Nagy Koppány Zsolt: Illata halleves

Életemben egyszer, még jó régen, engem is Stuttgartba sodort a jószerencse: alkotói ösztöndíjat kaptam, és nem kellett mást tennem, csak írnom, sétálnom a város fölötti erdőben, és lakoznom egy egész lakosztályban. (Mostanában hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak álmodtam az egészet.) Feleségemet is magammal vittem, mert vihettem – idősebb és tapasztaltabb pályatársaim elnézően mosolyogtak, de mi remekül elvoltunk.

Ő olaszul meg németül tanult, én a könyvtárban dolgoztam, és olyan volt, mintha élnénk, a sok budapesti szívás után. (Persze igen hamar, alig három hónap alatt vége lett a jóvilágnak, kutyavacsorája.)

Ebéd után heverésztünk, majd felkerekedtünk, és kerékpárral vagy gyalogosan elmentünk a közeli Medve-tóig, amelyikben nem volt medve, de hát a németek híresek a filozófiájukról, az idealizmusukról és a szimbólumok iránti vonzalmukról. Igaz, nem is nagyon hiányoltuk.

A bicikli, az még csak-csak. Na de a séta… De kezdjük az elején.

Egészen döbbenetes volt, ahogy a tisztes stuttgarti milliomosok munkaidő végeztével hatalmas és számunkra felfoghatatlan Mercedeseikkel kisuhantak az erdőbe, tréningnadrágba bújtak, és futottak vagy négyszáz kilométert. Majd visszaültek a masszírozó-ülésekkel fölszerelt autóikba, és hazamentek, nyilván boldog családi életet élni. De nemcsak a középkorú és/vagy kapuzárási pánikban szenvedő polgárok jöttek, hanem kiskölykök és nagynyugdíjasok is.

A gyerekek biciklivel száguldottak (általában csak a hátuk közepét láttuk, olyan gyorsan, és minden elégtételünk az volt, hogy ők viszont úgysem fogják meglátni soha), a nyugdíjasok pedig két furcsa bottal lépegettek olyaténképpen, mint akinek a hátsójára lépett egy bálna, aludtában.

Meg kell mondanom, hogy először gonoszul kiröhögtük őket, pedig tudhattuk volna, hogy az nevet, aki utoljára, meg hogy a világban rend van, az univerzum egyensúlyra törekszik, ezért a bűn mindig elnyeri méltó büntetését – és elég gyakran azonnal nyeri el. Nem történt ez másképp velünk sem a stuttgarti sötét erdőben (hol – írói önmagamban – halva találtam a játszi menőt): alig röhögtük el ugyanis utolsó gonosz röhelletünket, amikor jött egy kilencvennek kinéző néni két ilyen bottal, de olyan tempósan, hogy az ütő megállt bennünk (kicsit megálltunk hát mi is), és azonmód megelőzött.

Asszonyomra kacsintottam, elvégre férfibüszkeség is van a világon, arról nem is beszélve, hogy ez még a gyermekáldás előtti időszak bizonyítós fázisában volt, majd peckesen menni kezdtem a néni után, mintegy leiskolázandó előzésileg. Azonban alighanem Mercedes-motor hajtotta a szívét, mert az én kétütemű dohogómmal nem sikerült utolérnem. Úgy ment, mint egy mozdony, mint egy gép, tempósan, nyugodtan, kiegyensúlyozottan és azonos iramban, és én bármilyen hetyke fickó vagyok is – s volt idő, mikor egyetlen hajnal alatt ezer ilyen nénit le tudtam volna kaszálni –, csúfosan lemaradtam. Asszonyom előtt megmentettem férfiúi becsületemet egy ott helyben, elég sikeresen és hitelesen rögtönzött combizom-begörcsöléssel, melyet bokaficamnak álcáztam, de méltóságom utolsó töredékeivel – miután még vagy egy tucat hasonló szpídigonzáles-nyugdíjast megtekintettem száguldtában – hazamentem a kastélyba, utánanézni egynémely dolgoknak.

Kiderült, hogy a sport, amit ezek a nénik művelnek, a nordic walking névre hallgat, és a látszat ellenére nemcsak minden izmocskát megmozgat a testben, de rendkívül fárasztó és ezáltal kiváló zsírégető hatású is. Ez kell nekünk, rikkantottam fejem helyett a hasamra csapva, és miután alaposan tanulmányoztuk a nénik botozási, lépkedési és haladási módszertanát, nyomban beszereztünk két szett botot magunknak.

Sajnos, kipróbálni már alig volt időnk, mert az ösztöndíj időszaka véget ért, és vissza kellett kullognunk Budapestre. Pár héttel a visszaszokás agóniájának utolsó fellobbanását követően csontváz a szekrényből módjára kiesett a kamrából a két bot. Mivel családot már alapítottunk (aznap), jobb dolgunk nem lévén, kiautóztunk mi is a Normafához, hogy honi anyaföldön végre kipróbáljuk ezt a különös tevékenységet.

Meg kell mondanom, hogy ez elég régen történt; annyira régen, hogy a kiváló magyar sportolói társadalom (nem beszélve az egészségesen cinikus néplélekről) még csak nem is hallott a nordic walkingolásról – vagy azok, akik hallottak róla, netán próbálták is, aznap nem voltak a Normafánál…

Ott voltak ellenben a többiek. Az istenadta nép.

Hát emberek… amit ott mi kaptunk aznap, miután a két bottal felszerelkezve, addig nem is ismert izomcsoportjainkat mozgósítva, stuttgartinéni-tempóban haladva végigmentünk az erdei ösvényen, azt eddig nem tettem a kirakatba – most is csak ennek a szösszenetnek a kedvéért. Kisgyerekek csodálkoztak ránk, majd anyukájukhoz fordultak, és megkérdezték: Anya, ezek vadászok? Fiatalok röhögtek, és a jól ismert, könnyed ítélkezéssel ítélkeztek, pedig az izzadságunk ott csillogott a jegygyűrűnkön. Középkorú sznobok felháborodva középkorú sznoboknak neveztek, akik azt hiszik, hogy vesznek két botot, és akkor aztán már mindent szabad!, meg hogy feltalálták a németviaszkot!, és különben is.

Mentünk, mert – akik azóta rabjai lettek e kiváló sportnak, tudják – ha lassul az ember, elkezd botladozni és összevissza lépkedni, és akkor oda az öröm meg a fitnesz, de a hátunkon a víz nem a megerőltetéstől csorgott (persze, attól is, és itt nem is lehetett a bokaficam-trükkel sajnálatot kicsiholni magunknak, viszont egy jó, felháborodott verést azonnal és bármikor), hanem honfitársaink gyűlöletétől. Lassítani nem mertünk, mert röhögtek, gyorsítani nem tudtunk, mert nem Stuttgartban szívtuk magunkba a szocializációt és edzettséget.

Mentünk, mentünk, és tűrtük a gúnykacajt, a gúnyba mártott kommentár-nyílvesszőket, néha még tán el is gáncsoltak, Golgota-feeling. Valahogy elküzdöttük magunkat az Erzsébet-kilátóig, ahol összenéztünk, beosontunk az erdőbe, és egy nagyívű, egyszersmind lelkes gesztussal árokba hajítottuk a drága euróért vásárolt botokat.

Azóta persze divat lett a nordic walking itthon, így hát mi is visszamentünk, hogy betemessük az árkot, és megtaláljuk a botokat, de már nem voltak ott. Viszont ez a néni, aki előttem lépked nagy serényen, ha jobban megnézem, alighanem éppen az én botjaimmal rója az ösvényt. No, várj csak, te gonosz, vén boszorka, nyomban utolérlek, és visszaszerzem tőled… várj meg, várj meg… várj… meg… csókolom, már visszafelé tetszik jönni? Én? Én itt ni… csak nézelődöm, sétálgatok, keziccsókolom.