Négy nő

Bár a nőnap alkalmából ülte körül az Írók Boltja pódiumasztalát négy nő – Csobánka Zsuzsa, Péntek Orsolya, Szilágyi Zsófia, Tompa Andrea –, és kérdezgette őket egy férfi, azaz Mészáros Sándor, a diskurzus egyáltalán nem „női” problémákat járt körül.

Már csak azért sem, mert a nőíróság kérdése okafogyottá vált a mai irodalomban – kezdte Mészáros Sándor a beszélgetést. A „megmutatjuk magunkat”,” mi is teret követelünk” üzenetű antológiák kora a kétezres években lejárt, ma már jobbnál jobb női alkotók népesítik be a hazai irodalmi mezőnyt is, érdemeiket, létjogosultságukat bizonygatni nincs értelme. De vajon mit kezdenek a jelenlévők azzal a szemlélettel, amit Réz Pál és Tamás Gáspár Miklós is hangoztatott, miszerint a kortárs irodalomban nem történik semmi érdekes, „bezzeg a hetvenes, nyolcvanas években!” – vetette fel a meghívott írók köteteit megjelentető Kalligram Kiadó főszerkesztője. Hiszen a fent említett változás maga is mérföldkő.

Nőnapon nem csak nőügyekről

Ezzel minden meghívott egyetértett, és ki-ki vérmérséklete szerint reagált. Szilágyi Zsófia az irodalomtörténész megfontoltságával: bizonyos korszakokat hajlamosak vagyunk túlértékelni, például a Nyugat első nemzedékét, de ő nem hisz az aranykor-mítoszokban. Szerinte olyankor üti fel a fejét az ilyen vélekedés, amikor megszűnik valakiben a jelen iránti érdeklődés. Tompa Andrea helyeselt, tipikusan az idősödő férfiak nézőpontja ez a nosztalgia. Csobánka Zsuzsa szerint még a kérdést sem érdemes felvetni, annyira érdektelenek és értelmetlenek az efféle lekicsinylő megnyilvánulások. Péntek Orsolya mélyebbre ásna, ő úgy látja, alapvető értékítélet-hibák, durva hangsúlyeltolódások vannak az egyes korszakok megítélésében.

Csobánka Zsuzsa nem hisz a visszajelzések őszinteségében

Áttérve az írói hitelesség kérdésére, „a lányok” arról vallottak, ki miben látja az autenticitást. Csobánka Zsuzsa a tisztán belülről fakadó írói megnyilvánulásokban; mint mondta, a kritikaírást is ezért hagyta abba: rájött, hogy nem tud objektív mondatokat írni. Amit magán átszűr, azon már rajta lesz a keze nyoma. Szilágyi Zsófia irodalomtörténészként kevésbé szembesül ezzel a problémával, de ebben a szakmában is fontos a személyesség – a stílusban, a témaválasztásban, és mint fogalmazott, a tudományos munka is akkor hiteles, ha ott van mögötte az ember. Tompa Andrea szerint a jól megírt történetek szó szerint megtörténhettek volna – a hitelesség számára az, ha olyan közel tud férkőzni hozzájuk, hogy azok átalakulnak ilyen „valós” történetekké. Péntek Orsolya csakis az önmagukért beszélő művekben hisz, íróként legszívesebben a láthatatlan-ismeretlen középkori festők példáját követné, akár álnevet választva.

Péntek Orsolyának rokonszenves a "láthatatlan" szerző pozíciója

Mészáros óva intette Orsolyát az „eltűnéstől”: ha nincs szerzői imágó, a könyv gyakorlatilag nem létezik – mondatta vele a kiadóvezetői tapasztalat. A megjegyzés átvezetett az ismertség, szereplés, siker témaköréhez. Szilágyi Zsófia szerint fontos vállalni a szerepléseket, ez egyfajta „küldetés”. Csobánka Zsuzsa ellenezte a leghatározottabban a rivaldafényt, nem is akar többet szerepelni, mert az ember nagyon könnyen „elszáll” a rá irányuló figyelemtől. Csakhogy valahol muszáj „prostituálódni”, pedig a siker mindig fáj – hallottuk ki a csalódottságot Zsuzsa hangjából. Az esten később is visszatért rá: a visszajelzések, dicséretek őszinteségében sem hisz már, azok legtöbbször nem a műnek szólnak, és a „hype-ok” csak egymást gerjesztik. Tompa Andrea viszont nem tagadta: örül minden olvasói érdeklődésnek, a jó és a rossz kritikákból is tanul, szívesen veszi őket.

Szilágyi Zsófia a Szegedi Egyetem oktatójaként a hallgatók miatt is fontosnak tartja a szereplés felvállalását

A hamis dicséretek lélektanát illetően Mészáros Sándor egyetértett Csobánka Zsuzsával, amikor a magyar kritika régi betegségére mutatott rá: ha magasztalják valaki művét, abban nincs egy csepp bírálat sem, ha meg elkaszálják, semmi dicsérendőt nem említenek. Szilágyi Zsófia minden misztifikálás és „púder” ellenére lát valami példaképszerűt Kosztolányiék nemzedékében, s ez épp az elfogulatlan kritikai figyelem. Kosztolányi azután olvasta a Barbárokat, hogy Móriczcal komolyan összevesztek az Ady-vitában, mégis megírta a regényről kritikájában, hogy remekmű. Hát igen, mikor tapasztalunk ma ilyet? – tette fel a költői kérdést Mészáros Sándor, aki a másikra irányuló általános és kölcsönös figyelmet hiányolta leginkább a kortárs irodalmi életből.

Talán nem véletlenül ez hozta fel a beszélgetést záró kérdést: foglalkozzék-e az író közügyekkel? Tompa Andrea szerint az ő témáival, a kisebbségi lét problémáival megkerülhetetlen a politikai állásfoglalás, de színházi íróként-szakemberként is része a munkájának, s a politizáló író koherensen működik benne a magánemberrel. Péntek Orsolya másképp látja: ma Magyarországon olyan „hiszterizált” a közélet, hogy lehetetlenné teszi az objektív megnyilatkozásokat. Pedig egy alkotónak kötelező lenne a független gondolkodói pozíciót megtartani – véli Péntek. Csobánka Zsuzsa kezdetben nem politizált, ám egy hosszabb külföldi tartózkodás után úgy érezte, muszáj megszólalnia. Tanárként felelősséget érez azért, hogy a felnövő generációk is tudjanak gondolkodni. Tompa Andrea szerint a kívülállás merőben elhibázott stratégia; példaként a hetvenes, nyolcvanas évek erdélyi íróit említette, akik a kivonulást választották, és e lépés nagyon rossz döntésnek bizonyult. „Engem a belül-lét pozíciója érdekel” – fogalmazott a kolozsvári írónő.

Tompa Andrea számára nem kérdés a művek politikai töltete

Mészáros Sándor kijelentette: nincs kultúrember, aki megvonhatná a vállát arra, hogy milliárdokat vonnak ki a kultúrából és a felsőoktatásból. Ez nem az utóbbi öt év bűne, a jelen helyzet épp a korábbi évtizedek tehetetlenségéből, belenyugvásából ered, s (többek között) épp az íróknak kellene ez ellen tiltakozniuk. De hogy derűsebben fejeződjön be az est, a szerkesztő a beszélgetésben felvetődött siker–pénz–hírnév kérdésére adott kézlegyintésekre reagált búcsúzóul: akármilyen szerény a meghívott négy alkotó, alig kapható már könyvük. Kritikai gyerekbetegségek, szerepléstől való ódzkodás, eltűnni vágyó írói személyiség és megroggyant kultúra ide vagy oda – az asztalt körülülő írónők sikeresek, s ami a legfőbb: vannak olvasóik.  

Szöveg és fotók: Laik Eszter