Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban.

Ahogy a Bartis-regényben a lány fehér ruhájához a Duna habja, úgy ér a mi szívünkhöz is mindennap a valóság kiszínezett, tiri-tarka giccsparádéja. De nem ettől elviselhetőbb a szürkeség?