Elképzeljük a soát – Demény Péter tárcája
Mióta láttam a Saul fiát, azóta kísért a Sorstalansággal való párhuzam. A regény kapcsán nyugodtan elmondhatom, amit mások is elmondtak már előttem: egészen sajátos, sokaknak fárasztó, de mindenképpen radikálisan újszerű nyelvet teremtett. „Mindezek a képek, hangok, események meg is zavartak, el is szédítettek kissé ebben a végezetül már egyetlen furcsa, színes, mondhatnám, bolondos benyomássá összekeveredő forgatagban; más, meglehet, fontosabb dolgokat ezért is voltam csak kevésbé képes figyelemmel kísérni. Így például nehezen tudnám megmondani: a magunk, a katonák, a rabok, vagy mindannyiunk közös erőfeszítésének volt-e inkább az eredménye, hogy végül mégis egy hosszú oszlop alakult ki, most már csupa férfiakból, csupa szabályosan elrendezett, ötös sorokból körülöttem, amely lassan, de végre egyenletesen mozgott velem, lépésről lépésre, előre. Ott elöl – erősítették meg ismét – fürdő, előbb azonban – értesültem – még orvosi szemle is várakozik mindnyájunkra. Említették, de magamnak sem volt nehéz, természetesen, megértenem: afféle sorozásról, alkalmassági vizsgálatról van szó, a munka szempontjából, nyilvánvaló módon.” Ez a nyelv egy kamasz fiú önbeszéde, aki megszokta, hogy mindenről a felnőttek, az erősebbek döntenek, és már semmin sem csodálkozik. A könyv így nagyon bátran elkerüli az érzelgős vagy erkölcsi giccset.
Azzal, hogy a kamera majdnem végig Saul arcán van, a film is egyfajta önbeszéd, és mint a regény esetében, itt is ez a részlegesség az, ami távol tart a giccstől, hiszen az mindig a totalitás felé törekszik. A Schindler listája annak idején tetszett, de most be kell látnom, hogy teljesen szokványos eszközökkel megcsinált amerikai film, mely végül (most már azt kell mondanom, természetesen) giccsbe fúl. Így aztán bátran állíthatom: a Saul fia is megújítja a maga művészeti nyelvét, ahogy a Sorstalanságból készült film viszont nem tette.
De minden bátor ebben a filmben. Kertész elmesélte egy tatai írótáborban, hogy oldalszázakat dobott el. Lenyűgöző az a takarékosság is, amelyre Nemes Jeles László szoktatta a színészeket. Mindenki éppen csak annyi, amennyi kell. Egy lágerben, ráadásul egy ilyen borzalmas alakulat tagjaként, mint a Sonderkommando, nyilván nem lehet hosszas érzelmi áriákat előadni. Merész dolog Röhrig Géza kiválasztása, akinek az arcát valahogy úgy írnám le, érzékeny pókerarc – ezért is annyira meglepő és hatásos a Georges Didi-Huberman francia filozófus méltatta egyetlen mosoly. Gondolom, Nemes Jeles a hangja miatt is választotta a színészt. Ez a fojtott tenor érzelemtelen, kevéssé modulál, s ezen a hangon egészen másként hangzik, hogy „már rég halottak vagyunk”, mintha mondjuk Bessenyei Ferenc orgonálná.
A film legnagyobb kérdése számomra (ezt úgy értem, ezen vívódom, mióta láttam) Saul megszállottsága. Valami nincs rendben azzal, aki a más életét hajlandó feláldozni. Georges Didi-Huberman a történet irodalmiságát emeli ki, és könyvében, a Túl a feketénben egy szava sincsen Ábrahámról és Izsákról, pedig valahol azon a tájon kellene keresgélni. Saul rezzenéstelenül a halálba küldi az egyik rabbit, és ugyanígy küldené a felkelőket is, csak hogy eltemethesse a fiút, akiről azt mondja, hogy az övé. A lágerben nincs értéke az életnek, ő már meg is szokta a halált. Ábrahám megölte volna Izsákot, mert hitt Istenében; Saul a halálba küld másokat, mert a halott fiú az egyetlen reménye, az egyetlen dolog, amely emberi érzést fakaszt ebben az egész borzalomban? Erre célozhatott Nemes Jeles László, amikor az Oscar-gálán azt mondta: „Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely segít, hogy emberek maradjunk, erről a reményről szól ez a film.” A belső hang megmenti az embert...
A Saul fia azért is nagy film, mert az emberi lét és vívódás egyetemes kérdéseit veti fel, és ezt nem hatásvadász eszközökkel teszi. Nem szaval a borzalomról, hanem, mint Miklós Leó mondja a Revizor online-on közölt cikkében, „banálisan fogalmazva: a Saul fiát nézve nem látjuk, hanem elképzeljük a soát – ami másképp nem is lehetséges”.
