Ugrás a tartalomra

 

Versritmus grafikonon

Géher István László költő-műfordító verstani kötetének bemutatóján kicsit úgy érezte magát az egyszeri tudósító, mint amikor hajdani szalagavatós skót táncbemutatójuk után elment egy profi skót táncházba, mert azt hitte, prímán tudja járni ezt a nemzeti táncot. Ott aztán levonta a megfelelő következtetéseket. Valahogy így járt most a verstannal. Mindaz, amit az ember évek alatt üggyel-bajjal elsajátított, a Nyitott Műhelyben elhangzottak alapján még az alapokhoz sem tűnt elégnek.

Nem csoda, hogy a beszélgetést felvezető Lajtai L. Lászlónak, a Ráció Kiadó vezetőjének is beletört a nyelve a kötet címébe és alcímébe: Dekonstruált ritmika – a vers szótagidőtartam lüktetésének szimmetriarendje Weöres Sándor Magyar etűdök verseinek 1. sorozatában. A kötetet bemutató Ferencz Győző is csupán az óvatos kijelentésekig merészkedett – bár ő az egyik legkiválóbb anglista műfordítónk, irodalomtörténészünk és költőnk –, s közben gyakran pillantott Géher István Lászlóra, helytállóak-e a meglátásai. Ferencz Győző egy kis verstani tipológiával alapozta meg tájékozódásunkat, a leíró, előíró és alkalmazott verstanok megkülönböztetésével. Géher műve –  amely doktori disszertációjára épül – az elméleti és az alkalmazott verstan szintézise. A szerző a versritmus kiterjesztésének elméleti és gyakorlati lehetőségét vizsgálja – ám itt már bejönnek azok a fogalmak, amelyek tisztánlátásához ismerni kell többek között Kecskés András verstanát, és például a nyomatékozhatóság mibenlétét.

A szerző három szintet különböztet meg a vers ritmusképzésében, magyarázta Ferencz Győző: a tudatos, a féltudatos és a tudattalan költői megoldásokat. Az első esetben a versíró tudatosan választ bizonyos ritmikai alakzatokat; a féltudatos szinten mintegy véletlenül fellazítja a kötött formákat (Arany felező tizenketteseibe például rendszeresen szépen simul be e a koriambus, de ezt valószínűleg maga is csak észrevette, mintsem tudatosan alkalmazta); a harmadik, tudattalan szinten pedig Géher felfedezi a kaotikusan rendezett struktúrák alatti fraktálösszefüggéseket. Ezek már matematikai fogalmak, amelyek használatát – és az egész módszer matematikai alapját – megmagyarázza, hogy Géher „majdnem” matematikus lett – tudtuk meg Ferencz Győzőtől. És nem mellesleg hegedűművésznek is készült, jelen munkájában is komoly szerepet kap a zenei összefüggések vizsgálata. Pontosan a versritmus zenei megközelítését állítja szembe azzal a hagyományos nézettel, amely szemantikai jelentést tulajdonít a versritmusnak: a spondeust például „bús” lejtésűnek, az anapesztust „üdének” minősítve.

Különös kísérletbe látunk bele Géher munkájával ismerkedve: a szerző az irodalomelméleti, a verstani és az informatikai kontextust ötvözi. Nem ahhoz ad útmutatást, hogyan írjunk verset – fogalmazott Ferencz Győző –, hanem a vers hangzásszerkezetét vizsgálja, azt számítógéppel modellálja és grafikonokon megjeleníti. Maga Géher azt mesélte kutatása előzményeiről, hogy észrevett a versekben olyan hosszabb szótagtömböket, amelyek a barokk zenei transzformációkhoz hasonlóak. Például Pilinszky Négysorosában megfigyelhető, hogy az első két sor ritmikailag egymás inverz tükre. De ugyanez a tükröződés jelenik meg Weöres Galagonyájában. Ezeket a ritmikai tükörképeket nem szokták vizsgálni, mert nem tudatos a költők részéről – tette hozzá Géher, mégis meglepően sokat használják. E szimmetrialakzatokat próbálta a kutató számszerűsíteni, és egy program segítségével ábrázolni.

Nagy kérdés persze a vizsgált minta nagysága, illetve összevetése a prózai vagy élőbeszédbeli szövegekkel – vajon azok ritmikája is mutatna-e valamiféle szimmetriát, vetette Fel Ferencz Győző. Géher ilyen irányú kutatásokat is végzett, és arra jutott: a versekben határozottan gyakrabban jelentkeznek e szimmetrikus „kicsúcsosodások”. A kivetítőn példákat is láttunk, hogyan néz ki ebben a rendszerben, ha ábrázolják a hosszú és rövid szótagok váltakozására épülő ritmikai képleteket, s mindemellett még megjelenik a Kecskés András megalkotta „kotta” is, amely a versek hangzásszerkezetét modellálja. Géher személyes példát is megosztott: egyik korai, teljesen szabad verse írásakor érezte, hogy adott helyen nem használhat rövid szótagot. Kíváncsiságból „ráeresztette” számítógépes programját, s a szimmetriadiagram alapján választ kapott, miért kívánt az adott sor a kérdéses helyen hosszú szótagot.

Vagyis a vizsgált esetekben valami tudatunkon túli (alatti) ritmikai-zenei működésről van szó, vonhatjuk le a tanulságot, amit Géher úgy fogalmazott meg: a költő fejében már a verssor papírra vetése előtt megképződik valamiféle dallam, s ez a pszichológiai drive a ritmus mozgatórugója. Ennek fényében igen egyszerű következtetéshez jutottunk vissza magunkban az est végén (bizonyos ponton elvesztve a grafikonok tanulságainak fonalát): a zene a génjeinkben van.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.