Mindennapi giccsünk – Varga Melinda tárcája
„Apám elmagyarázta, hogy a giccs a művészet ellentéte. A buták művészete. Az összes naplemente, meg patakból ivó őzike hazugság. Nem szó szerint hazugság, hiszen naplemente is van, az őzek is isznak. Művészetként hazugság. A giccs egyszerűen hazugság. Elfelejteni az élet nehezét. Rózsaszín habnak látni a világot. Ez a giccs.” Bartis Attila A vége című legújabb regényében külön fejezetet szentel a giccsnek. A kisfiú apja intése nyomán borzadva tekint rá, az áruházban vásárolt, tetszetős kis nippjét megsemmisítve mintegy rituálisan megszünteti a létezését. A főhőst aztán később, felnőttkorában szerelme ébreszti rá, miként kell helyén kezelni ezt a jelenséget. Tulajdonképpen élő giccset kreál számára, egy élvezetes, „rózsaszín habos” pillanatot.
A könyv egyik legimpozánsabb jelenetében a szerelmespár hajnalban hipermangánt és mosóport szór az Erzsébet hídról a Dunába a nő őrült ötletének, ha úgy tetszik szertelen hóbortjának hódolva. A rózsaszín hab egyre csak nő és nő, míg a nő fehér ruhájához nem ér, majd szeretkeznek. Szappanoperába illő jelenet, mégsem lapozunk tovább.
Bartis Attila olyasvalamihez nyúl, amit mi, művészek mániákusan utálunk, elítélünk, száműzünk alkotásainkból. A „buták művészetének” még csak az árnyékáról sem akarunk tudomást venni. Csípős, megvető megjegyzéseket teszünk, ha fölbukkan egy-egy irodalmi műben.
A holdat, a csillagokat, a lelket, a szívet, a szerelmet, a lét értelmét körüljáró szentenciákat, egyáltalában bármilyen szentenciaszerűséget mint fertőző gócot operáljuk ki a szövegeinkből, nehogy beleessünk Coelho, Oravecz Nóra vagy Popper Péter feneketlen rózsaszín kútjába.
Tény, hogy az agyonkoptatott holdak és csillagok nem tesznek jót az irodalmi mű katarzisának, bátorság leírni ilyesféléket, mert ha nem ellenpontozzuk kellőképp, óhatatlanul fejünkre olvassák, mekkora közhelyet sikerült már megint kilőnünk a poézis világűrjébe.
Ám miközben a művészetből akkurátusan próbáljuk kiküszöbölni a giccset, az életünkbe akarva-akaratlan visszaszüremkedik. Észrevétlenül, puhán, amolyan sunyi macska módra, cukormázasan dorombolja be magát a szerelmi légyottokba, elérzékenyült búcsúkba, baráti ölelésekbe, tavaszi sétákba, nyári azúrégbe, jól sikerült családi összejövetelek, évfordulók, osztálytalálkozók, karácsonyok és húsvétok idillikus pillanataiba.
A giccs a valóság átmaszkírozása. Ha úgy tetszik, a lét kannabisza. Az erdei séta, a naplemente, a hegyi táj, a végtelen, kék tenger, nagymamánk virágoskertje, a szivárvány látványa tulajdonképpen ugyanakkora giccs, mint a róla készült fotográfia vagy festmény, a gügyögő-csacsogó vers. Mégis megcsodáljuk. Ilyenkor azt érzékeljük, ami megemeli a hangulatunkat, rövid időre kizökkent a mókuskerékből. Nem keressük akkurátusan a hegyi tájban gyönyörködve az eldobott műanyagflakont, és a tengerparti naplementekor sem a parton szanaszét heverő cigarettacsikkekre vagy algákra összpontosítunk.
Vajon a felfokozott érzelmi állapotnak, a szerelemnek nem a valóság meghazudtolásához van köze, vagyis a giccshez, ama rózsaszín habhoz? Mégsem tiltakozunk ellene, nem próbálunk a racionalitás minden eszközét latba vetve kémiai magyarázatokat lelni a testi vonzalomra. Lelkünk emelkedettségét, mosolygós arcunkat, felhőtlen jókedvünket nem indokoljuk azzal, hogy túl sok örömhormon árasztotta el agyunkat, s ott kering a vérünkben a dopamin meg az adrenalin.
A mámor pillanatában torzul a látásunk, akárcsak a giccsképfestőé. Az öröm eksztatikus állapotában nem az a lényeges, hogy közben esik az eső, és összekoszoltuk a ruhánkat, kócos a hajunk a széltől, elkenődött a rúzs a szánkon. A tökélyt nem a körülményekben, az apróságokban, hanem az egészben magában, a könnyed, rózsaszín lebegésben találjuk meg. Ha csak rövid ideig is, de giccsesen boldogok vagyunk.
Ahogy a Bartis-regényben a lány fehér ruhájához a Duna habja, úgy ér a mi szívünkhöz is mindennap a valóság kiszínezett, tiritarka giccsparádéja. De nem ettől elviselhetőbb a szürkeség?
