Ugrás a tartalomra

Szávai Attila: Az élet illata

Szávai Attila

Az élet illata

 

A parfümkészítő szereti a csendet. Minden új megbízás idején, az új illat megalkotása előtt ellátogat egy csendes helyre, ahol elülhet benne a zaj. A zajkása, amit minden ember magában hordoz, a folyamatos kételyek, félelmek, minősítések örvénylő iszapja. Legutóbb a közeli folyóparton ülve találta meg az illatot, ami azóta sikeressé is vált. Most azonban máshoz van kedve. Nem is kell messzire mennie, a város egyik fő nevezetessége, a Székesegyház itt van a közelben. Eszébe jut egy nemrég olvasott mondat: minden templom „lelki fertőtlenítő intézet”. Zavartan elmosolyodik, mint akit rajtakaptak. Órájára néz, még van egy kis ideje. Az óriási faajtó lassan nyílik. Arra gondol, amit a nagyorrú emberekre szoktak mondani: orra, akár a bazilikakilincs. Belép.

Odabent veszi észre, hogy megállt az órája, rázogatja a kezét, ütögeti a számlap üvegét, de a mutatók mintha belefagytak volna a számlap és az üveg közti térbe. Beljebb haladva, jobb oldalt idősebb nő áll egy asztal előtt, szemben a parfümkészítővel. Elmélyülten kegytárgyakat rakosgat, aprókat igazít a szobrokon, képeslapokon, gyertyatartókon, századmillimétereket korrigál, mint Isten az emberi sorsokon. Mosolyog az idős nő, mikor az óráját körömmel kocogtató férfira néz. A parfümkészítő feladja, beljebb lép, elcsendesedik. A falak közt érzi a több száz éve raktározódó emberi érzelmeket. Érzékeli a szerelem pillangóröptét, a gyász lassú folyóját, a remény könnyű-tavaszi hintázását. Mély levegőt vesz. Halvány, hűvös tömjénillatot érez. Nagyanyja jut eszébe, aki nemrég halt meg, egy mindig mosolygós falusi asszony. Aztán azon töpreng, hogy minden templom, ahogy a test is, az idő korlátai közé szorított időtlenség.

A mennyezetet bámulja, megáll, mély levegőt vesz. Megnyílik az illatokra, kiélesednek az érzékei. A következő levegőadagot már egészen a sejtekig szívja. Több száz év áhítata, vágya, reménye és bűnbánata pácolta-nevelte körülötte a szobrokat, festményeket, az ősrégi kegytárgyakat, a vastag falakat. Az alacsony szentélykorlát őrzi a török időkben elpusztult reneszánsz székesegyház darabjait is, most ezek illatanyagát lélegzi be, a készítő szobrász verejtékének szagát.

Arra gondol behunyt szemmel, hogy ősszel másképp reccsennek a templomi padsorok, máshogy prédikálnak isten szolgái, másképp mondják: „áldott a te méhednek gyümölcse”. Ősszel a freskók szentjeinek arcvonásai szelídebbek a megváltozott fényviszonyoktól. Szent Mihály lazábban markolja a láncot, mely a lábai előtt fetrengő Sátánt hivatott fogva tartani. A parfümkészítő orrát átjárja a képen látható vaskos lánc hideg, keserű fémszaga. Kinyitja a szemét. A gyóntatófülke felől motozást hall. Elindul a hang irányába. Megáll a díszes faépítmény előtt. Miközben ott időzik, egyre inkább felsejlik benne a fából áradó bűntudat évszázados szaga. A nehéz, lepedékes, nyálkás szag, fűszerezve az önsajnálat savanyú illatával. A parfümkészítő beül az egyik padsorba, az óriási belső térben lassan halkul el a barátságos reccsenés visszhangja. Nagy levegőt vesz. Már nem érdekli, hogy megállt az órája.

Behunyt szeme ide-oda jár szemgödrében, ahogy visszaemlékszik élete fontosabb eseményeinek illat- és szagmintáira. Ahogy a folyóparton megkérte menyasszonya kezét, aki persze igent mondott; folyóillat, avarszag, egy boldog nő szelíd illata. A gyermeke születésének szagát, az ősi szagot, mely minden születést körülvesz, a vér és hús meleg, sós, mégis békés, otthonos szaga. Mosoly szalad szét az arcán. Egyre szaporábban ver az öreg padban ülő férfi szíve, még mélyebb levegőket vesz. Édesapja téli halálának hűvös, rideg halszaga nem lepi meg, régóta beteg volt az idős halász. Egy tengerparti csók tíz év múlva Toszkánában, a sós, meleg szél és felesége leheletének elegye. A liftszag, mikor a második és harmadik szint között közölte vele akkori főnöke, hogy ki van rúgva. Az eső- és olajszag, mikor autójával hazafelé tartva karambolozott egy kereszteződésben. A tömény virágillat, ami gyermeke szobáját lepte el az általános iskolai ballagása másnapján. Az erdőszag, mikor kirándulás közben elhatározta, hogy saját parfümgyártó vállalkozásba kezd. Az enyhe tömjénillat és a szent hely fabútorainak illata, amikor felesége hirtelen halála után buzgó hívő lett. Onnantól sajátos, egyedi illatot érzett minden ima elmondásakor. Parfümöt készített, melyet Áhítatnak nevezett el.

Átérzi, hogy minden embernek, és mindennek, ami létezik, saját, egyszeri, megismételhetetlen illata van. Hogy az övé is csak apró részlete a nagy egésznek. És végül egy századmásodpercre megérzi minden illat alapját, a világmindenségét, a létező összes illatot, ami betölti a teremtett teret. Orrán át tapasztalja meg, hogy végeredményben ő és minden, ami létezik: Egy.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.