„A regény nem olyan, mint a vers, hogy hébe-hóba leülünk, és írunk valamit, elvileg mindennap kellene csinálni. Az egy kicsit olyan, mint a bányászat, de az író nem tud mindennap leszállni a tárnába, mert más dolga is van” – vallja Oravecz Imre.  A 2016 nyarán készült interjúnkkal köszöntjük a 75. születésnapját ünneplő írót.

 

                        „Európában engem az irodalom bezárt”

 

A Távozó fa című legújabb kötete, amelyet Aegon-díjjal tüntettek ki, régebbi és újabb verseit tartalmazza, mintegy tíz év lírai anyagát. A versek válogatása során milyen koncepció határozta meg a kötet szerkezetét, mi volt a mérce, az irányelv?

A mérce az volt, hogy jó legyen. Kétszer néztem át ezt a versanyagot, amelynek nagy része 2005 előtt íródott, mielőtt elkezdtem volna regényt írni. Amikor regényen dolgozom, egyáltalán nem írok verset, ilyenkor mást sem szeretek írni, még e-mailt sem, mert sajnálom ezzel tölteni az időt, és elhasználni a szavakat. (nevet) Amikor A rög gyermekei  első és második részét írtam, nem terveztem, hogy írok harmadik részt is. Mikor befejeztem a második részt, elővettem a verseket, gyorsan írtam még párat, voltak kezdemények, amelyekből lehet valamit csinálni.

Később úgy döntöttem, hogy folytatom a regényt, és ismét kimegyek Kaliforniába anyagot gyűjteni. Arra gondoltam, hogyha nem jövök vissza, mert feldobom ott a talpam, ez a versanyag mégis legyen együtt. Amikor hazajöttem, teljes gőzzel a harmadik részt kezdtem írni, és nem foglalkoztam a versekkel. Tavaly merült föl a kiadás gondolata. Az új kiadóm verseket szeretett volna először megjelentetni tőlem. Erre megint elővettem a kéziratot, jól megrostáltam az anyagot,csírákból még sarjasztottam is egy-két darabot. A rosszakat kidobtam, a jók maradtak, de semmi különleges szempontom nem volt.  Bizonyos értelemben melléktermék, mármint az a része, amelyet így írtam, ugyanis addig regényírás közben nem írtam verset.

Különféle kifogások merültek föl a kritikusok részéről, például, hogy minek vannak a kötetben angol versek, és ha már vannak, akkor miért írok előszót hozzájuk, amely szerintük megtöri a kötet ívét. Ennek azt vetem ellen, hogy azért, mert azok is az én verseim, és a bevezetésükre, némi magyarázatra szükség volt.

 

A különböző alkotói ének, periódusok, kötetek között egyes kritikusok szerint nincs folytonosság. Egyetért ezzel?

Más kritikusok azt is mondják, hogy én mindig mást kezdek, de szerintem nem kezdek mindig mást. Annak, amit csinálok, van egy konstans magja, ez pedig az érzékletességre és a pontosságra való törekvés,  amitől hiteles kell legyen egy szöveg. Hagyományos értelemben nem is nevezhetők a verseim verseknek. A vers, ugye, eredetileg az volt, ami egy bizonyos ritmikai sémát követ. Én nagyon korán rájöttem, hogy rossz verselő vagyok, és abba is hagytam a verselést. Van egy nagyon erős epikus hajlam is bennem, nyilván ezért merészkedtem odáig, hogy elkezdtem regényt is írni. Ebből az következik – ez a Halászóemberből is látható –,hogy bizonyos verseim magukban meg sem állnak, csupán másokkal együtt olvasva.

Egy Aranyon vagy József Attilán iskolázódott középiskolai irodalomtanár erre azt mondhatná, hogy ezek nem is versek, inkább csak naplóbejegyzések mindenféle metrikai sablon nélkül, és igaza lenne.

 

Apropó naplóbejegyzések, vezet-e naplót? Az utolsó előtti versciklus a Madárnapló címet viseli.

Madárnapló már az előző verseskötetemben is van, de ez valójában nem napló, csak utólag neveztem el annak. Nem, nem vezetek naplót. Nem tudom, lehet, hogy kellene vagy kellett volna. Bizonyos életszakaszokban voltak helyzetek, amelyekről talán naplót kellett volna vezetni, már csak a magam kedvéért is, hogy később tudjam, konkrétan mikor mi történt. Két gyereket is elveszítettem válás következtében, illetve az elsőt nem egészen, mert én neveltem 12 éves koráig. Ő Márk, ma már felnőtt. A másik fiamat, a kis Matyit, aki még csak 10 éves, szintén elveszítettem. Ezt jó lett volna az első pillanattól kezdve dokumentálni, de az biztos sok energiát elvont volna az írástól. Így is nagyon nehéz évek voltak ezek, örültem, hogy egyáltalán tudok írni. A naplóírás pluszmunka.  Vannak rutinos, profi regényírók – én nem tekintem magam annak –, mint Márai, aki miközben naplót ír (nem az emigrációs naplókra gondolok), regényt is ír, vagy Tolsztoj, aki folyton írja a naplóit, de közben termel mindennap egy fejezetet a regényéből, amelyen éppen dolgozik. Erre képesnek kell lenni, én erre nem vagyok képes, vagy naplót írok, vagy pedig regényt.

 

Angolul is versel, a December, morning című ciklus angol nyelvű verseket tartalmaz, beavatna ezek keletkezéstörténetébe?

Szinte minden könyvemben van egy-két angol szöveg, kezdetben inkább csak kíváncsiságból írtam angolul. Aztán nagyon fontossá vált az angol nyelv az életemben, olyannyira, hogy a nagyfiammal, aki különben orvos lett, mai napig is csak angolul beszélünk, több mint harminc éve már. Azonkívül a családomban régóta jelen van ez a nyelv, apám is tudott angolul, Kanadában nőtt fel, nagyapám szintén, aki Kanadában halt meg. Hagyomány is ez, amely kötelez.

Mindamellett óvatos voltam. Mielőtt felvettem volna az angol verseket ebbe a kötetbe, elküldtem egy amerikai költő barátomnak véleményezésre, és ő úgy ítélte meg, hogy közölhetők.

 

Az amerikai kortárs költészet mennyire határozta meg az Ön versvilágát?  Amikor ott élt, bizonyára volt alkalma behatóan megismerni az amerikai lírikusokat.

Az amerikai kortárs költészet nem nagyon befolyásolta az írásomat, bár olvastam, sőt, meg is ismerkedtem kortárs költőkkel. Az én munkásságomra inkább maga a kultúra, az ország volt hatással, a sokszínűségével, a tájaival, a végtelen tereivel. Azt a fajta nyitottságot, lelki szabadságot, amely Európában nem létezik, azt ott leltem fel, és azóta is lelem fel folyamatosan. Az élet történt ott velem, nem az irodalom. Európában engem az irodalom bezárt, Paul Celannal például, akit kezdetben utánoztam, és akinek a költészete, zártsága zsákutcának bizonyult, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül öngyilkos lett. Lehet, hogy magam is így járok, ha nem megyek el Amerikába, nem élek ott, nem élem az életemet egy egészen másféle közegben. Igaz, egy időre fel is hagytam az írással, és antropológiával, őstörténettel kezdtem el foglalkozni, és azon keresztül keveredtem vissza magamhoz, az íráshoz, és írtam meg  A hopik könyvét.

A kortárs amerikai irodalom nem, de a klasszikusok hatottak rám, prózaírók közül Hemingway és Steinbeck, aki kaliforniai volt, és több regénye Kaliforniában játszódik. Magam is Kaliforniában töltöttem a legtöbb időt, ezért ő kissé iránytű is volt számomra a Kalifornia fürj írása közben, amelynek alakjai részint abban a térben és időben élnek, amelyben az Egerek és emberekéi vagy az Érik a gyümölcséi. Az Érik a gyümölcs mellesleg hamis magyar cím, mert a bolsevik forradalom amerikai győzelmét sugallja, holott az eredetiben, a Grapes of Wrathban erről szó sincs. Azt jelenti, hogy a Harag gyümölcsei, nem többet és nem kevesebbet.

Világos volt természetesen számomra, hogy egy Ted Berrigan vagy Ginsberg például másféle verset ír, mint az akkori Európában Franz Fühmann vagy Vas István, de nem akartam őket utánozni, még angolul sem. A Távozó fában van ugyan egy Ginsberg-átirat, de azt csak ujjgyakorlatnak szántam. A zenében gyakori, hogy transzponálnak, átírnak valamit, az irodalomban kevésbé. Azt a fajta hedonisztikus világlátást, amely nemzedéküket jellemezte, Kerouacot is beleértve, én nem osztom, konzervatívabb, hűvösebb  vagyok, és szigorúbb is, lehet. A maiakat meg egyáltalán nem ismerem már, pedig jó volna figyelemmel kísérni a folyamatokat, de ez innen, Magyarországról szinte lehetetlen, ehhez nyomonkövetés, folyóiratok, új könyvek állandó bújása kellene. És az is nehezíti a dolgot, hogy az amerikai irodalom nem olyan, mint a német, az angol vagy a francia, hogy kis területen van egy központ, esetleg kettő. Az Egyesült Államokban egészen más íródik keleten, mint nyugaton, más középen, és megint más északon és délen. És megszámlálhatatlanul sok folyóirat van, minden egyetemen egy. Európában nem így van, az itteni egyetemek nem adnak ki irodalmi folyóiratokat, az meg végképp elképzelhetetlen lenne, hogy felsőoktatási intézmények írókat hívnának meg rezidensnek, ami odaát szintén bevett gyakorlat.

 

Csak arról tud írni, amit első kézből ismer, fontos az Ön számára az egzaktság…Nemrég találkozott a Kaliforniai fürjben szereplő citrustermesztő cég alapítójának unokájával, szereti megnézni, alaposan feltérképezni azokat a helyeket, amelyekről ír.

Igen, mert valamiből ki kell indulni, valamin kell állni.

A Kaliforniai fürjben van egy ilyen cég Santa Paulában, amely akkor egy olajváros, de ezt megelőzően citrusfélék termesztésére épült minden, citromra, narancsra. Szerepeltetem a regényben az alapítóját, aki egyúttal a városnak is alapítója, és annak az unokájával találkoztam tényleg. Ő még tőlem is idősebb ember. Elmentem a temetőbe is, és láttam a nagyapja sírját. Ha tudom, hogy van még leszármazott, előbb felkeresem, de azt hittem, hogy kihaltak, vagy más államba költöztek. Ez helytörténet, én azonban semmit sem szeretek kitalálni, jobban mondva csak úgy tudok valamit kitalálni, ha van valami támpont, konkrétum, amelyből ki lehet indulni. Bőven van tájleírás a regényben, de hát kell is, az olajbányászat nem városban zajlik, hanem a településeken kívül, a tájban, egy nagyon jellegzetes sivatagi tájban, amely hegyes, kopár, száraz, de csodálatosan szép. Ma is folyik olajkitermelés a város környéki kanyonokban. Abban a kanyonban, amelyben a hősöm éveken át dolgozik, nem jártam. Ott lehet, hogy kicsit csalok a leírással, mert csak Google Földre támaszkodtam. Sajnos a műholdfelvételek nagyon félrevezetők is tudnak lenni abból kifolyólag, hogy olykor különböző napszakban készültekből rakják össze a képeket, és előfordul, hogy ugyanannak a hegyoldalnak egyik része árnyékban van, egy másik részét pedig süti a nap, ami megnehezíti, vagy egyenesen lehetetlenné teszi a felszíni formák megítélését. Mikor anyagot gyűjtöttem, nem tudtam, hogy kell nekem ez a kanyon, mikor pedig később kiderült, hogy igen, és visszamentem, hogy valóságosan is megnézzem, nem sikerült, mert lezárta az a cég, amely ott ma olajat termel ki, és nem tudtam engedélyt szerezni, hogy bemenjek. Úgyhogy így jelent meg a regény, és valaki egyszer kiderítheti, és az a kanyon nem is olyan, mint amilyennek leírom, nem olyan a kanyarjának az íve, a fenék lejtése, nem ott folyik benne a patak stb.

 

Visszatérve a Távozó fára és a tájra: több olyan verset olvasni a kötetben, ami a vidéki tájat, az Ön természeti környezetét írja le, szinte már filmszerű pontossággal.

Alkat dolga is. Az lebeg előttem, az az elvem, hogy mindennek érzékletesnek kell lennie, mert úgy hagy nyomot. Nem arra gondolok, hogy megrendül az olvasó, hanem úgy hiteles. Van, akinek ez nem tetszik, vannak írók, akik elintéznek, mondjuk, egy völgyet annyival, hogy mély, és kész, vagy hosszú, és kész. Hitelesség nincsen konkrétság nélkül, a konkrétumoknak érzékletesnek kell lenniük.

 

És ez mind versre, mind prózára érvényes?

Igen.

 

Nem igazán hisz az ihletettség állapotában, és azon a véleményen van, hogy a zsenikultuszt a romantikusok hagyták ránk.

A zsenikultusz más. Nem tartom szerencsésnek az ihlet szót, félrevezető. Nem véletlen, hogy az olvasók nagy része, az úgynevezett laikusok úgy gondolják, hogy az író transzban van, és nem kell mást tennie, csak le kell ülni, és akkor jönnek belőle a szavak.

 

Weöres Sándorhoz különleges viszony fűzte, meghatározó volt az Ön életében, említi a Halottaim című versében is. . .

Nem mondanám, hogy különleges kapcsolat volt, én egy törpe vagyok, ő meg egy óriás volt, a legnagyobb költő, aki valaha létezett a magyar irodalomban. A 1970-es évektől már rendesen publikálhatott, és Kossuth-díjat is kapott, de ennek ellenére csak megtűrt szerző volt. A Héj megjelenése előtt szerepeltem egy fiatal költők antológiájában, a címe Költők egymás közt, rettenetes rossz cím, valami Illyés Gyula-verscím, azt hiszem. Ebben mindenkit egy idősebb költő mutat be, engem Weöres Sándor méltat. Már ezt megelőzően ismertem, a német fordítója révén. Később rendszeresen jártam hozzájuk, de nem volt ez olyan bensőséges kapcsolat, nem is lehetett. Nem volt tanítvány-mester viszony. Nem lehettem a tanítványa.

Ő egy virtuóz volt, én meg, ahogy az előbb is említettem, még verselni se tudtam rendesen. Becsült engem, támogatott, anyagilag is, mert én is ott voltam azok között, akik között szétosztotta a Kossuth-díjával járó pénzt. Rendkívüli ember volt, akit csak csodálni lehetett a maga egyszerűségében és szerénységében. Igen, neki ott a helye abban a versben.

 

A kötetében olvasható Gőg című, számomra különösen kedves költeményében a technikai civilizáció és a természet viszonyáról ír:

„pedig az ember már évezredek óta készen van, / ma olyan, mint volt tegnap,/holnap olyan lesz, mint volt tegnapelőtt,/csak az eszközei, a szerszámai változnak, /milyen igazságtalan, buta és méltatlan ez a magatartás”.

Az ember szerintem a Neander-völgyben is ilyen volt, mint ma, csak másként élt, mást evett, másként lakozott, mást gondolt a világról, de az alapvető dolgokról, a létezésről, az életről, a halálról ugyanúgy vélekedett. Akármilyen leleményesek vagyunk, akármilyen rafinált eszközöket találunk ki, alapvetően ugyanolyan jók vagy inkább rosszak vagyunk, mert nem javít, hanem ront rajtunk az úgynevezett haladás. Hogy ez volna a civilizáció? Nem tudom. Civilizáció több volt már, fejlett, fejletlen, és mind letűnt. És mi is letűnünk, számítógépestül, internetestül.

 

Mennyire tekinthetők a Távozó fa versei leltárverseknek a József Attila-i értelemben, gondolok a Számadás című versére?

Van benne ilyen jellegű vers, de ilyenek már voltak a korábbi dolgaim között, A megfelelő napban, a  Halászóemberben is. Ez szükségszerű, az ember mindig kell, hogy szembesüljön azzal, ami van, és azzal, ami volt, különben nem tud eligazodni, nem tudja megítélni a helyzetét, és elveszett.  Petri György azt mondta, hogy minden vers gyerekvers, én meg azt mondom, hogy bizonyos értelemben minden vers leltárvers. (nevet)

 

A Nyelvújítás című versében arról ír, hogy kisfiával milyen érdekes szókapcsolatokat találtak ki. Gyerekverskötetet tervez?

Van egy gyerekverskötetem, ősszel meg fog újra jelenni. Nem gondolkodtam ilyesmin. Ez egy nagyon vékonyka kötetecske, úgy keletkezett – nagyon régen, a hetvenes évek közepén vagy végén jelent meg –, hogy csak úgy kíváncsiságból elkezdtem ilyeneket írni. Volt már valamennyi, és megmutattam a Móra Kiadónak, de nem érdekelte őket, és akkor abbahagytam, az ember nem ír gyerekverseket magának. Aztán szerkesztőváltás volt ott, és egy új szerkesztő megtalálta a kéziratot, szólt nekem, hogy kiadnák. Viszonylag kis számú szöveg ez, de ha annak idején tudom, hogy ez tényleg megjelentethető, akkor nyilván folytatom, és akkor kevésbé sovány könyv lett volna belőle.

A Hopik könyvében is vannak gyerekversek, van egy ilyen ciklus, az egyik alakomnak a dalaiból. A fikció szerint saját gyerekének költötte, folyóiratokban is publikáltam előtte, a nagyfiamnak, amikor kisgyerek volt, fölolvastam, és szerette. Matyi más, neki nem nagyon kellenek versek, tudományos könyvekből kell neki felolvasnom elalvás előtt. Bár ismeri, volt már a kezében, elég csúnya, az új kiadása talán szebb, vonzóbb lesz, állítólag valami szuper illusztrátort találtak hozzá. Közben a gyerekkönyvek is változtak, színesebbek, látványosabbak lettek.

 

Állatok, madarak is különleges szerepet töltenek be az életében, többször versel a kutyáiról, macskáiról, és itt van a Madárnapló ciklusa, amely visszatérő elem a költészetében.

Nem hiszem, hogy olyan különleges ez, de ott vannak körülöttem, és nem tudom nem tudomásul venni őket. Kutyám mindig volt, leszámítva kezdeti budapesti éveimet, amikor albérletben laktam. A madarakkal más a helyzet. Egyedül élek már hat éve Szajlán, és másképpen ugyan, de ők is a társaim. Nem mind, mert a verebekkel például hadilábon állok, befészkelnek az ereszbe, és összepiszkolnak mindent, sőt, még a cinkékkel is vannak konfliktusaim, mert szedik ki a szigetelést a falakból, és ledobálják a földre. Azonkívül Matyi fiam, aki most lesz 11 éves, nagy ornitológus, és rengeteget tud a madarakról, és ez is közrejátszik abban, hogy írok róluk.

 

Szeretném, ha szólna a készülő regényéről is, úgy tudom, hogy nem szánta trilógiának.

Nem, valóban nem szántam annak, de most már több mint háromnegyede megvan a harmadik résznek is.

Amikor megjelent a Kaliforniai fürj, megijedtem, hogy most mit fogok csinálni. A regény nem olyan, mint a vers, hogy hébe-hóba leülünk, és írunk valamit, elvileg mindennap kellene csinálni. Az egy kicsit olyan, mint a bányászat, de az író nem tud mindennap leszállni a tárnába, mert más dolga is van, pláné, ha egyedül él, és az életet is folyton szerveznie kell. Akkor döntöttem úgy, hogy mégiscsak továbbírom. Nem Amerikában folytatódik a történet, egy darabig persze ott, a családból egy fiú, aki kint született, Magyarországra költözik, és gazdálkodó lesz. Megnősül, gyereke is születik itt, bár hoz is magával egyet, egy fogadott fiút az első házasságából. 1938-ban érkezik ide, a regényben most 1946 van, véget ért a háború, és most jön a kommunista uralom.

 

1956 hogyan fog beépülni a regénybe?

Úgy, ahogy én is megéltem. Tizenhárom éves voltam, és nagy trauma volt számomra a forradalom leverése, de inkább az épül be, ami megelőzte, ami kiváltotta, az a borzasztó terror, ami jellemezte a hatalmat, különösen a parasztság vonatkozásában. ’58–’59-ben aztán elvették a földeket, mezőgazdasági munkássá változtatták a parasztembert, és ezzel kiteljesítették a kulturális genocídiumot, de ez már kívül esik a regény idején.

 

A haza és a hazavágyódás az Ön életében, a regényeiben, különösen a Kaliforniai fürjben meghatározó elem, de a haza mintha egy kicsit misztifikálva lenne a magyar irodalomban.

A haza nélkülözhetetlen valami. A haza nagyon sok helyből, dologból tevődik össze, nem föltétlenül csak Magyarország, lehet Pápua-Guinea is, ha én ott töltök egy bizonyos időt. A hazát összeszedi az ember, az én esetemben Santa Barbara, Chicago, Berlin és London is az. Van egy centruma a hazának, ahol az ember a gyerekkorát töltötte, ahol a lényeges, meghatározó dolgok történtek vele, ez nekem Szajla. Ilyen értelemben, ha az ember tartósan kívülre kerül a centrumon, már külföldön van, akár a szomszéd faluban is, emigrációban. Nekem volt egy csomó emigrációm. Nem mondom, hogy véget ért az emigráns lét, mert közben Szajla is megszűnt. A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett. Az én esetemben ez a magyar paraszti kultúra volt, annak ellenére, hogy sosem voltam parasztember, sőt, már az apám sem és a nagyapám sem igazán.

 

Az írás szempontjából is meghatározó, hol él, mert ha nem jött volna haza Magyarországra, lehetséges, hogy abbahagyta volna az írást?

Biztos, mert úgy mentem el 1976-ban, hogy nem csinálom tovább. De nem azért, mert nincs értelme, bár az is igaz, hogy gyakorlati értelme tényleg nincsen, mert nem ebből él meg az ember, és nem változtatja meg vele a világot sem. Én úgy mentem el, mikor a véglegesség szándékával elmentem, hogy nem akarok tovább író lenni, de aztán mégiscsak az lettem, vagy valami hasonló.

 

A regényírás közben vannak olyan pillanatok, hangulatok, amikor a vers felé terelődnek a gondolatai?

Nincsenek. Ritkán azonban olyan előfordul, hogy az embernek eszébe jut egy sor, és akkor leírja, elteszi későbbre, de nem regényírás közben. Az ihlet egy olyan pillanat, amikor az ember arra tud koncentrálni, amiről írni akar, egy nagyfokú összeszedettség, egyensúlyi, talán kegyelmi állapot. Nem is hiszem, hogy Ady Endre részegen írt, vagy ha igen, akkor írta a rossz verseit. Nagyon észnél kell lenni, józannak. Még inkább áll ez a regényírásra, különösen a történelmi regényírásra – az én regényem történelmi regény –, amikor hatalmas anyagot mozgat az ember, és százféle dologra kell figyelni közben. Ahogy vénülök, így is egyre több gikszert követek el. Nemrégen például megcsináltam azt, hogy hősömet gyalog indítottam el otthonról, és lovon térettem haza. Szerencsére nyugdíjas buszsofőr barátom, akinek megmutattam azt a fejezetet, észrevette, és figyelmeztetett.

 

Varga Melinda