Szilasi László: Itália, Bercel, Bécs
Szilasi László
Itália, Bercel, Bécs
1.
A vörös magyar kalpagon ezüstpálcikával átszúrt fehér kócsagtoll. A vállon az ezüstfonállal hímzett párducbőrt tenyérnyi ezüstcsat fogta össze. A hatalmas, hófehér lovakon ezüstös fűzöld takaró, rajta ezüstcsengők, félholdak, üstökösök, csillagok. És tompa fényű, nehéz ezüstből a kalpag alján Magyarország címere: ráforrasztották egy kétfejű sast ábrázoló, dagadó tengeri vitorlára. Az a sas volt az egész alakon egyedül aranyból. Adtak, adtak bőven, nem lehet eltagadni, de az aranyat azért megtartották maguknak, meg a csak nekik szóló, üveg alatt őrzött, arany-fehér gálauniformisnak.
Szolgálaton kívül pedig sarkantyús csizmát, fekete lovaglónadrágot és galambszürke, vörös hajtókás frakkot kellett viselniük, hímzett virágokkal ékes, fehér csontgombokkal. A tábornoki kalapon szarkatoll, a minta nélkül csillogó ezüsthüvelyben feketére érett acélkard. Ebben az öltözetben járták be a várost. Nem tértek ki előlük, de nem is bámultak utánuk a népek: ismerték a messzi Velencében a Császárnő magyar testőreit.
Párma előtt meg kellett állniuk. Casal-Maggiore után nem kísérhették tovább a fiatal uralkodópárt. Hazafelé viszont nem akartak sietni. Vollkommene Accuratesse: legyen meg a jutalma. Finta alezredes melléjük állt, ment velük. Hetekig eltartott a hivatalos visszaút.
Veronában, a kormányzó ebédjén, túl kemény volt a tészta, most is emlékszik fiatal fogai recsegésére. Torino mellett meglátogatták a szárd királyok vidéki vadászkastélyát, Veneria realét. Pogány templomocskák, műbarlangok, márvány szökőkutak, nyírott sövénylabirintus, néhány éve pusztították el a Piemontba betört franciák. Milánóban, a nagy theátrumban operaelőadáson hirtelen meglátja a vele egykorú Orczy Lászlót: tapsolva, kacagva mulat. Nagy meglepetés, titkolja, könnyedén mosolyogva bólint oda az ismerős úrnak. Nagy kezdet, Majland sem idegen. Elhiszi, hogy otthonos a nagyvilág. Hogy neki az lesz az otthona. Nem Bercel. Később Donatello puttói Páduában. És aztán a tenger, vízi város, Velence. Hegy tetején, nagy napsütésben, gyönge szélben áll, onnan nézi a tágas csodát.
A San Giorgio Maggiore a szép festmények tárlata, ilyen gazdagságot még Bécsben sem láttak. Nem egyformán jók odabent az oltárképek, de mindje érdekes. Azoknak a boldogtalan, régi festőknek is mit le nem kellett ábrázolniuk! És kiknek a számára. Harmincszor húszlábnyi tömény mannaeső. Mit volt érdemes ezen megfesteni? Nagyon éhes emberek. Rávetik magukat a színes lepleikben az aranysárga gabonaszemekre. És mások, igazán szegények, tehetetlen emberek, nagyon sokan, akiknek a háttérben kenyeret osztanak a jók. A festő igyekezett jelentőssé tenni ezt a bárgyúságot. És a géniusz, a megrendelés kényszerétől felcsiholva, a végére még ebből is szép dolgot csinált.
Meg a Redentore templom a Giudecca negyedben. Metszetekről ismerte, nem értette. Hatalmas alkotás. Széles homlokzata még a San Giorgióénál is szebb. A nyomatok ezt sem mutatták. A tervezőt mélyen áthatotta az ókor leglelke. Átérezte saját kora kicsinységét, át akarta formálni a környezetét, mert ő erős volt. A régi bazilikák helyett antik templomformát akart. Mindig ezt akarta, néha idétlenül. A San Giorgio tömbjén ezen törekvései például túlzottan kirívóak. A Redentorén nem. Új, gyönyörű, megáll. Nézte, értette, érteni vélte. Akkor úgy érezte, ő maga is erős. Mindet látnia kellene, akarja látni.
Végül szeptember 21-én vonultak be Bécsbe. Huszonkét éves volt abban az esztendőben. Már negyedik éve szolgált. Amióta Barcsay elhagyta őket, mióta csapattiszt lett belőle és katolizált, Sándor bátyjával és Naláczi Józseffel lakott egy szobában. Tanultak, írtak, nevettek, és bárhová mentek is abban a hatalmas városban, mindig a főbejáratot használták.
Eltűnt az a napsütés, a meleg, nyájas ég. Maradt a hideg, meg a száraz okoskodás. Szomorú vigasztalása ez a meghervadt életnek, amikor a szív saját valaha volt érzéseibe már-már beléfagy.
Nézi az asszonyt maga mellett. Alsóneműt foltoz, orrán pápaszem. Szereti. Tudja szeretni. Még nem fagyott be.
*
2.
Boldizsár bátyja az ő itáliai útjuk alatt szerelt le. Sohasem találta a helyét Bécsben, és amikor végleg elunta a Gárdát, hazaköltözött a szüleikhez Tiszabercelre. Roppant méretű teste három bécsi mázsát nyomott, alig bírták el a kincstári lovak, kengyelének széles talpallója fényesre kopott csikorogva az utcakövön, mert abban a városban, a belső részeken az is van. Megunta a csikorgó, nyüszítő hangot, megunta a hörgő lovakat, elunta saját maga látványosság-voltát, hazament. Otromba ember volt, jó szándékú, kevés beszédű, vidám és hirtelen haragú, György nagyon szerette.
Annának erről soha nem beszélt, de amikor vagy tizennégy év múlva ő maga is hazaköltözött, egy ideig közösen használták nemrég elhunyt Zsigmond bátyjuk Zsuzsanna nevű lányát Bercelen, éltek vele, rútul éltek vele. Huszonhárom éves, nagydarab nőstény volt, csillapíthatatlan vágyakkal, nevetve elbánt akárhány férfival. Boldogan élhettek volna, de Boldizsár, aki a magányos évek alatt zsörtölődő, mogorva, önző öregemberré butult, csak magának akarta a nőt, el akarta venni, hiába nem lehet. Zsuzsanna Feketetótiban szülte meg György gyerekét, ha ugyan az övé volt, nemsokára mindketten meghaltak. A testvérek között a barátság néhány hónap múlva helyreállt. György azóta várta Annát. Szép és erős nő, nem kell tudnia, kire emlékeztet. Gyerekek meg átjárnak a szomszéd birtokosoktól hozzájuk játszani.
Szép év volt az a Bécset követő, olyan, mint a Sárospatak utániak. A Bécs előttiek, amikor még nagyon fiatal volt. Az apja a poétai osztály elvégzése után vitte végleg haza onnan a fiút. Pár latin szó maradt meg a fejében, néhány nyelvtani szabály, és az a naiv kép, hogy a mennyország egy hűvös márvány templom, amelyben arany székek, arany katedrák, gyémánt oszlopok és zafír fellegek vannak, meg nagy-nagy fényesség: ő nem így képzelte a tudománya gyarapodását. Otthon, egy évig, volt még házitanítója, de latinul sohasem tanult meg. Aztán pedig csak hevert tétlenül. Biblia és kalendárium, ekkora volt a családi könyvtár. Járta a tavaszban a bátyjaival a családi birtokokat Békéstől Ugocsáig. Lépbe fogni Boldizsárral az aranyos stiglicet. Gyermeki játék, bűn nélküli gyönyörűség, királyi kedv, császári birodalom. Az is hová lett.
De 1765. június 24-én, ezt a dátumot azért megjegyezte, már a kikocsizó császárt kísérte Schönbrunnban, lóháton, negyedmagával. Tíz lépéssel a kocsi mögött kellett egymás mellett, párban haladniuk, hogy port ne csináljanak, vagy esőben a kocsit és a lakájokat össze ne sározzák, be ne fröcsköljék. Feszes volt az alkalmaztatás, de egy hétre talán ha egy szolgálat esett. Latinul nem tudott, magyar könyvek nem voltak. Parlagon hevert volna ott is, ha a statutumok nem rendelnek melléjük nyelvmestereket. Puffendorftól tanult németül, franciául Dalytól, az olasz mestert Ferrarinak hívták. A napiparancsaik tiltásokkal és figyelmeztetésekkel voltak tele, de a büntetés csak korholás volt, enyhe szobafogság, vagy egyetlen nap és éjjel a tisztára söpört, felmosott áristomban.
A könyveit nem vették el. A hátára hevert, olvasott büntetlenül.
*
3.
Pap is van, templom is van, vert falú, földbe süppedt, egyszerű építmény nádtetővel, tornya nincs, szabadon nőtt ágasfa mellette a harangláb. A harangot még Sándor bátyja hozatta a népnek évekkel ezelőtt Debrecenből, a kötelét, ha kell, parancsra húzogatják a mezítlábas parasztsuhancok. Le-fölrángatja őket a himbálódzó, nehéz öntvény, nagy a kacagás, a többi gyerek irigykedve néz, gágognak és türelmetlenek, mint kicsi gúnárok, de majd rájuk is sor kerül.
Amikor mindennek vége volt, amikor véget ért az ő korábbi élete és katolizált, Bécsben, Wieden negyedében, a Karlskirchében keresztelték meg. A templom fiatal volt még akkor, a fiú, Joseph Emmanuel, alig negyven évvel korábban fejezte be, amit az apja, a Magyar Gárdapalota tervezője, Johann Bernhard Fischer von Erlach negyed évszázaddal korábban elkezdett. György szerint együtt sem mentek valami sokra. Az előcsarnokhoz vezető homlokzatot az antik építészetből lopták el, a két szélső, nagy hasáb a Traianus-oszlop mintáját követi, mellettük pedig a római barokkot követő toronypavilonok éktelenkednek. Teljes homlokzati szélességével a királyi palota felé mutat. Az udvari templom. Akkor sem sikerült.
A szertartásból pedig nem is emlékszik másra, csak az őrjöngő orgonaszóra, meg a kupolafreskóra: Borrommei Szent Károly apoteózisa. A friss szent belép az üdvözültek mennyei közösségébe. Alázatosan térdepel a Szentháromság előtt, Szűz Máriával együtt közbenjár a földi hívekért. Könyörgésüket Krisztus továbbítja. Bal tenyerének sebét a közbenjárás gesztusával fordítja az Atya felé, jobbjával a passió rettentő eszközeire mutat. A maradék felületeken a megtestesített teológiai erények tárják fel a híveknek az üdvözülés felé vezető egyetlen, keskeny utat.
Ezekkel a figurákkal, ezzel a szituációval kellett volna a frissen megkereszteltnek azokban a pillanatokban azonosulnia. Muratori argumentumai valóban meggyőzték. A tökfejű, erőszakos Kálvinon szívből nevet, de ő ekkor már D’Holbachot olvas. Szíve mélyéből meghatva zokog, egy hidegfejű lény higgadtan kérdezi odabent, hogy voltaképpen miért, ez a fajta racionalitás viszont nevetséges a zokogónak. Zúgnak az orgonák, zúgnak a harangok, valahol egy kórus énekel. Augusztus 16-át írnak. Nemsokára vége a nyárnak.
Két pártfogójának régi gondolata volt, hogy Györgyöt a Hofbibliothekban kellene elhelyezniük. A könyvtárőrök azonban ellenezték a dolgot, áskálódni kezdtek ellene az ifjabbik van Swietennél. Mária Terézia végül úgy vágta át a hirtelen létrejött csomót, hogy kétezer forint kegydíjjal létszámfölötti, címzetes könyvtárőrnek nevezte ki Györgyöt. Bármikor dolgozhat a könyvtárban. Az intézmény fizetett tisztviselője sohasem lehet. Kecske is, káposzta is. Tökéletes a császárnői megoldás.
Hivatalos teendői nincsenek, bennfentesként dolgozhat a világ közepén. Oszlopokba hordatta maga körül a könyveket. Rajzocskák, jegyzetek, régi tulajdonosok kézjegye, olasz hercegérsekek liliomos bíborpecsétje. Némelyik könyvet magának kellett felvágnia, senki előtte soha ki nem nyitotta. A Párizsi akadémiáról olvasott, Richelieu-ről, XIII. Lajos királyról. Minden ott volt, körülötte. Áradt a fejébe. Aztán robbant. Római gyertyák messzire látszó sorcsillagai.
Mária Terézia a tél elején meghalt. Odalett egy perc alatt minden tervezet.
Este hét óra táján, miután az utolsó áldást is elmondták felette, a puha, nagy testet feltették a hatlovas udvari szekérre, és átvitték a kapucinusok templomába. Legelöl egy sereg huszár lovagolt. Utána két négylovas hintó következett, a lovak hátán gyászos öltözetű szolgák. Később császári kísérőinasok, vonyító vorreiterek, síró fullajtárok, zokogó kengyelfutók. Utánuk a magyar testőrök, siralmas dob és trombitaszóval, nincs már mit védeni. Leghátul pedig egy század gránátos szomorú muzsikaszóval mendegélt. A koporsót alacsony sorsú, szegény emberek cipelték. És a drága készületű szarkofág, fekete bársonnyal beborítva, feszülettel, koronákkal és az összes császári-királyi aranycímerekkel súlyosan megékesítve, mint egy összeégett bárka, belebegett a görcsös hátakon a templomba. A kriptában még egyszer felnyitották a koporsót az utolsó búcsúra. És aztán lezárták örökre. Az egyik kulcsot átadták a gvárdiánnak. A másikat papírba csomagolták, lepecsételték, azt majd az udvari kincstartó kapja meg. Ő őrizheti. Vajon minek. Miféle célból.
Olvas tovább a kemence mellett, hangja rezzenéstelen, némán röhög akkori magán. Talán inkább tulok. Sebesen nyargal a fiatal tulok, de a nagy elszánás közepette homlokával kőkerítésnek ütközik. Lepattan, eldől, liheg, próbál felállni, nem megy. Sértődötten vár, amíg a szédülés eloszlik a fejéből. Akkor majd útjának indul megint. Szalad, nem látja, robog az újabb kerítés felé.
Ha kitavaszodik, talán bemehetne Váradra. Azt beszélik, annak a Rier nevű kanonoknak szép könyvtára volt. Rier Ferenc Xavér. Könyvkereskedőinek a keze elért Livornóig. Amikor vagy harminc éve meghalt a pap, finom és eleven együttesét azonnal beleolvasztották a székeskáptalan döglött gyűjteményébe. Zárt bibliotéka, a székesegyház eldugott traktusaiban rohad, csak a kanonoki testület tagjai használhatják. Nem használják. Ha erősen kéri, meg fizet, talán beengedik.
