Grendel Lajos: Bukott angyalok

Grendel Lajos

Bukott angyalok

2.

Az elbeszélő éppen Párizsban volt egy felolvasáson. Változott a kor, már nem volt az a Párizs, mint az ötvenes és hatvanas években. A művészetek átköltöztek New Yorkba meg Berlinbe, Párizs pedig megmaradt egykori fénykora tükörképének, a húszas és harmincas éveknek, s az elbeszélő úgy járt a Dome-ban vagy a Selectben, mint valami múzeumban. Május volt, a Rue Bonapartén lakott az emeleten, a Magyar Intézetben. Egy csodálatos, tíz év körüli vak gyermek készült a kedd esti zongorafellépésére, míg a szomszédban festőházaspár lakott, és ha késő este hazajöttek (többnyire nem egyedül), olykor rumlit csaptak hajnalig. De az elbeszélő nem törődött vele, vidám volt és gondtalan. Még a májusi eső sem zavarta. Egy órát zuhogott, aztán kisütött a nap, és megajándékozta azzal a finom melegséggel, ami nem áprilisra, de nem is júniusra, csakis májusra volt a jellemző. Áthatol az ingen a meleg, de az ember még nem érzi úgy, mintha tüzes kemencében lenne.

Öt napot töltött Párizsban. Egy regényből olvasott fel, a saját ízlése szerint közepes regényből, amelyet viszont a franciák szerettek. Voltak vagy huszan-huszonöten, a nézőtér éppen csak félig telt meg. Mikor elkezdődött a felolvasás, valaki beosont a nézőtérre, és az elbeszélőnek hirtelen felgyorsult a szívverése. Lőrinc volt az. Egyedül jött, és az utolsó sorban ült le, a félig-meddig homályban. Testben meghízott, és kicsit megöregedett, de az arcvonásai nem változtak. Az elbeszélő tudta, hogy Lőrinc a felesége halála után fölégetett minden hidat Pozsonyban, és külföldre utazott, de azt nem tudta, hogy hová. Minden kapcsolatot megszakított nemcsak az ismerőseivel, de a legjobb barátaival, köztük az elbeszélővel is. És most hirtelen fölbukkant, mint a rég elfeledett múlt egyik kísértete. Az elbeszélő örült neki, és ugyanakkor tanácstalan volt. Mit lehet a múlttal kezdeni? Még nem tudta, hogy holnapután reggelre gyökeresen megváltozik az életfelfogása, a múlt fokozatosan a jelenbe lép, és azt száz darabra töri, mint az üveget, amelyen az elbeszélő negyven éven át látta a világot. Mert egyelőre csak a felolvasás volt, s még az innenső parton voltak. Még minden látszólag rendben volt. Lucette, az előadónő meglehetősen színpadiasan adta elő azt a jelenetet, amikor György szakít az apjával (mármint a regény szerint). Gesztikulált és kiabált, holott az elbeszélő fojtott, rejtett és visszafojtott drámai erőnek képzelte el a szakítást. De az lekötötte a francia közönséget, úgy látszik, ezt így kell előadni –  legalábbis Franciaországban. Lőrincből egy sötét folt látszott. Egyszercsak fölkelt, és elment. Mint utólag kiderült, csak cigarettázni. Amikor visszajött, Lucette befejezte az előadást. A közönség enyhén tapsolt, nem lelkesen, csak mintegy udvariasságból, hogy mégsem volt annyira dögunalmas a felolvasás.

Az est végeztével elmentek Lőrinccel a Café de la Mairie-be, a Saint-Sulpice szomszédságába. A kávézó szinte üres volt. Az első benyomása az volt, hogy Lőrinc az elmúlt hat-hét évben megváltozott, szűkszavú lett és komor. Csalódott volt és boldogtalan, hogy nem találja a helyét Párizsban sem? Hajaj, az ilyesmiben nem téved az ember... Lőrinc fényképeket mutatott. A kis Vera fényképeit.

–  Még csak tizenöt éves – mondta. –  Már egy éve nem bírok vele. Egyszerűen kisiklott a kezemből... Vagy csak megöregedtem?

–  A kamaszlányoknak úgysem parancsolhatsz. Azoknak már túl sok eszük van – mondta az elbeszélő.

–  Egy arab udvarol neki. Egy felnőtt arab. –  És az elbeszélő érezte, hogy megremeg a levegő körülötte –  Én nem szeretem az arabokat. Azt hiszem, hogy az élet megváltozott. –  És elgondolkodott –  Gonoszabb lett. Az egész világ gonoszabb lett. Vagy csak én lettem érzékenyebb?

Az elbeszélő is szomorúan állapította meg, hogy a "kis Vera" már a múlté, magyarán, sokkal több ősz hajszál van Lőrinc és az ő fején is, mint amikor a kis Vera még kis Vera volt. Afféle langaléta lett, szőke haját lenyíratta és befestette feketére, és az arcvonásai durvábbak lettek, talán a fekete ajakrúzstól, amit bőven kent az ajkára. Pedig annak idején helyes kislány volt, afféle Szűz Mária kicsiben. Hogy oldja Lőrinc komorságát, pozsonyi történeteket kezdett el mesélni, ha úgy tetszik, vicceseket. A pozsonyi történetek egyáltalán nem érdekelték őt.

–  Itt lakom a rue du Bac-on a Boulevard Saint-Germaintől jobbra, a Szajna irányában. Az első ház a jobboldalon. Eljössz hozzám? Na, nem ma este. Holnap.

Az elbeszélő habozott. Tulajdonképpen nem volt programja a másnapi estére.

–  Elmondok neked valamit, amit még soha nem mondtam el.

Az elbeszélő elmosolyodott:

–  Valamit titkolsz előttem?

–  Hát persze. Csupa titok vagyok – mondta, és először a nap folyamán elmosolyodott.

Szó se róla, Lőrincnek számtalan jó tulajdonsága volt, például segítőkész, udvarias, előzékeny, szóval minden, amivel meg lehet nyerni egy embert – látszatra. De a legtöbb releváns dolgot kulcsra zárta, méghozzá hétlakatos kulcsra. Az elbeszélő gyanította, hogy a hétlakatos kulcs rá is vonatkozik.

–  Sosem beszéltem róla – mondta egy pillanatnyi bizonytalanság után. –  Persze lehet, hogy holnapig meggondolom magam – figyelmeztette. –  Hiszen olyan mindegy... Azt hittem sokáig, hogy a racionális ész mindent megold, hogy csak helyesen kell megragadni a problémát.

–  És helyesen ragadtad meg? – kérdezte az elbeszélő.

–  Ah, dehogyis. A problémát lehetetlen helyesen megragadni. Ahhoz Isten kell, vagy Allah kell, vagy isten tudja, mi kell.

–  Ja persze! Isten léte, legalábbis, bizonytalan... Ezt akarod mondani?

–  Olyan távol van, de olyan távol... Erkölcsös és erkölcstelen lenullázza magát. És ez nyugtalanít.

*

Persze az elbeszélő nem először járt Párizsban, egyesek szerint (akik még sosem jártak ott) úgy odanőtt az elbeszélő szívéhez, mint egy szemölcs vagy mint a futballistához a labda (ezt gúnyból mondták, de egy kicsit irigykedve). Másnap délben kelt fel, és a délutánt egyedül töltötte a Tuileriák kertjében, majd a metrón átment a balpartra, és korán megvacsorázott a Cartier Latin egyik kínai éttermében. Lőrinccel hétre beszélték meg a találkozót a Deux Magot-ban. Valaha a Deux Magot és a Flore az egzisztencialisták törzshelye volt, de mostanság inkább amerikai turisták jártak ide, és fogalmuk sem volt az egzisztencialistákról. Általában fogalmuk sem volt a város rejtett titkairól... Ők csak Párizst látták, mondhatni lenyűgözte őket, de a látvány mögött alig voltak kíváncsiak valamire. Lőrinc alaposan elkésett. Hétre beborult, és esni kezdett az eső, az elbeszélő pedig majdnem feladta. Ült az üres kávéscsésze mellett, a föléje rakott, kifeszített ponyván kopogott az eső, a pincérek jártak-keltek, mint valamiféle jancsibabák, s az egyik amerikai turista a kutyáját dicsérte, azt mondta róla, olyan öreg már, hogy az emberi beszédet is érti. Hét óra már jócskán elmúlt, de még világos volt. Egy fiatalasszony esőkabátot tett a fejére, hogy meg ne ázzon. Odébb a járókelők türelmesen várták, hogy a lámpa zöldre villanjon a rue de Rennes-nél –  szóval minden úgy működött, mint általában szokás, egyedül Lőrinc nem volt sehol. Az ember változik. Semmi sem marad a régiben, gondolta némi nosztalgiával. Párizs nem Berlin. Párizsban mintha tíz centiméterre a föld felett járnának az emberek –  már az apró gyerekek is. És Berlinben sokkal szomorúbbak, már az apró gyerekek is. Berlin egy szomorú város.

Végre úgy húsz-huszonöt perc késéssel fölbukkant a Deux Magot sarkán, esernyőt is hozott, pedig amúgy tornacipőben volt, mely hamar átázott.

–  Bocsáss meg, de elaludtam – mondta.

–  A lányod fölébreszthetett volna.

–  A lányom Hollandiában van – közölte. –  Méghozzá egész héten. Az iskola szervezett egy amsterdami és rotterdami kirándulást... Én pedig összevissza alszom. Ha nem megy éjszaka az alvás, nappal pótolom.

Majd a rue de Bacon, föl a csigalépcsőn... Egy emeletet kellett mennie, régi ház volt, iszonyúan csikorogtak meg nyikorogtak lépcsők, bármennyire is körültekintően lépdelt. De Lőrinc megnyugtatta: a földszinten éppen nem lakik senki, a második emeleten pedig süket a vénasszony, még a tarackágyú lövését sem hallaná. Lőrincék két szobában laktak meglehetősen zsúfoltan, a sok múlt századi asztalt, széket meg bútort kerülgetnie kellett, mint egy balett-táncosnak. Lőrinc elmondta, hogy tavaly költöztek ide, és ha minden rendben megy, még három évig maradnak. A lakás tulajdonosa elvállalt egy állást Argentinában, és négy évre szól a szerződése. A sok kacat az övé.

–  Kérsz egy teát? Zöld tea van meg fekete.

–  Csak úgy ideadta a lakást? – kérdezte az elbeszélő, mert valahogy nem találta rendben a dolgot.

–  Ismerősöm – mondta, nem túlságosan határozottan, mire az elbeszélő azt a következtetést vonta le, hogy Lőrinc nem egészen mond igazat. De hagyta úszni a dolgot: nem föltétlenül ezért jött ide. –  Grenelle-nek hívják. Nem ismered –  mondta még.

Hazudott? Vagy nem hazudott? Persze lehet, hogy Lőrincnek megváltozott a szokása. Minden változik, ezt saját tapasztalásából tudta. Lőrinc hét évvel ezelőtt még vidám férfi volt, Verával (a nagy Verával) klappoltak a dolgok, és ha Vera él, egészen másképpen fest a dolog. Például nem találkozik Lőrinccel Párizsban, mert Lőrinc csak útikönyvekből ismeri Párizst –  szóval boldogan él, amíg meg nem hal. Hát ez most gyökeresen megváltozott. A szobából elnézte, ahogy a konyhában matat a teával. Lassan mártotta be a forró vízbe a teát, lassan készítette oda a cukrot, és ez a lassúság nem nagyon volt odavaló, mintha kicsit részeg lenne. Persze tudta róla, hogy néha egészen másképp jár az agya, de erről inkább hallgat. Hiszen amit megfogott az agyával, a következő pillanatban gyakran úgyis elengedte. Igen, fölmerült egy probléma anélkül, hogy alaposabb vizsgálat tárgyává tegyék. A gondolkodás is szabadság –  mondta egyszer Verának, amiből persze az semmit sem értett. –  Ha a gondolkodás szabadság –  mondta Vera némi éllel –,  akkor te vagy a legszabadabb ember. Csak rá ne fázz! –  Az elbeszélőnek ez jutott eszébe, miközben Lőrinc a teával vacakolt. Házasságuk hossszú ideje alatt annyira hozzásimult Vera az érzékeny Lőrinchez, hogy ellentmondani is képes volt neki, pedig az ellentmondást nemigen szerette.

–  Hozok bort is – mondta Lőrinc –, de egy kicsit később. Van egy remek burgundi Merlot-m.

Meggyújtotta az ernyős asztalilámpát, mert erősen alkonyodott, s a lámpa szűrt fényében úgy látszott, hogy óriásivá növekednek az árnyak, mindenekelőtt Lőrincé, mert folyton mozgott, mint a sajtkukac.

–  Nem kellene veled beszélnem – mondta –, de kikívánkozik belőlem.

Az elbeszélő barátságos arccal hallgatta.

–  Én tehetek mindenről –  folytatta. –  Valahogy úgy, hogy az Úristen játékszere voltam... Úgy gondolom, hogy Vera haláláról én is tehetek.

–  Milyen értelemben? – kérdezte meg az elbeszélő. –  Talán átadtad neki az agydaganatodat?

–  Persze, hogy nem – mondta ingerülten Lőrinc. –  De a legkülönfélébb dolgok egyszercsak átalakulnak. Mintha az intuíció vezetné őket. Vagy valami szellem... Átalakulnak és összeállnak olyan halmazzá, amely már nem törődik az akaratoddal.

–  Ostobaság – mondta az elbeszélő. –  Ha Isten van is, nem ilyen értelemben van.

–  Persze, én is ezt gondoltam sokáig. De rájöttem, hogy lehet, hogy tévedés volt ez az egész. Sokszor azt hiszem, hogy nem is ismertem Verát. Különös, nem?

De az elbeszélő is sokféle Verát látott maga előtt, és az, hogy Lőrinchez viszonyítva csak felületesen ismerte, még nem jelentett semmit. Sőt! Bizonyos értelemben jobban ismerte Verát, mint Lőrinc, mert Lőrinc az erdőben bolyongott, és a sok fától nem látta az erdőt. Magyarán: a felesége volt éjjel és nappal, míg az elbeszélő látszólag felületesen, és mégis jobban ismerte. Vera olyan volt, mint egy jóbarát, de amellett nem kötötte az elbeszélőhöz semmi. Ellentétben Lőrinccel, akinek a felesége volt. Micsoda különbség, állapította meg. Például ismerte a nyafogós Verát. A vidám Verát. A szomorú Verát. Mindazt, ami volt, a körmét rágó Verát, a légycsapó Verát, a hisztis Verát s a gyöngéd Verát, bár ez utóbbiról csak elképzelései voltak. A Vera lelkét, ha szabad így mondani. És Lőrinc folytatta:

–  Vera nem élte meg azt a kort, amikor a test és lélek végleg különválik. Amikor a test öregedni kezd, de a szellem újra meg újra magába szippant olyan tartományokat, amiről korábban még fogalma sem volt.

–  Ezt hogy érted?

Lőrinc vállat vont. Úgy látszik, a hét év mégiscsak hét év, s Lőrincnek nem volt hangulata hülyéskedni. Nem lehetett ott abbahagyni a társalgást, ahol hét évvel ezelőtt megszakították.

–  Ezt, bármilyen furcsa, az apósomtól tudtam meg. Ő átélt mindenfélét. Még kommunista is volt. Megjárta a maga poklát ő is.

Persze a pokol az pokol, akár a fekete arcát mutatja feléd, akár az izzó lángvöröst. Az elbeszélő sejtette, hogy Lőrincnek a fekete is kijutott, meg a lángvörös is. De egy picit. Éppen csak úgy, hogy megkarmolódjon egy kicsit. Az elvesztett illúziók nemcsak romba döntenek. Az esetek egy-két százalékában új embert faragnak belőled, komorat, cinikusat, önteltet. De van egy másik megoldás is, és sok dologra ezután kezdesz igazán figyelni.

–  Vera halála után többször is meglátogattam az apósomat. Furcsa dolog, de a többszöri együttlét megváltoztatott engem is. Utólag szinte szégyelltem magam, hogy milyen felületesen ismertem a dolgokat. Ő tanított meg rá, hogy ha a test öregszik is, a szellem egészen másképpen működik... Az apósom tizenhét éves volt, amikor a háború befejeződött.

–  Ezzel mit akarsz mondani?

–  Hogy még gyerek. Tizenhét évesen egészen másképpen gondolkodsz, mint, mondjuk, huszonhét évesen... Teljesen másképpen gondolkodsz, például, a nőkről. Még nem ismered a nőket. Ha úgy tetszik, egy nagy szűzhártya vagy... És egyszercsak belekeveredsz egy háborúba, amely nem is a te háborúd. De a haza hív! –  mondta gúnyosan. –  Érted ennek a hívogatásnak a nagyszerűségét és a cinizmusát? Érted ennek a perverzióját?

Az elbeszélő legszívesebben felnevetett volna, de a helyzet a legkevesbé volt alkalmas rá. Lőrinc –  lehet, hogy szándékosan –  túladagolta patetikusan a következő részt, amely az apósáról szólt, a Tocsekról, amibe belekeveredett ártatlanul, jóllehet az ártatlanság olyan, mint a szűziesség. Éjjel-nappal arra gondolsz, hogy hogyan szabadulsz meg tőle. És végre sikerül, és egy pillanatra elsüllyednél a pokol fenekére. Szóval állt a tizenhét éves apósa, a Tocsek egy német város kaszárnyájában, és úgy tűnt neki, hogy álmodik. Álmodik, mert tizenhét éves volt, és vége lett a háborúnak, melyben egyszer sem használta a fegyverét, egy MP38-as géppisztolyt. Az amerikai tiszt azt mondta, tűnjenek a fenébe, gyerekekkel még fogságban is csak bajok vannak. Ott álltak valahol Közép-Németországban egy ripityára bombázott város szélén, a vasút még nem működött, hát gyalog vágtak neki az útnak. Heten voltak, mind tizenhat és tizennyolc évesek. Rájuk szabadult a szabadság, mondta Tocsek, azt sem tudtuk, mit kezdjünk vele. És ha sok száz kilométerre végre hazaérünk, vajon mi vár ránk? Arról nem is szólva, hogy ugyan a háború véget ért, boldogok voltunk, mert megúsztuk.

–  Az apósom tizenhét éves korában lépett a bűnbe, és ezzel, akaratlanul, megmentette a bőrét, de elárulta az igazságot, vagy amit annak gondolt. Hiszen az igazság... –  mondta Lőrinc csúfolódva –  Hiszen mi is az igazság? Nem lehet az, hogy az igazság csak egy halom eszme, melyet megfogni éppen olyan illúzió, mint a kettőről azt mondani, hogy három?