostolescu? – kérdeztem felháborodva a barátomat. – Hallottad, micsoda pofátlanság, ezek pénzt akarnak a ketrec használatáért! Gyere ki, és mondd meg nekik, ki vagy!!!

            De a kapitány egészen más véleményen volt.

            – Mi az, megőrültél? – mondta, behúzódva a ketrec legsötétebb sarkába. – Ha meglátják az egyenruhámat, ezek még jobban megemelik a házbért! Nesze, itt a pénztárcám: menj ki, és fizess nekik, amennyit kérnek.

           

Így is lett. Fizettem, a cigányok meg, elégedetten az üzlettel, visszamentek szekereikhez, és nem háborgattak többé. Megállapítottak egy heti díjat, amelyet minden szerdán kellett átadni egy prücsöknek, akit majd a klán küld e célból. Mi pedig, édes kettesben maradván a ketrecben, mosolyogva néztünk egymás szemébe: mindketten jól tudtuk, hogy új fejezet kezdődött az életünkben.

            – Nézz rám, Ilie kedves! – mondta Apostolescu és felemelkedvén, amilyen magas csak volt, egyenruhájának teljes pompájában mutatkozott meg nekem. A ketrec körüli gyomrengeteggel éles ellentétben a kapitány ünnepi uniformisa mint örök és csodálatos karácsonyfa sziporkázott, sőt, maga Apostolescu, egész tartása misztikus, foszforeszkáló fényt, erőteljes rózsaillatot árasztott.

            – Milyen gyönyörű vagy, Apostolescu… – suttogták ajkaim önkéntelenül. Igen, az én kapitányom messze a legmutatósabb volt valamennyi lehetséges kapitány közt, és ez a megállapítás egy pillanatra rémülettel töltötte el a lelkem: vajon nem óvatlanság-e elhagynunk a ketrecet napvilágnál? Nem árulná-e el a kapitány csodálatos egyenruhája az ő magas társadalmi állását?

           

Szerencsére eleinte Apostolescu kapitány kiruccanásai, akárcsak Kolozsvárott, leginkább éjjelente zajlottak: ilyenkor Mangália és a fölébe boruló fekete égbolt egy megmagyarázhatatlan rituálé pazar díszletévé vált. Ugyanis a holdas éjszakákon Apostolescu kapitány felöltötte legdíszesebb egyenruháját, mellére aggatta valamennyi kitüntetését, és a Kisvonatot maga után húzva elindult a sétányon. Én a nyomában haladtam, készen arra, hogy bármikor a segítségére siethessek, ha szükség volna rá. Jobb oldalán a tenger viharos hullámai törtek meg a sziklákon, de a kapitány, halálsápadtan, mint egy viaszszobor, haladt tovább, anélkül hogy figyelemre méltatta volna. Piros szandálja időnként felcsillant az éjszakában, és magára vonta a milicisták figyelmét, akik csapatostul érkeztek, kutyákkal, és megállították, hogy igazoltassák. És akkor lélekszakadva megjelentem én, a papírokkal, merthogy nálam voltak: szórakozott lévén, akár egy művész, Apostolescu kapitány már rég elvesztette volna őket.

            A milicisták meggyújtották elemlámpájukat, és komótosan betűzgették személyazonossági igazolványát, amikor pedig rájöttek, hogy a Kolozsvári Központi Felügyelőség egyik kapitányáról van szó, tiszteletteljesen szalutáltak, és elnézést kértek.  Mindezenközben Apostolescu egy szót sem szólt: szemei csupán a távoli láthatárt kémlelték.

De holdkóros barátom az első kakasszóra hirtelen elhagyta Mangália központját, és visszament a ketrecbe. Számára véget ért egy munkanap, az én számomra viszont csak most kezdődött! Mialatt Apostolescu aludt, én szünet nélkül tettem-vettem a ketrecben és környékén, gondoskodva arról, hogy Kleopátra hiánya egy pillanatra se érződjék a kapitány napi életvitelében: a hajnali harmattal kifényesítettem szandáljait, míg pirosabbá és ragyogóbbá nem váltak, mint az érett cseresznye; kikeményítettem kesztyűjét, megtisztítottam váll-lapjain a csillagokat; tarisznyákat raktam le a Kisvonat tehervagonocskáiról és tartalmukból ebédet készítettem; és a környékbeli szemétdombokon turkáltam, amíg össze nem szedtem mindama látszólagos semmiséget, amelyek azonban kellemesebbé tették az életet a tyúkketrecben: találtam például csipkemaradványokat, amelyekkel feldíszítettem a tetőt, vagy mindenféle vászondarabokat, amelyekből függönyt varrtam a bejáratra. Röviden: mindig akadt valami tennivaló délig, amikor is Apostolescu felkelt, degeszre ette magát, majd készen állt a játszásra.

           

Ami engem illet, hamar megszoktam új otthonunkat, és a burjánok közti élet hátrányát teljességgel ellensúlyozta a boldog érzés, hogy a kapitány csakis és csakis az enyém.

           

Igen, tökéletesen boldog voltam, és naivitásomban még csak elképzelni sem tudtam annak lehetőségét, hogy oly soká áhított és végül megszerzett nyugalmam valamilyen módon újra kérdésessé váljék. „Mi nem zavarunk senkit – mondtam magamnak –, még házbért is fizetünk, miért zavarnának mások bennünket?” Ám fiatal voltam és tapasztalatlan, nem tanultam még meg, hogy az ember lelkének mozgása kiszámíthatatlanabb, mint a rulettgolyó pályája, és amikor az első ólmos felhők fészkünkre vetették árnyékukat, figyelemre sem méltattam őket. Igaz, ami igaz, mondogattam én magamnak ezerszer is, hogy vigyáznom kell Apostolescura, mint a szemem fényére, mert nélküle semmi értelme nem lett volna már az életemnek, de hiába… Lelkem mélyén egy nyers hang gonoszul nevetett, és arra emlékeztetett, hogy minden hiábavalóság, és hogy mostantól meg vannak számlálva boldogságom napjai és órái; amikor aztán hallgattam volna rá, már túl késő volt…

 

 

Apostolescu kapitány bizonyos negatív jellemvonásainak leírása

 

Kell-e ennél többet mondanom? Az előbb említett figyelmeztetések és előérzetek nemsokára beigazolódtak… Az azóta eltelt sok-sok év során sokat gondolkoztam kettőnkön, magyarázatot keresve arra, hogy csodálatos idillünk, mely Kolozsvárott fogant és a tengerparton virágzott ki, miként múlhatott ki ilyen ilyen hamar … És mivel magamnak nemigen tehetek szemrehányást, a legalaposabb önvizsgálattal sem találva magatartásomban kivetnivalót, nincs más magyarázatom, mint bizonyos negatív vonások megléte a kapitány jellemében, oly vonások, melyeknek kezdetben, tapasztalatlan lévén, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.

 

Először is a kapitány csillapíthatatlan vágya újabb és újabb játékok iránt: amilyen gyorsan kiötölt egy újabb kópéságot, olyan gyorsan bele is unt. Rájöttem, hogy az egyenruha, kétségtelen szépsége ellenére, korántsem volt annyira szembeötlő, mint eleinte hittem, figyelembe véve a milicisták és szekusok légióit, akik hemzsegtek az egész tengerparton. Ezért aztán most már napközben is kijártunk a városba játszani, és ott, a sétányon, Apostolescu tiszta erőből toporzékolt szandáljával a kövezeten, valahányszor a háztartási robot okozta fáradtság miatt nem jutott eszembe valami újabb huncutság. És ilyenkor nemritkán kegyetlen bosszút állt rajtam: két lépést hátrált, majd egy tigrisugrással a hátamon termett, fiatal milicista combjaival kegyetlenül szorította a nyakamat, és egy irdatlan nagy botot lóbált fenyegetően a fejem fölött. Így ügettünk, ló és lovas cikcakkban a nedves aszfalton, a turisták megrökönyödésére. A bot ösztönzése nemsokára elégtelennek bizonyult, ezért bal kezében megjelent egy ostor, miközben sarkait gyakorlott lovas módjára vágta a hasamba. „Gyí… gyííí…” – üvöltözött Apostolescu, csépelvén és csípvén minden irányból, vagy pedig egy nehéz lánccal szorosan összekötözve kezeimet és lábaimat végigvonszolt az út menti csalánosban. Vagy egész egyszerűen megvert.

            Vagy bezárt a ketrecbe, és nem engedett ki: ami elvezeti gondolataimat jellemének másik negatív vonásához, amelyet még megemlítek ebben a vonatkozásban, nevezetesen, hogy minden ígérete ellenére Apostolescu nem volt képes letenni arról a rossz szokásáról, hogy telefonál.

            Hogy kivel?

            Egy darabig azzal a sovány reménnyel vigasztaltam magam, hogy Kleopátrával beszél; de a tények nemsokára megmutatták, mennyire hiú volt ez az ábránd… Amikor pedig bezárt a tyúkketrecbe, és eltűnt a Kisvonattal, természetesen nem az az ember volt, aki megmondta, hová megy! Erre a telefonálási dologra magam jöttem rá egy nap, amikor sikerült belülről kinyitnom a ketrec ajtaját, és követtem a kapitányt a mangáliai postáig, és láttam, amint eltűnik egy telefonfülkében…

 

 

                                                                                    *

 

De mindezt magamban tartottam: a félelmeket és kétségeket és gyanúkat, hogy csupán egy szeszélyes lélek rabszolgája volnék – mivelhogy e szomorú pillanatok más, varázslatos momentumokkal váltakoztak, mint amikor például egy csodálatos kert pázsitján, magas fák és artézi kutak között két aprócska pont, két hangya hancúrozott önfeledten kacagva…

            És ez a két hangya tulajdonképpen mi voltunk, Apostolescu kapitány meg én!

 

                                                                                    *

                                                 

…Beköszöntött aztán az ősz, és vele együtt a hideg is, amely elűzte a tenger partjáról a turisták nagy részét, pedig már kezdtük őket megszokni. Csak az isten háta mögötti ugaron maradt ott rendíthetetlenül a ketrec két lakója és valamivel arrébb a cigánysátor. Messziről néztem, amint a cigányok tüzet gyújtottak és dobszóra meg egy lehangolódott hegedű hangjaira táncoltak körülötte, nekem azonban tényleg semmi okom nem volt osztozni az örömükben. Apostolescu kapitány nem átallt immár akár hosszú órákra is magamra hagyni a ketrecben, és még csak nem is titkolta, hogy úti célja ilyenkor a mangáliai posta volt. Azt mondta, hogy Kleopátrának telefonál, azt viszont megtiltotta, hogy elkísérjem. Ugyanakkor háztartási teendők özönét zúdította rám, azt tervezve, hogy a ketrecben teleljünk ki.

           

Ami ezt a tervet illeti, megvalósítását komolyan veszélyeztette egy újabb szerencsétlenség: noha a városok és falvak Központi Milícia Felügyelőségei megelőzési rendszabályokat léptettek életbe, a gazdasági válság, amelynek kiindulópontja a Távol-Keleten keresendő, végül is nem kímélte meg országunkat sem. Az élelmezési ínség ennél rosszabbkor nem is jöhetett volna: a Kisvonat konzervkészletei és kukoricaliszt-tartalékai kimerülőben voltak, Mangáliában pedig mindent csakis élelmiszerjegyre árusítottak. Igaz, Apostolescu egyfajta közönnyel szemlélte a helyzetet, erre azonban a mai napig nem találok más magyarázatot, mint szórakozott művészlélek voltát – hacsak nem táplálkozott valahol titokban, mikor a városban járt egymagában… ezt nem tudhatom.

           

Én viszont gondterhelt voltam: számításaim szerint a Kisvonaton lévő élelmiszer legfeljebb november közepéig lett volna elegendő számunkra, arra viszont, hogy mangáliai élelmiszerjegyeket kapjunk, semmi esélyünk nem volt, lévén munkahelyünkről elszökött és még mindig kolozsvári személyi igazolvánnyal rendelkező egyedek!

Ezért aztán, anélkül, hogy szóltam volna a kapitánynak, összeszedtem a bátorságomat, és írtam egy levelet szomszédomnak, Pârvannak, ilyenformán kezdve:

                                   

                                                                                                Mangália, 197… októbere

 

Mélyen tisztelt Pârvan úr!

 

Mint az a postai bélyegzőből is kiderül, a tengerparton tartózkodom, ahol pihenőszabadságomat töltöm. Az idő kitűnő, és sokat napozom, vigyázva azonban, hogy ne égjek le túlságosan.

 

A folytatásban aztán elnézést kértem, amiért oly elhamarkodott sietséggel hagytam ott a csoportvezetői kinevezésem alkalmából általa szervezett ünnepséget, és megpróbáltam hitelt érdemlően elmagyarázni azokat az okokat, amelyek miatt meg kellett hosszabbítanom mangáliai tartózkodásomat. Majd ecseteltem az élelmiszerjegyek hiánya és a konzervek vészes fogyása által kiváltott drámai helyzetemet az ellátás terén, és hivatkozva barátságunkra, alázatosan kértem, hogy küldjön nekem poste restante egy élelmiszercsomagot télire.

Meggyőződésem, Pârvan úr, hogy ezúttal sem hazudtolja meg legendás nagylelkűségét, és ugyanúgy teljesíteni fogja kérésemet, mint ahogyan annak idején a partizán elvtársét, amikor azonnal a segítségére sietett, mihelyt szüksége volt neki az Ön libájára.

Meleg barátsággal ölelem Piri nénit is, Fofikának pedig, akit nem feledtem el, innen a távolból küldök egy puszit a nózijára.

Előre is köszönve mindent,

                                                                                                az Ön szomszédja,

                                                                                                            Ilie Cârlău

 

  

                                                                                    *

 

A ketrecnek támaszkodva cigarettáztam. A Kapitány a városba ment a Kisvonattal, és magamra hagyott.

            – Mi az, öcsi, nem elég, amit tegnap fizettem?

 

Csütörtök volt, és a fiúcska, akinek a házbért fizettük, félénken állt meg egy kőhajításnyira tőlem.

            – Nem a pénz miatt...

            – Akkor meg mit akarsz tőlem? – elkeseredett voltam, semmi kedvem nem volt beszélgetni.

            – Egyedül van?

            – Igen, egyedül, de neked mi közöd hozzá?

            – Egy levelet kell adjak magának.

           

Egy levelet? Pârvan? Ilyen hamar válaszolt volna? De honnan tudhatott a ketrecről? Én azt írtam neki, hogy küldje poste restante! A fiúcska átadta a levelet, valójában egy gyűrött papírcetlit, és elment. A keltezetlen és aláírás nélküli papíron csak ennyi állt:

 

            HA MARADT MÉG BENNED

EGY SZEMERNYI EMBERSÉG,

JELENJ MEG HOLNAP DÉLBEN

AZ OVIDIUS-SZOBORNÁL.

 

A tenger felől csípős szél fújt, viharhozó, és a ketrec deszkái erőteljesen csapkodták egymást.

 

                                                                                    *

 

Konstanca egyik terén, a Fekete-tengertől nem messze sóhajtozik márvány talapzatáról a mélabús Ovidius. Micsoda figyelmeztetése a sorsnak, hogy pont az ő szobránál legyen találkám! Valaki a száműzöttek költőjének árnyékában akart találkozni velem, én pedig, aki nem sokkal ezután osztoztam sorsában, hogyan is foghattam volna fel az egész helyzet keserű iróniáját...

           

A tér nem volt túl nagy, és mintha beledermedt volna a saját tespedt csöndjébe. Egy bezárt húsüzlet előtt tucatnyi milicista vigyázott vagy nyolcvan, legkülönbözőbb életkorú állampolgárra, akik hosszú sort képezve némán várakoztak. Valamivel odébb két öreg török kirakta a sámliját a kapu elé, és ráérősen tereferélt. A kikötő felől időről időre éles szirénahang hallatszott. A tér közepén álló kicsiny parkban néhány lombjavesztett fa strázsálta Ovidius szobrát. A búbánatos bárd ujjai közé hálót szőtt egy pók...

 

A szobor talapzatánál összegörnyedve ült egy vézna emberke, vacogott a hidegtől, és iratokat olvasott, amelyeket a térdére fektetett aktatáskájából vett elő. A nyakában távcső lógott.

            Amikor meglátott, sietve visszadugta iratait az aktatáskába:

            –   Brávó, Cârlău, pontos vagy, mint mindig!

            – Igazgató elvtárs, hogy a fenébe talált ide? Azt hittem, hogy legalább itt, a tengerparton békén fog hagyni! Mit akar tőlem? 

            – Hogyhogy mit akarok?! A kezedben van a sorsom, Cârlău, és neked csak ennyi a mondanivalód a számomra? Miért nem engedtél be a múltkor? Szerencse, hogy az a ti Kisvonatotok eléggé mély nyomot hagyott maga után, másképp már nem találtalak volna meg...

           

Ideges köhögés rázta meg az Igazgató vállát.

            – Igazgató elvtárs, én megmondtam már Kolozsvárott, és ha szükséges, elismétlem még ezerszer, mert látom, hogy maga sehogy sem akarja megérteni: én a téglagyárról többé hallani sem  akarok! Slussz! Éppen ezért menekültem el Kolozsvárról! Maga itt panaszkodik, hogy követi a Securitate, pedig maga az, aki követ engem, és nem hagy békén, és nem hagyja, hogy újrakezdjem az életemet...       

            Az Igazgató ajkaira tette a mutatóujját:

            – Ah, szilencium, Cârlău, szilencium! Távol áll tőlem még a gondolat is, hogy zavarjalak, én tiszteletben tartom a jogodat, hogy újrakezdjed az életed, de itt valami sokkal komolyabbról van szó: három nap múlva Mulgăreanu munkalátogatást tesz a gyárban, méghozzá reggel, Cârlău! REG-GEL!!! Este még elmenne, még csak megmutathatnám neki a napközben termelt téglákat, de reggel... Cârlău, egy idő óta reggel nyoma sincs egyetlen téglának sem az egész gyárban, akár lámpással is keresheted! Semmi! Mintha elnyelné a föld! Én diszkréten kivizsgáltam a dolgot, és tudd meg, hogy van egy gyanúm: valaki éjszaka titokban elcsórja a tégláinkat, de hogyan kapjam el, ha Varga meg a többiek mind ellenem vannak, és senki sem mer éjszaka őrt állni a színben, hogy megfogja és leleplezze a tolvajt? Mulgăreanu meg, forradalmár lévén, ha munkalátogatni jön, látni akarja majd a termelést, mennyiséget, mivel az ipartelepnek már rég készen kellene lennie, így meg tégla nélkül minden áll, én pedig… Tudod, mit fog csinálni velem, Cârlău? Azt fogja mondani, hogy én sikkasztottam el a téglákat és azonnal letartóztat, ezt fogja csinálni!

           

A szél fellebbentette az Igazgató gombok nélküli ingét, és feltárta nekem fehér és sovány mellét, melybe belenyomódott a távcső vörös körvonala. 

            – Aha, és most engem akar odatenni, hogy éjszaka őrizzem a tégláit? Keressen magának más balekot, Igazgató elvtárs! Varga olyan erős, tegye csak oda őt!

            – Mondom, hogy nem akarja.

            – Ez nem az én dolgom! Nem mondom, az élet nem mindig könnyű a tyúkketrecben, főleg most, hogy közeledik a tél, de ezzel együtt én nem mozdulok innen, és nem hagyom el Apostolescu kapitányt!

           

Fejünk felől, az Ovidius-szobor irányából tompa kiáltás hallatszott.

– Nézd, Cârlău – mondta az Igazgató –, éppen Apostolescu kapitányról van szó... Mit csinálsz, Cârlău? Maradj nyugton, amikor veled beszélek!

 

Felmásztam a szobor talapzatára. A keserves kiáltás a költő ujjai közé szőtt pókháló felől jött.

            – Jaj, de érdekes, Igazgató elvtárs! Másszon fel gyorsan maga is, hogy lássa!

Egy miniatűr tapír esett a pók alattomos csapdájába, és most kétségbeesetten vergődött, nem sikerült kiszabadulnia.

            – Cârlău, megparancsolom, hogy azonnal gyere le a szoborról! – kiáltotta lentről az Igazgató. – Mi az, nem láttál még miniatűr tapírt?

 

Ilyen volt az Igazgató elvtárs: csak százalékok és tervszámok a fejében, abszolút érzéketlen a természet csodái iránt. De minél jobban vergődött a tapír, annál inkább belebonyolódott a ragacsos hálóba.

            Az álmából felriasztott pók most lassan közeledni kezdett új zsákmányához.

            – Cârlău, éppen Apostolescu kapitányról kívántam beszélni veled – kiáltotta az Igazgató. – Tudod, időközben felfedeztem, hogy mégis igazad volt: most már szilárd bizonyítékaim vannak, hogy Mulgăreanu főnöke csakugyan Apostolescu, és nem fordítva, és azért akartam találkozni veled, hogy megkérjelek, légy oly rendes, és szólj egy jó szót az érdekemben a kapitánynál, hiszen te ismersz, és tudod, hogy nem sikkasztok…

           

Már csak ötven centiméter választotta el a pókot áldozatától! A lehető legsürgősebben tenni kellett valamit!

            – Igazgató elvtárs, mi volna, ha máskorra halasztánk a beszélgetést? Nem látja, hogy nagyon elfoglalt vagyok? Azután meg... sajnálom, de megint rosszul tájékozott: amióta együtt világgá mentünk, Apostolescu kapitányt már nem érdekli a Központi Felügyelőség, Mulgăreanu pedig még kevésbé! Magának nincs honnan tudnia, de mi ketten megesküdtünk egymásnak, hogy nem térünk többé vissza a munkahelyünkre, és sohasem válunk el, és örökké együtt játszunk!

            A szadista pók a tapír körül körözött.

            – Jaj, te szerencsétlen, hogy lehetsz ilyen naiv, Cârlău? Én mondom neked, hogy ez a te Apsotolescud a Milícia Központi Felügyelőségének a főnöke – most még inkább, mint bármikor. Minden szál hozzá vezet! Minden tőle függ!

            – Hazudik, Igazgató elvtárs! Majd megpukkad az irigységtől, és azért hazudik!

            Sírtam, mert az Igazgató gonoszsága határtalan volt.

            – Hazudok? Én hazudok? Tudod mit, Cârlău? Menj csak be Apostolescu kapitány Kisvonatának hatodik vagonocskájába, és nézd meg, nem találsz-e valamit a nyolcas kupé jobb oldali ülésén... Aztán gyere, és mondd meg nekem, hogy hazudtam-e neked, vagy sem!

            Az Igazgató diadalittasan vigyorgott.

 

Hátat fordítottam neki: a tapír fekete szemei segítségért könyörögtek. Egy sebész precizitásával kiragadtam az állatot a pókhálóból, és nem túl szorosan fogva hüvelyk- és mutatóujjam közé, letettem az Ovidius-szobor lábához. A meglepett pók búvóhelyére menekült, mialatt a miniatűr tapír oly módon fejezte ki a bestikarmai közül való kiszabadulása és az élet feletti örömét, hogy számtalan mesteri bukfencet hányt.

           

Körülnéztem: mintha álmodtam volna. Igaz, hallottam, de csak egészen halkan, ahogy az Igazgató elvtárs odalent köhög, és egyáltalán nem érzékeli az emlős extravagáns mutatványait. Ugyanígy a bezárt húsbolt előtt ácsorgó állampolgárok és az őket őrző milicisták, valamint a piacon tovább tereferélő két török: mintha valamennyien összebeszéltek volna, hogy semmibe vegyék a tapírt. De én nem törődtem velük: Ovidius szobrának talapzatán maradva addig néztem az állatot, amíg bele nem untam, és csak azután fordultam az Igazgatóhoz: 

            – Fantasztikus, Igazgató elvtárs, nem is látta, hogyan mentettem meg a miniatűr tapírt! Ha nem vagyok én, lenyelte volna a pók!

            – Jaj, fejezd már be ezeket a hülyeségeket... Cârlău, Cârlău, mikor nő be végre a fejed lágya? Nézd csak, fogd ezt a doboz csokoládét, és amikor visszamész a ketrechez, add oda, kérlek, Apostolescu kapitány elvtársnak, de nehogy elfelejtsd megmondani neki, hogy ez egy önzetlen ajándék a részemről, és jó étvágyat kívánok neki, és... és ki tudja, talán ő megpróbálja meggyőzni Mulgăreanu hadnagy elvtársat, hogy halassza  el munkalátogatását a téglagyárba…

            Az utolsó szavaknál a ravaszság apró fényei gyúltak ki az Igazgató elvtárs  könyörgő szemében, de csak egy pillanatra… Ki is aludtak, mindjárt azután, ugyanúgy, ahogyan kigyulladtak, diszkréten és csöndben, és ha én nem lettem volna ott, senki sem vette volna észre őket…

           

Gyorsan zsebre vágtam a csokoládés dobozt, ügyelve, hogy a mozdulat ne keltse fel sem  a milicisták, sem  pedig a húsbolt előtt ácsorgó állampolgárok figyelmét. Elváltunk azután, mivel az Igazgató elvtársnak vissza kellett térnie Kolozsvárra, egy sürgős gyűlésre. Ami engem illet, gondokkal és bizonytalansággal megterhelt lélekkel indultam meg a Mangália felé vezető úton. Az Igazgató nem tudott meg semmit a tyúkketrecben uralkodó valódi állapotokról… Másfelől lehet, hogy jobb volt így… Igaz, most, hogy a tél rohamléptekkel közeledett, Apostolescu kapitány nem vert többé, de játszani sem játszott velem, és a Kisvonatot sem engedte húznom, csak nagyon ritkán… Arról nem is beszélve, hogy hetek teltek el egy-egy közös fürdésig, és fülem időközben teljesen elfeledte a kapitány meleg nyelvének ízét.

            Vajon miért? Miért? Miért?

            És még egy kérdés gyötört: vajon mit akart mondani az Igazgató elvtárs, amikor a hatos számú vagonocska nyolcas számú fülkéjét említette?

 

Az újabb doboz csokoládéval a zsebemben léptem be a mangáliai posta épületébe.

            – Elnézést kérek – szólítottam meg az ablaknál ülő alkalmazottat –, nem érkezett véletlenül a nevemre egy élelmiszercsomag Kolozsvárról?

            – Hogy hívják?

            – Ilie Cârlău. Kolozsvárról várok egy csomagot.

            – Egy pillanat, kérem.

            Az alkalmazott kiment a teremből, és mintegy két perc múlva jött vissza.

            – Csomag nem jött, ellenben van egy levele.

            Aláírtam az átvételit, és elhagytam a postát. Útban a ketrec felé elolvastam a levelet: szomszédomtól, Pârvantól érkezett.

 

                                                                                    *

 

                                                                                                            Kolozsvár, 197... november

 

            Mélyen tisztelt Cârlău úr!

 

            Mind én, mind pedig feleségem, Piri,  mélységesen meg vagyunk döbbenve és felháborodva a maga szemtelen levelétől. Családom felkínálta magának szívélyes barátságát, amikor megtették csoportvezetőnek, valamennyien azt hittük, a jó úton van, és őszintén örültünk. Az eredmény? Lábbal tiporta a maga felé nyújtott kezet, és ahelyett, hogy a kötelességét teljesítette volna a gyárban, mint mi mindannyian, tekergett. Most pedig, ahelyett hogy dolgozna, a tengerparton éli a világát, Cârlău úr, és még van pofája tőlem kérni ennivalót!

            Cârlău úr! Talán érdekli, hogy milyen szerencsétlenség szakadt a városunkra, és kinek a hibájából! Mert csak nem én vagyok a hibás, vagy Fofika, vagy Piri, hogy a téglagyár nem teljesítette az állami tervét? Nem gondolja inkább, hogy a magához hasonló tekergők és senkiháziak hibájából? Tudja meg hát, hogy Mulgăreanu hadnagy elvtárs múlt héten egész Kolozsvárt összehívta a Szabadság térre, ahol nagy népi gyűlést szervezett, amelyen én is részt vettem. Ebből az alkalomból Mulgăreanu elvtárs terjedelmes beszédet tartott, melynek első részét a mezőgazdaságnak szentelte. Többek között hangsúlyozta azt a tényt, hogy véleménye szerint a kukorica betakarítása minden egyes őszi évszakban a dolgok természete diktálta objektív szükségszerűség.

            Rátérve ezután az iparra, Mulgăreanu elvtárs a lehető leghatározottabban felhívta a figyelmünket arra, hogy az ipartelep mindenáron meg fog épülni, és ha a téglagyár nem képes teljesíteni tervét, akkor a Központi Felügyelőségnek más módszerei is vannak a szükséges téglák előteremtésére. Hogy pontosan milyen módszerekről van szó, azt a hadnagy elvtárs nem tartotta szükségesnek részletezni, de azért képzelje csak el egy pillanatra, Cârlău úr, hogy milyen lelkiállapotban mentünk haza!

            Másnap reggel, ahogy jöttem haza a gyógyszergyárból, ahol az éjszakai műszakban dolgoztam, már a Marcel Cachin utca sarkán Piri fogad Fofikával az ölében, mindketten hangosan zokogtak, a házunk felé közeledve pedig a rémülettől meghűlt ereimben a vér: Cârlău úr, a házat milicisták vették körül, az udvaron pedig egy bulldózer már elkezdte lerombolni a házat. Amint a falak ledőltek, más milicisták összeszedegették a téglákat, és kiskocsikba rakták őket, amelyeket aztán eltoltak az ipartelep irányába. Magamon kívül rohanok a körzeti milicistához, aki a műveletet irányította, könyörgve kérem, hogy azonnal állítsa le, mire ő mutat nekem egy új rendeletet, amelyet a Központi Felügyelőség adott ki, és amelynek értelmében minden téglavetőnek, aki nem teljesítette a tervét, le kell bontani a házát, és az ily módon nyert téglával pótolni a gyár deficitjét. „Rendben van, elvtárs” – üvöltöm én, ahogy a torkomon kifér –, „de hát én nem vagyok téglavető, én a gyógyszergyárban dolgozom, most jövök az éjszakai váltásból!” „Sajnálom” – mondja a körzeti milicista –, „de én nagyon pontos listákat kaptam a Felügyelőségtől, és a rendelet 2b paragrafusa alapján azok a házak, amelyekben közösen lakik egy téglavető és egy nem-téglavető, téglavető-házaknak minősülnek, márpedig a Felügyelőség listájából kiderül, hogy a Marcel Cachin utca hat szám alatti ingatlanban lakik Cârlău Ilie is, aki csoportvezetőként van alkalmazásban a kolozsvári téglagyárnál.” Túl késő volt már, Cârlău úr, egy órán belül a földdel egyenlővé tették a házunkat! Maga pedig csak sütkérezzen nyugodtan tovább a tengerparton, most legalább már tudja, mit művelt!

            Ezeket a sorokat a sátor előtt írom magának, mivelhogy nekünk, az igazat megvallva, még szerencsénk volt, ugyanis elég gyorsan megkaptuk a nekünk kijáró sátort és takarókat, de hallok olyan emberekről, akik előttünk vannak a sátor és a takarók listáján, és még nem kaptak semmit, habár rég befizették a bontási költségeket, a rendeletnek megfelelően.

            Fofika két hónapja iskolába jár: az első osztályban van! Őt viseli meg a legkevésbé a bontás, hiába, gyerek még... A születésnapjára egy rollert kapott.

            Piri sokat dolgozik szegény, megpróbál ő is alkalmazkodni az új környezethez, de nagyon megöregedett.

            Más újság nincs.

                                                                                                                      Volt szomszédja:

   Pârvan

 

*

 

Az ugar üres volt. A nomádok felszedték a sátorfájukat, csak fekete köröket hagyva maguk után a földön, ahol valamikor tüzeik égtek.

Már messziről láttam Apostolescut, amint a ketrec körül ügyködik. Egyedül a magas égbolt alatt, átszellemült mosolyával, amely akkor sem tűnt el ajkairól, ha egyedül volt, a titokzatos fényt kibocsátó egyenruhájával, feje körül a sárga sugárkoszorúval, piros szandáljával és sokszínű csillagocskákkal díszített sapkájával ez az ember semmit sem veszített varázsából – szeszélyei, önzése, bizarr hangulatai ellenére sem.

 

Pârvan meg? Értsük meg egymást: nem volt vele semmi bajom, és valahogyan meg is tudtam érteni, de végső soron egy hisztérikus alak. Vagyishogy amennyiben elhittem volna a beszámolóját, a helyzet minden kétséget kizáróan tragikusnak tűnt volna, de undorító volt, ahogyan rám akart kenni minden felelősséget az őt ért kellemetlenségek miatt.

 

...Apostolescu az utolsó megmaradt készleteinket rakta ki a vagonocskákból: szardíniás dobozokat, savanyú uborkás üvegeket, kukoricalisztes zsákokat, és elraktározta őket a ketrecben. Meglátva engem köszöntött, és megkért, hogy segítsek neki, elmagyarázva ugyanakkor, hogy az élelmiszerjegyek bevezetése óta a milícia fokozott ellenőrzéseket tart a vonatokon, és szigorúan megbünteti mindazokat, akiknél több élelmiszert talál, mint amennyire a jegyek feljogosítják; íme, miért kell óvatosságból kiürítenünk a Kisvonatot.

 

Felmásztam az egyik tehervagonocskára. Leadtam neki egy-egy zsák kukoricalisztet, Apostolescu bevitte a ketrecbe, és visszajött hozzám, átvett egy újabbat, én pedig... én könnyeim közt mosolyogtam, mivel a gazdasági válság mintha újra összefűzött volna bennünket, még ha csak egy pillanatra is! És eldöntöttem magamban, hogy meg sem említem neki az Igazgatót, és hogy nem kutatom át a hatodik számú kisvagon nyolcas fülkéjét.

– Nesze – mondtam, amikor a kapitány megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát –, nesze, Apostolescu, ajándék tőlem!

És a csokoládés doboz egy szempillantás alatt eltűnt Apostolescu kapitány egyenruhájának igen befogadóképes zsebében.

 

 

Illusztrációk: Valentin Lustig festményei