Ugrás a tartalomra

 

Márton László: Műfordítói levelek Schilling Árpádhoz, 4.

(Fotó: Nagy Zágon, Katona József Színház)

 „Goethe itt is demonstrálni akar valamit, mégpedig azt, hogy nemcsak valódi görög drámát tud írni, hanem idős kora ellenére ő még mindig tüzes vérű lírikus.” – Márton László levelei a rendezőhöz a Katona József Színházban színpadra állított Faust megszületésének kulisszatitkaiba avatnak be, részletekkel az újonnan fordított műből.

 

Márton László

Műfordítói levelek Schilling Árpádhoz, 4.

Tavaly nyáron, a második felvonás átültetése után a fordítói munka zökkenőmentesen folytatódott. A művön belüli költői probléma sem változott: Goethe a 3. felvonásban is az antikvitás és modernség viszonyának színpadi feszültségét próbálja megragadni. Mégis az volt az érzésem, hogy merőben más világba lépek át, annyira másképpen kezeli Goethe a nyelvet és a verselést, mint az előző felvonásban. Ez a benyomás, ennek ereje és frissessége érződik a Schillinghez írt levélben is.

A kardalokra tett megjegyzés lényege, hogy nem érdemes pontosan követni a lekottázható metrikát, hanem inkább az értelmi egységeket kell hiánytalanul megőrizni, és azon belül érzékeltetni a metrikai szerkezet szimmetriáját. A Katona-beli előadás legszebb pillanatai közé tartozik, amikor a gyerekkórus énekli a kardalokat.

(2014. júl. 13.)

 

Kedves Árpád,

küldöm a Menelas vára előtti jelenetet. (Ez a Menelaos név ritka, de létező mellékalakja, Goethe, ritmikai okokból, következetesen így írja.) Első olvasásra terjengősnek érződik, valójában így gazdaságos. Goethe egyrészt fejébe vette, hogy ír egy igazi görög tragédiát, Euripidészhez közelállót, a Menandros-féle komédia elemeinek beépítésével, másrészt megadja a módját a hősnő felléptetésének. Itt tehát nincs lazaság, nincs irónia, nincs viccelődés. Ha mégis van, akkor Goethe az antik tréfálkozást, az altercatio alakzatát utánozza.

A metrika is antik jellegű. Uralkodik a jambikus triméter, de van (a mozgalmasság, nyugtalanság érzékeltetésére) trocheikus tetraméter is. A kardalok heterostrófikus perikópák, amelyek képletét én egy kicsit szabadabban értelmeztem, mint Csorba Győző és Kálnoky László, de igyekeztem én is korrektül kezelni a metrikai problémákat.

Goethe fikciója az, hogy Mephistopheles afféle többirányú időutazást rendez. Faustot vissza-, Helénát előreviszi az időben a 13. századba, a keresztes háborúk korába. Heléna, társnőivel együtt, eleve halott, őket az Alvilágból kell kihozni. Viszont ezt ők nem tudják: azt hiszik, most ért véget a trójai háború, és rettegnek (a 2500 éve halott) „Menelas” bosszújától. Ezt használja ki Mephistopheles/Phorkyas, rájuk ijeszt, és így veszi rá őket, hogy Faust lovagvárába meneküljenek, ahová szintén ő viszi vagy röpíti őket.

Röviden ennyi. Kérdés, hogy mi érdekel, mit tudsz hasznosítani ebből az egész „antik versus modern” gondolati konstrukcióból.

Barátsággal,

Laci

***

Ennek a jelenetnek nemcsak a fordítását, hanem általában az értelmezését is megnehezítik a fikción belüli fikció rétegződései, és ami ezzel együtt jár, a különböző metrikai sémák eltérő őszinteségi foka. Csak egy példa: ha a toronyőr dalát önmagában olvassuk, Goethe egyik igen szép idős kori költeményével találkozunk. Az epizód egészén belül viszont, szcenikailag nézve, a mellékszereplő teljes értetlenségéről (azaz reflektálatlan extázisáról) tanúskodik.

Amikor meghallottam, hogy Bodnár Erika fogja alakítani Heléna szerepét, rögtön eszembe jutott, hogy egy harminc évvel ezelőtti filmben Bodnár Erika emlékezetre méltóan szerepelt együtt Máté Gáborral. Schilling mondta, hogy ő is erre a filmre gondolt. Címe, ha jól emlékszem: Mielőtt befejezi röptét a denevér, és Timár Péter rendezte.

(2014. júl. 17.)

 

Kedves Árpád,

küldöm a várudvar-epizódot. Dramaturgiailag egy kicsit lóg a levegőben. A Lynkeus megfenyítésére, majd ráncba szedésére tett kétszeri sikertelen kísérletet rövid idill követi, majd Mephistopheles/Phorkyas elhiteti a jelenlevőkkel, hogy a spártaiak ostromolják a várat (ez aztán elfelejtődik), végül Faust felosztja hívei között Görögországot, és újdonsült kedvesével kivonul a szabad természetbe, konkrétan Árkádiába.

Goethe itt is demonstrálni akar valamit, mégpedig azt, hogy nemcsak valódi görög drámát tud írni, hanem idős kora ellenére ő még mindig tüzes vérű lírikus. Három igen szép, öregen írt verse olvasható ebben az epizódban.

A történelmi hátteret eléggé nagyvonalúan kezeli. Összemossa a második keresztes hadjáratot (amelynek során létrejött az úgynevezett „latin császárság”, 13. század eleje) a népvándorlással, azon belül a Balkán-félsziget gótok és gepidák által történt kifosztásával (5. század), amelyről Ammianus Marcellinus tudósít, de hát ez az egész amúgy is az ördög fikciója.

Fontos, hogy Faust villámgyors behódolása Heléna előtt nem egyoldalú: Heléna átveszi Faust poétikáját, a nyugat-európai verselést, és elkezd rímelni. Ez a kulturális transzfer (amelynek jegyében keletkeztek a Nyugat-keleti díván versei is) Goethe hitvallása a világirodalomról és a nyelvi-poétikai átjárhatóságról.

Barátsággal,

Laci

***

Az előző epizódok feszes komolysága után a 3. felvonás végének átültetése fellélegzés volt. Azáltal, hogy Goethe – itt és most az egyszer, és persze gondosan álcázva – saját szívfájdalmának is hangot ad, az epizódot meglepően elevenné teszi. Azért itt is vannak olyan mozzanatok, amelyek értelmezése nehézséget okoz. Például ki az a lány, akit Euphorión elkap, és aki aztán tűzzé változva szétoszlik a levegőben? Schilling válasza, amilyen egyszerű, olyan meggyőző is: Mészáros Blanka személyében Margaréta tér vissza egy pillanatra az első részből.

(2014. júl. 30.) 

 

Kedves Árpád,

mellékelten küldöm a liget-epizódot, amelyben Faust és Heléna boldogsága kiteljesedni látszik a közös gyerek színreléptében, majd tragikusan összeomlik Euphorión Icarusra emlékeztető bukása miatt.

Goethe a népvándorlás és a keresztes háborúk mellé behozza még a görög szabadságharcot is (persze csak nagyon elmosódottan). Az értelmezők Euphorión alakját Byronnal azonosítják. Eszerint Goethe – önmagán kívül – Byronban látta az antikvitás és a modernség találkozásának egyetlen méltó szülöttét. Vagyis poétikai értelemben Byront tekintette a fiának. Annyi biztos, hogy van az ifjú alakjában egy nagy adag heroikus-militáns altruizmus, amely nálunk Petőfi forradalmi költészetében él tovább.

Azért persze önállóan repülni még Euphorión sem tud, illetve nem szabad neki. A végén a trójai nők átváltoznak vagy fatündérré (dryasszá), vagy visszhang- és sziklanimfává, vagy forrásnimfává, vagy szőlőnimfává (ami egy kis klasszicizáló dionüszoszi őrjöngést is lehetővé tesz).

Így most a 3. felvonás is megvan, az elejétől a végéig.

Holnap utazom Berlinbe, ott a 4. felvonáson fogok dolgozni. A címem ott is működik.

Barátsággal,

Laci

***

[3. 2]
 
Belső várudvar,
környezve a középkor gazdagon díszített, fantasztikus építményeitől.
 
KARVEZETŐNŐ
Valódi nők vagytok! Hebehurgyák, ostobák!
A pillanat s az ösztönök játékai!
Szerencsefüggők! Higgadtan nem képesek
9130          Helytállani! Egymásnak ellentmondotok
Civódva, és ellenkeztek a többivel!
Öröm és kín egy hangon nyög belőletek!
Hallgassatok! Várjátok meg, hogy a nagyeszű
Királyné mit dönt önmagáról s rólatok!
HELÉNA
9135          Hol vagy, Pythonissa? Vagy akárhogy hívnak is,
E komor vár boltívei közül lépj elő!
Ha azért mentél, hogy jelentsd érkezésemet,
A csodás várúrnak, aki szívesen fogad,
Hálás vagyok neked, s hozzá vezess hamar!
9140          Hadd pihenjek a hosszú hányódás után!
KARVEZETŐNŐ
Hiába nézel, királyné, köröskörül:
Eltűnt az undok maskara, talán ott maradt
A ködben, melynek kebléből, nem is tudom,
Hogyan, lépések nélkül szállottunk ide.
9145          Talán ő is e sokból eggyé vált erőd
Útvesztőjében kétségek közt tévelyeg,
Keresve a vár urát, hogy üdvözölje őt.
De nézd: odafönt a galériák, az ablakok
S a tárt kapuk során már ott sürög-forog
9150          Fel és alá – csak nézd! – nagyszámú szolganép,
Ígérve előkelő, szíves fogadtatást.
KAR
Megdobban a szív! Látjátok-e ott?
Lépked lefelé ifjak csapata!
Mily visszafogott, tisztes, lebegő
9155          Lassú vonulás! Ám ki parancsolta ide
Őket, az ifjakat ily remekül sorakozva?
Mily gyönyörű csapat ez! Bennünk mi a szép
Inkább: ütemes menetelésük,
Vagy ragyogó hajkoszorújuk,
9160          Vagy pofikájuk, piruló, mint őszibarack,
És amelyet, mint a barackot, pihe borít?
Jó volna beleharapni, de félek,
Mert más ilyen esetben a mohó száj,
Szörnyű mondani is, tele lett hamuval.
 
9165          És a legcsinosabbak
Jönnek épp errefelé!
Mi van a kezükben?
Lépcsőfoka trónnak,
Kárpit, ülőhely,
9170          Függöny, baldachinos
Sátorforma szövet:
Dúsan gömbölyödő,
Tornyosuló felhőkoszorúként
A mi királynénk feje körül,
9175          Aki már odalép, hova hívták,
Uralkodói székbe, fel.
Lépjetek elő,
Méltóságot kifejezően
Felsorakozzatok!
9180          Dicső, jaj de dicső, háromszorta dicső
És áldott az ilyen fogadás!
 
(Mindaz, amit a Kar kimond, sorjában végbemegy.)
 
(Faust, miután szolgafiúk és csatlósok hosszú sora ereszkedik le, megjelenik a lépcső tetején a középkori lovagok udvari öltözékében, és lassú, méltóságteljes léptekkel lejön.)
 
KARVEZETŐNŐ (figyelmesen szemügyre veszi Faustot)
Ha e férfinak csodálatos testalkatot,
Méltóságot, szeretnivaló küllemet
Nem kis időre és csak átmenetileg
9185          Adtak az istenek, mint nem ritkán teszik,
Úgy mindenben győz: férfival vívott csatán
S a legszebb nőkkel vívott kis tusákban is.
Előnyben részesítendő sok férfihoz
Képest, kiket rajongva bámult két szemem.
9190          Komoly, tisztelgő járásával erre tart
A vár fejedelme: úrnőnk, lásd és üdvözöld!
FAUST (a trón elé lép, egy megláncolt foglyot vezetve)
Ünnepi köszöntés helyett, amely
Illene hozzád, itt hozom eléd
Rideg láncokba verten azt a szolgát,
9195          Ki hanyag lévén, engem tett hanyaggá. –
Térdelj le a fenséges nő előtt,
S tégy vallomást arról, hogy mi a vétked! –
Ez itt, fenséges úrnőm, az a férfi,
Roppant éles szemű, ki általam
9200          Toronyba lett állítva, hogy az égbolt
s a föld térségeit fürkéssze buzgón,
S jelentse, ami látszik itt vagy ott,
A domblánctól a völgyön át a várig
Mi mozgás van: legyen az marhacsorda
9205          Vagy hadsereg; ezzel megütközünk,
Azt megvédjük. De most! Mily nagy mulasztás!
Te jössz; ő nem jelenti; elmulasztjuk
A magas rangú vendéget fogadni,
Mint illett volna. Ő az életét
9210          Már eljátszotta, vére már kiontva
Vöröslene, mégis, te döntöd el:
Kegyelmet adsz neki vagy bünteted.
HELÉNA
Ha ily nagy méltóságot rám ruházol,
Hogy bíró és uralkodó legyek,
9215          Úgy sejtem, próbatétel; ám legyen!
Ezt a kötelességet teljesítem,
S a vádlottat meghallgatom. Beszélj!
LYNKEUS
Térdelve bámuljam őt meg?
Haljak meg? Legyek életben?
9220          Mindenképpen híve lettem
Ezen isten-küldte nőnek!
 
Várva hajnal örömére,
Azt kelet felől remélem,
Ámde csodás módon, végre
9225          Látom, fölkel a nap délen.
 
Arra fordul a tekintet,
Hagyva mélyt, magaslatot,
Hagyva földet-eget mindet,
Nézve csak Őt, a Napot.
 
9230          Az én szemem olyan éles,
Akár hiúzé a fán,
De most látóköröm véges,
Mintha álom hullna rám.
 
Honnan tudjam, mit figyeljek?
9235          Bástya? Kapu? Vízvető?
Gyűlik felleg, tűnik felleg:
Egy istennő lép elő!
 
Szemem, szívem felé fordul,
Csodálva a drága lényt:
9240          Ez a szépség, mely túlcsordul,
Elvakít engem, szegényt.
 
Mulasztva kötelességet,
Bizony, nem nyúltam a kürthöz;
Mondhatsz életemre véget:
9245          A szépség minden dühön győz!
HELÉNA
Nem büntethetek oly rosszat, melyet
Én hoztam. Jaj nekem! Micsoda végzet
Jár a nyomomban! A férfiakat
Úgy megzavarjam, hogy se magukat,
9250          Se mást, kímélni méltót, ne kíméljenek!
Rablás, csábítás, viszályok, bolyongás;
Félistenek, istenek, hősök és
Démonok is: ide-oda tereltek!
A világot két alakban becsaptam;
9255          Most hozok három- s négyszerezve bajt! –
Ezt a jó embert engedd szabadon:
Ne sújtsa büntetés az istentől-zavartat.
FAUST
Meglepve látom egyszerre, királyné,
Azt, ki célba talál, s kit eltalált;
9260          A szép ívet, mely a nyilat kilőtte,
A szívet sebzőt. Nyíl követ nyilat,
Engem talál mind. És minden irányban
Átszelik a várat és ezt a termet.
Mivé lettem? Legjobb híveimet
9265          Hűtlenné tetted, s váram falait
Átjárhatóvá. Félek, seregem már
A győzhetetlen győztesnek fogad szót.
Mit tegyek? Neked adom magamat,
S mindazt, amit magaménak hiszek!
9270          Eléd borulva így ismerlek el
Önként és híven úrnőmnek, aki
Mihelyt színre lép, elnyeri a trónt.
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.