Ugrás a tartalomra

Egy organikus szobrász – Kölüs Lajos írása Deák Balázs szobrászművész kiállításáról

 

Deák Balázs szobrászművész életmű-kiállítása úgynevezett nyitott műterem formájában 2015. augusztus 15-én és 16-án, szombaton és vasárnap volt megtekinthető. A Zsámbéki Művelődési Ház és az Erdélyi Baráti Kör Egyesület közös rendezvényeként meghirdetett kiállítást Balázs Mónika Csilla nyitotta meg, közreműködtek: Koncz Balázs és Simó József, valamint Mészáros Mária. A retrospektív tárlatot eredetileg a művelődési ház kiállítótermében tervezték megrendezni, de tekintettel arra, hogy Deák Balázs műemlék-házának udvarán is rengeteg kőszobor áll, amelyek életművének szerves részét képezik, úgy döntöttek, hogy a kiállítás a műemlék-házban, a műteremben és az udvaron kapjon helyet. A székely szobrászművész e napokban ünnepelte 80. születésnapját. A kőszobrokat nem számítva a tárlaton közel 300 szobrot és kisplasztikát láthatott a néző, az egyedi, groteszk agyag-kisplasztikától a faszobron át a márványszoborig.

 

Deák Balázs alkotásai a népművészet és a modern faszobrászat határán állnak. A régi és az új ötvözése, továbbgondolása teszi izgalmassá és hitelessé a műveket. A fa egyszerű, szerény anyag, még ha aranyréteggel vonják is be. Itt erről szó sincs, de a fa mitológiájáról igen. A fa égbe nyúlik, olykor az eget ostromolja, bár csak a mesében olvasunk az égig érő fáról. Deák Balázs tiszteli a fát, nemcsak azért, mert kedvére formázza, alakítja, csiszolja, vési, faragja. De a fa is kezéhez simul, feltárja lehetőségeit, bár nem hiszem, hogy könnyen megadná magát. Az Árvíz című alkotásban egyszerre van jelen az emberi arc és a háziállat. A víz mindent visz.

Alkotásnál érezni a törekvést, a szándékot, hogy a test-szellem-lélek kapcsolódjon egybe. Az ember és a természet. A szépség és a harmónia. A művészi önkény sehol sem uralkodik el, az egyediség pecsétje, össze nem téveszthető bélyege hordozza a külsőséget, a felismerhetőséget, a beazonosítást: itt Deák Balázs műveiről van szó. A fának lelke van, a fába életet lehet álmodni. A teremtő érintéssel létrehozott alkotások nemcsak formák, hanem ott van bennük Erdély, az anyaföld szelleme, a megkapaszkodás igénye és valósága, a kiválás elhatározottsága, az egymásra utaltság, a szerelem világa. Modern és konzervatív életérzés, a kötődés és kiválás, a maradás és elszakadás törekvése. Normák és ítéletek, humor és irónia (Madam Coco), a lét mindig közösségi, még akkor is, ha egyedül maradsz.

Az érzés, a gondolat testet ölt, mindvégig a természethez hajolva, onnan kigyökerezve. A titok így lesz nemes, emberi léptékű (Kelet), olykor zavarba hozó, hiszen tudjuk ezt, csak így még nem láttuk. Igen, a fának lelke van. Emberré lesz a fa, az ember meg fává alakul. Nincs fejfa, kopjafa. A fa mindig él, akkor is munkára fogható, ha már száraz. Vetemedik, összehúzódik, alakul, átalakul. Türelem és kitartás. Szobrai felületén látni, hogy csiszolja, szárítja, alapozza, fedőréteggel látja el, a belső és a külső határokat keresve, összekötve őket, ha kell, az elválasztásukat hangsúlyozza. A szobrászat anyag-tömeg-tér-(idő) örökös harca, viszonya, aránya. Deák Balázs szobraiban a tömeg, a tér, a pozitív és negatív formák kapcsolatát egy-egy hangsúlyos felületi elem teszi érzékletessé, a külső látvány nem fedi el a belső tartalom összetett viszonyát, inkább ráirányítja a figyelmet, itt-ott trükk van, játékosság, kópéság, és nincs fáradt rutin. Az Egyensúly csiszoltsága, mitikus formája, befejezetlensége a torzó mint szép megjelenítése. Az organikus hatású felületek, formák kontrasztokat képeznek, hordoznak, lehetnek sima felszínűek és durvák, sőt, az eredeti felszín is marad, uralkodik.

Az emberi testek, figurák, együttesek és az organikus formák magának a fának az élő anyagát helyezik előtérbe, sokszor a szobor fő karakterjegyeként. Nincs arc, de nem arctalan a figura. Humor van és irónia, olykor lefojtott indulat és dráma. A természet lüktet és burjánzik, él (Rőzsehordó). Ha nem is korunk hősét, királyát, királynőjét látjuk, de az biztos, hogy korunk emberének vívódásait, örömeit és szomorúságait szemlélhetjük, fedezhetjük fel, s bennük önmagunkat is. Technikai civilizációnk távol került a természettől, a fától is, bútorainkban sem ismerhetünk már rá az igazi fára, dióra, tölgyre, hársra. Ami nincs, ami volt, elveszett vagy ritkán kerül kezünk ügyébe, látómezőnkbe. De a faragott szobrok által átélhetjük egy eltűnő világ belső rezgéseit, finomságait, szellemét, miként is volt az ember a természet része, és miként vált emberivé a természet.  Agyagszobrai groteszkek is, vaskosak is. A Hazafelé című alkotás egyik sem, itt valami időtlenség árad az alkotásból.

Deák Balázs figurái nem dermednek mozdulatlanságba és időtlenségbe, a jelenben élnek, ahogy és amikor szemügyre vesszük őket, megérintenek, kivívják a figyelmünket, a befogadó értelem elmélyülését, a kételyt, tényleg azt látjuk, amit látunk, vagy áldozatai vagyunk csupán egy illúziónak, olyannak szeretnénk látni, hát olyannak is látjuk. Szerethetőek ezek a szobrok, legyenek kőből (Önarckép), márványból, agyagból, fából. Lélegeznek, ahogy mi is lélegzünk látva őket, fejünket forgatva, honnan is látjuk a maguk teljességében, miként is nyílnak meg számunkra ezek a szobrok, és fordítva, miként is nyílunk meg mi, nézők a szobrok előtt, a szobrok számára.

Az alkotásokban rendre megjelenik a simaság, a kecsesség, a tömörség, a váratlan formaegyüttes, a kivétel; ilyen a valóságban nem létezik, de szem kell hozzá, hogy a valóságból kiemelődjön, kitűnjön. És kitűnik. Ismételten és sokszor, egymás után. A természet valósága köszön ránk, legyünk figyelmesek, magunk is észrevehetünk olyan formákat, amelyek meglepnek bennünket a látványukkal, nemcsak beleérzünk valami figurát, mozdulatot, teremtjük is, csiszoljuk, egyszerűsítjük, sőt formázzuk, betoldunk, elveszünk belőle.

A szabad térben, a műteremben látható szobrok vizualitása nemesen egyszerű, vad és profán is, olykor szakrális, de nincs pompa, nincs oktalan felmagasztalás. A Krisztus-szobor egyszerűségében ott van a drámaiság, a magárahagyottság, az elesettség, a csonkaság, a prométheuszi kín, az áldozatvállalás ereje. Folyton tanulunk, folyton változó szemmel tekintünk a tájra, a világra, ha néha úgy érezzük is, köröttünk nem változik semmi, unalomig ismert a táj, a természet, a világ, az életünk. Deák Balázs kedveli az alapformákat, redukciókat, az elvont organikus kompozíciókat.Az emberi alakok nem véletlenek, olykor a természeti formából nőnek ki, olykor meg falra applikált domborműként néznek vissza ránk. Szembetűnő az anyag-állandóság, a matéria-meghatározottság. A fafajták sokfélék, a művész él a megmunkálási lehetőségekkel, a megmunkálásmódokkal, az alkalmazott technikákkal. A tömegalakítás és a formateremtés változatossága révén tárja fel, hogy mi mindent hordoz és hordozhat a faanyag. Kimeríthetetlen lehetőségek, formák, konstrukciók és illesztések sorakoznak a nézők előtt. A szabad tér átvilágít, közelhoz egymáshoz műveket, látni a különbözőségeket és az azonosságokat. A művek nem szakadnak el a valóságtól, a természettől, mindvégig utalnak rá, hogy forrásuk honnan ered. A jelentéstartalmuk így lesz egyszerre szimbolikus és bonyolult is, különös plasztikai világot teremtve.

Nem látok óriás szobrokat. Jarvis nyomán mondhatom: A kicsi az új nagy. Legyen kő, márvány vagy fa, valami ősi nyugalom árad belőlük, és az erő, de mondhatnám azt is, hogy emberi melegség és szeretet. Kint az udvaron, nagyon sok ember társaságában.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.