Román szépanyámról – Sántha Attila verse
Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) festménye
Román szépanyámról
Sántha Attila verse
ROMÁN SZÉPANYÁMRÓL
Egyszer az ősöket is elosztjuk,
te vigyázod ezt, én azt, magától kialakul.
Bajka Dávid ükapám sírját
a másikági unoka, Máthé Erzsike néni
gondozta, amíg élt.
Az ő lányát, Ildikót kérdem,
mit tud dédapjáról, ki nekem ükapám,
mondja, nem sokat, csak annyit,
hogy testvérével árván nőttek fel.
Annál többet tudott apám, szóltam,
ha nem is Dávidról, de annak apjáról,
így mondta el szinte balladában:
„Bajka Bálint még éfiú-korába
kitanult és béállt gazdatisztnek
egy hunyadi grófságba,
ott pedig szerelmes lett – vagy nem –
Vlád gróf Judit lányába.”
Meg is szöktek 1843 nyarán,
aztán Bálint és Judit nemzette Dávidot,
Dávid és Szabó-Pap Anna Rozáliát,
Biró Demeter és Bajka Rozália
Amált, az én bombázásban elhalt
nagyanyámat.
Visszatérve Judit és Bálinthoz,
hogy mi történt, nem világos,
elég, hogy Judit a férjét megölte.
Letartóztatták, majd lecsukták
néhány hosszú évtizedre
– nem végezték ki, alighanem
rábukkantak pár enyhítő körülményre.
Máthé Erzsike néni lánya Ildikó fia Attila
harmadik unokatestvérem aztán mondta,
egyszer kivitte volt a dédapja
a román temetőbe, nem szólt semmit,
csak egy helyen hosszabban megálltak.
Szépanyánk sírja lehetett,
ahogy most összerakja.
Eszerint leülte a büntetését
és a faluba visszakerült, szóltam,
szegény asszony pária lehetett,
ki tudja, vajon láthatta-e gyermekeit.
Igen, ki tudja, hagyta jóvá unokatestvérem is,
de már nem érintett meg
túlságosan a történet minket,
nagy idő az a százhetven év.
