Persányi Norina: Két duett

Persányi Norina

Két duett

Krém

Ma napra pontosan éppen huszonnégy és fél éve keni fel Jolán minden este ugyanazt a különleges, svéd krémből készült arcpakolást. Vékonyan ken belőle, mert már alig néhány napi adag van a csinos kis üvegtégely alján. Amióta Mári tánti, az ’56-ban Svédországba disszidált nagynéni nemrég meghalt, egyre hektikusabban érkezik a szokott csomag. Helga, Jolán unokatestvére elfoglalt üzletasszony, csoda, hogy eszébe jut olykor a hagyományoknak megfelelően megtömni egy-egy kartondobozt hasznos dolgokkal a szegény, otthon maradt rokonságnak, a kávétól a meleg zoknin át az Ikea illatgyertyáig. És a nagyszerű krémmel.

Egy fiatalabb kolléganője tanította meg Jolánnak a Skype használatát, amin egyre többször kell felhívnia unokatestvérét az el-elmaradozó csomag miatt. Ilyenkor a Helga és családja hogyléte iránti, némileg tettetett érdeklődés után hamar rátér, milyen boldog mindig, mikor drága, külföldre szakadt rokonainak figyelmességét átveheti a postán. Jolánnak a legfontosabb az egészből a L’Oréal minőségét meghazudtoló különleges krém, amelytől bőre olyan nagyszerűen megtartotta feszességét, hogy sehol egy ránc, letagadhatna akár tíz évet is. Helga alig töri anyja nyelvét, a magyart, azt is tájszólásban, ahogy a szabolcsi születésű Máritól tanulta, így a beszélgetést hamar be lehet fejezni, a doboz viszont egy hét múlva megérkezik.

Putz Jolán most is bekapcsolja a tévét, és a reklámok háttérzenéjében leül a számítógéphez, ahogy egyébként ilyenkor mindig, amíg hatni engedi a csodaszert. Ezúttal először bejelentkezik a Skype-ra. Józsi a kézbesítőktől minden nap átjön a pénzügyre, így Jolánnak minél előbb meg kell szereznie az újabb adag krémet. De Helga nincs fent a Skype-on. Jolán tehát fellép a Facebook-ra, és a falán megjelenő posztokat olvasgatja. Képek frissen sült süteményekről, ezt most dobtam össze a fiataloknak kommenttel, apró, majomarcú, ráncos kisbabák, és íme, a harmadik unoka, „egy gyönyörű kislány” megjegyzéssel, aztán egy nagy csokor rózsáról készült, bemozdult kép, a háttérben két elmosódott, ölelkező emberrel, „ezt kaptam a 24. házassági évfordulómra” hozzászólással. Aztán további megjegyzések… Jaj, de finom lehet, Julcsim, gratulálok, éljen Ili, a háromszoros nagymama, ezek aztán gyönyörű virágok, és ti is milyen jól néztek ki, szmájli. Jolán lejjebb gördíti a kurzort, a Legjobb idézetek oldal megosztott egy csodás Audrey Hepburn-fotót és a színésznőtől vett idézetet: „Hiszek a rózsaszín világban… Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap, és hiszek a csodákban is.” Miután mindent lájkol, kommentel, és elunja a képeket és bejegyzéseket, Jolán kissé üresnek érzi magát. Ez az érzés elkezdi nyomni a mellkasát, ezért gyorsan ráklikkel egy-egy barátnő, munkatárs vagy volt osztálytársnő profilképére. A képek általában kicsik és jótékony távolságból ábrázolják az idősödő hölgyeket. Jolán szemüvegét csak itthon használja. Most óvatosan, nehogy egy csepp is kárba vesszen a nagyszerű krémből, orrnyergére helyezi, és a lehető legközelebb hajol a képernyőhöz. Hosszan vizsgál minden arcot, és mint mindig, most is megnyugtatja a tény, hogy az Erzsike és a Juci meg a Bolgár Marcsi is mennyit öregedett: szarkalábak, elhízott arcok, ráncok, barázdák, megereszkedett bőr, megnyúlt orrok. Jolán megkönnyebbülten fellélegzik, és rámegy az RTL Klub honlapjára, hogy online megnézze kedvenc sorozatának a legutóbbi részét. Nemsokára, épp a legizgalmasabb pillanatoknál, amikor Ivana szövetkezni próbál Rosendóval, hogy távol tartsa Jose Miguelt Valentinától, és közben arról próbálja meggyőzni unokanővérét, hogy Horacio voltaképpen belé szerelmes, meglátja, hogy Helga belépett a Skype-ra.

Gyorsan leállítja a sorozatot, és azonnal hívni kezdi Helgát. Sikerül kapcsolódniuk, Jolán Helga hogyléte felől érdeklődik, aki akadozó, tájszólásos-akcentusos magyarsággal elmeséli, milyen jól tellett az ünnep, csak sajnos a fiakkal, akik északra kőtöztek, nem tudott összetalálkozni, a sok munkája végett, de férjével együtt tőtötték a karácsonyi estét. Jolán a férj és a fiúk egészsége felől érdeklődik, Helgának percekbe telik, mire megérteti vele, hogy kiderült, férje sajnos súlyos rákbeteg, és az orvosok csak néhány hónapot adnak neki. Jolán hosszasan és hangosan sopánkodik, Helga nyugtatgatja, és biztosítja afelől, hogy ő viszont nagyon jól van, és az ofisznál meg fogják tenni partnernek. Jolán ilyen kifejezéseket csak a filmekben meg a reklámokban hallott eddig, és a tájszólással keveredő akcentus is nehezíti, hogy megértse, minek örül annyira Helga, de biztosítja róla, hogy ennek aztán ő is nagyon. Közben erősen koncentrál, hogy megérezze a legmegfelelőbb pillanatot, amikor előhozakodhat a csomaggal. Ez hamarosan el is érkezik, és Helga sajnálkozva, hogy ilyen figyelmetlen volt, és pont a boldogkarácsonykor feledkezett meg róla, biztosítja Jolánt, hogy másnap elpostázza a csomagot. Még azt is megígéri, hogy egy újfajta káfét is küld, és megkérdezi, nincs-e Jolánnak egyéb különleges kívánsága.

Aggódva, hogy esetleg elfelejtődik, Jolán megemlíti, hogy olyan pakoláshoz való krémet is küldjön, amit szokott, ha tud. Helga elsőre nem érti, aztán a számítógép hangszórójából a felismerés örömével kiált fel, hogy hát persze, a cipőpaszta, aztat is hogyne postázna. Jolán döbbent csendben bámulja a képernyőt, közben egyik kezével a fiola után nyúl, és beolvassa Helgának, hogy hát a szokott „skokräm för smidigt läder”-re gondol. Helga vidáman biztosítja róla, hogy hát persze, igen, az aztán egy hinnye, milyen jó produkt, a neki cipői is olyanok, mintha újdonságok lennének, pedig van köztük, ami már minimális tíz éves. Jolán néma megrendüléssel bámulja a képernyőt, de csak villódzó fényeket lát, homloka gyöngyözik az izzadtságtól, torka elszorul. Helga meg is kérdezi néhány másodpercnyi csönd után, hogy kuzin, ott vagyol-e még? Halló, megszakadtál? Jolán nehezen szedi össze magát. Szárazon összetapadt szája lassan kinyílik, és elhaló hangon annyit nyög, itt vagyok. Helga újra kikiabál a hangszórókból: akkor aztat a cipőpasztát küggyek-e? Végül Jolán hallja saját hangját, amint meglepő határozottsággal válaszolja, hogy igen, sőt, ha lehet, akkor kettőt is, mert hamar elfogy.

Sacika és Manyika

Ha másnak nem is, Sacikának legalább szüksége van rá, gondolja. A fia lassan másfél éve felé sem néz. Biztos megint nyakig van a slamasztikában. Bezzeg ő megmondta rég, hogy ez lesz a vége, de hiába beszél a férfiaknak az ember! Palika is csak olyan, mint az apja volt: csak az ital érdekli, a játék és a nők. Pedig régen hogy utálta, ha az apja részegen jött haza! Már egész kicsiként dühösen próbálta megvédeni az anyját, ha az apja csúnyán beszélt vele. Bár nem igen kellett szerencsére, mert Sándor – fénykorában Sanyika – inkább amolyan csendes részeg volt, az a fajta, akinek először a beszéde váltott át elmosódó összefüggéstelenségbe, aztán egyre lejjebb csúszott a fotelban, míg végül bele nem aludt az alkoholmámorba. Egyszer egy ilyen alkalommal többé nem ébredt fel. A szíve vitte el.

És aztán tessék, Palika is ilyen lett. Pedig talán még az érettségit is sikerült volna letennie, ha nem keveredik rossz társaságba. De nem hallgatott rá, elkezdett inni ő is, és kezdődött ez a lumpen élet, és az alkoholgőzös hortyogások. Aztán elköltözött otthonról, egymást váltották az egyre aljasabb alkalmi fusimunkák, az egyre lomposabb élettársak, az egyre kisebb és lepusztultabb albérletek, hogy az ember nem győzte követni. Aztán már se munka, se élettárs, se lakás. Ki tudja, hol töltötte Palika az idejét egyáltalán, főleg az estéket– mert a nappalok még eltelnek valahogy Manyika szerint, ha ott van a züllött kompánia az ember körül, de az esték... Az esték súlyosak és sötétek még neki is, így is, hogy itt van vele Sacika. Na, és persze a hidegek télvíz idején! Azelőtt Palika hetente benézett hozzá. És ő jól megetette. Ilyenkor sem sokat beszéltek. Palika csak habzsolt, az ételt leöblítette habzó sörrel, amit Manyika neki tartogatott a hűtőben, és már szedelődzködött is, éppen csak a markát nem tartotta. Azt is csak azért nem, mert Manyika magától is adott neki néhány ezrest. Utána megint nem jelentkezett napokig. Aztán a napokból hetek lettek, majd hónapok. Most pedig már április közepén lesz másfél éve, hogy utoljára látta Palikát. Kezdetben aggódott, mégiscsak a fia, az egyetlen, ráadásul, mondogatta magának és persze Sacikának, de aztán próbált minél kevesebbet gondolni rá. Eleinte ebédidőben ki-kinézett a körfolyosóra, aztán megszokta, hogy Palika is eltűnt az életéből.

Kész szerencse, hogy ott volt neki Sacika. Akkor vette magához, amikor Palika még hetente járt hozzá. Egyik nap, arcán a gyerekkorából ismert csintalan mosollyal, Palika büszkén beállított vele. Manyika nem is akarta annyira, nem való ebbe a lakásba, mondogatta. Aztán mégis belement. Most meg már el sem tudta volna képzelni az életét Sacika nélkül. Érte érdemes volt hajnalban kikelni az ágyból, még ha sajgott is mindene. Általában korán ébredt – ahogy öregedett, egyre korábban –, de ha mégsem, akkor Sacika gondoskodott róla, hogy felébredjen. Manyika úgy tett, mintha zsörtölődne emiatt, de a kettejük közti beszélgetés hamarosan átcsapott becézgetésbe, aminek aztán se vége, se hossza nem volt. Együtt ettek, együtt nézték a tévét, együtt hallgatták a rádiót, együtt fogadták a postást a nyugdíjjal, együtt mentek vásárolni. És közben Manyikából egész nap egyre csak ömlött a szó. A becézgetések mellett folyamatosan kommentálta Sacikának, amit hallott a rádióban, látott a tévében, a lépcsőházban, az utcán, olvasott a Nők Lapjában vagy máshol. Megbeszélte vele, mije fáj aznap, ki jó ember és ki rossz, kinek lehet hinni és kinek nem, mi minden történik a nagyvilágban, a Szerelem rabjaiban és a Teresában, mit kell komissiózni, és milyen más restanciája van. Meggyőződése volt, hogy Sacika mindent megért.

És még volt valami, amit együtt csináltak. Kora tavasztól, amint elkezdett engedni a fagy, késő őszig, míg be nem állt a hideg, kirándultak. Hol a Tabánba mentek, hol a Gellérthegyre, hol a Margitszigetre. Most is, hogy végre enyhült az idő, és előbújt a nap, Manyika ráadta Sacikára a házilag nagy gonddal varrt kis kabátkáját, hóna alá kanyarintotta, és nekivágtak.

A tabáni domb alatti 18-as villamos megállójában ülnek épp, és figyelik a villamosokat, rajta az embereket. Manyika megbeszéli Sacikával, ki mit visel, ki milyen ember lehet, és vajon hová tart. Hogy milyen lengén öltöznek ezek a mai fiatalok, az a süldőlányka is ott, megfázik majd a veséje, de bezzeg most hiába is szól neki az ember, csak kelleti magát annak a langaléta fiatalembernek. Pedig mennyire el lesz keseredve öregkorában, hogy úgy fáj folyton a dereka. Így nézegetik együtt a világot, Manyika a hideg fémülésen, ölében Sacika – egymást melegítve. Sacika minden szóra figyel, Manyika mindent meg is oszt vele, ami eszébe jut. Közben egy középkorú nő jön a megállóba, rosszallóan méregeti őket. Arcára írva a vélemény a bolond vénasszonyról, ölében a hurkára hízott tacskóval. Megáll a két tini mellett, nem is bírja ki, hogy fontoskodva meg ne szólaljon: na, ez a vénasszony sem komplett! A lány és a fiú megvetően méri végig a nőt. Fanyalogva elfordulnak. Végül a fiú, ahogy befut a villamos, odaszól a nőnek: Mért, maga meg magában beszél, nem? Ez mennyivel komplettebb dolog már? Mire a lány vihogva felnevet, és felpattannak a járműre. A nő megsemmisülve álldogál egy darabig, aztán egy távolabbi ajtóhoz siet, és ott száll fel. Manyika szorosabban magához vonja Sacikát, és tovább magyaráz neki a szikrázó kék égnek feszülő budavári palotáról.