„Nem lesz itt addig egy objektívebb, széles körű, normálisabb kánon, amíg ilyen megosztottság van, amíg párhuzamos szakmák vannak és nem szakma, amíg az ideológiák belerondítanak alkotók és művek megítélésébe” – Orbán János Dénessel legújabb regényéről, a 20 éves Előretolt Helyőrségről, az olvasóközpontú literatúráról és az utóbbi időben sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft.-ről beszélgettünk.

 

 

 

„Aki egyenarcú és szervilis, az nem is számít írónak”

A Swedenborg kávéháztól az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáig

 

 

„Szövegpókhálókat építek”

 

A 2003-ban megjelent Teakönyv című gyűjteményes kötetedben olvastam először részletet A Swedenborg kávéházból. Úgy tudom, több ötletet is érlelgettél magadban, miért döntöttél mégis e regény mellett? 

A Swedenborgot a Teakönyv megjelenése után, 2003 legvégén kezdtem el írni, csak átemeltem a szóban forgó szövegrészt. Számos regényötletem volt és van, csak épp időm nincs a megírásukhoz. A Swedenborgot viszont olyan rendhagyónak éreztem, hogy szorítottam rá időt. Sajnos nem eleget, így a nyersverzió aztán több mint egy évtizedig rostokolt a merevlemezen, míg a kiadóm ki nem követelte tőlem. 

Sokat dolgoztál rajta, „áthangszerelted”, hogy a Facebook világában se tűnjék avíttasnak. Miért vetettél el részeket, kinek a szakmai véleménye számít, vannak-e „tesztolvasóid”? 

Igen, közben azért eltelt több mint egy évtized, és ha az érzések nem is, de a világ megváltozott, így illett áthangszerelni – de ez nem jelentett különösebb problémát, belepasszolt a Facebook-jelenség is. Kidobtam néhány fejezetet, de csak azért, mert elégedetlen voltam velük. Kivágtam rengeteg passzust, mert elsietettnek találtam őket. Mindezek helyett újakat írtam, és ami megmaradt a régi szövegből, igyekeztem a végletekig csiszolni.

Az utolsó fázisban mindig csapattal dolgozom. Egy főszerkesztő és még egy-két szerkesztő bombázza a szöveget, legalább öt írókolléga és legalább három-négy nem szakmabéli tesztalany kritizál. Szerintem ez a szűrés csak jót tesz a megjelenő műnek, több szem többet lát, több ízlés jobban szűr. Különösen egészséges ez akkor, amikor nincs idő a szöveg érlelésére, arra, hogy saját magunk szűrjük ki a hibákat.

Nyáry Krisztián és Orbán János Dénes A Swedenborg kávéház budapesti könyvbemutatóján (Fotó: Bach Máté)

 

Amikor először olvastam, az volt az érzésem, mintha Búbocska ifjúkori énje bújt volna Jausséba. Tekinthető e műved A Swedenborg kávéház előzményének? 

Nem épp, mert a Búbocska egy évvel később született. De mivel ugyanaz a szerzője… 

Hogyan kerültél kapcsolatba a swedenborgi eszmeiséggel, az álmoskönyvvel? Borgesen keresztül? 

Igen. Egy időben azzal szórakoztam, hogy mindennek és mindenkinek utánanéztem, amiről-akiről Borges ír az esszéiben, előadásaiban. Van Borgesnek egy pompás értekezése Swedenborgról, ennek elolvasása után Emerson kimerítő esszéjét is átböngésztem, és tudtam: a svéd polihisztor az én emberem. Nem volt könnyű a főműveket beszereznem, de sikerült, köztük a meghatározó Álmoskönyvet is – azt éppenséggel románul, de azóta angolul is megvan.  

A regényben sűrűn váltakoznak az idősíkok, a valóság és az álom, a lét és nemlét állapota, folyamatos ellentétek hatják át a művet. Mondhatjuk azt, hogy tér–idő játék, kalandos-sejtelmes időutazás? 

Bármit elmondhatunk róla. Úgy építettem föl, hogy több értelmezése lehessen, de egyik se legyen egyértelmű. Hogy olyan legyen a logikája, mint az álmoknak. Hogy magam is tévedjek el benne.

Jausst csak az különbözteti meg a Sátántól, hogy az ő lelke kék, és nem fekete. A kékség visszatérő motívum. Milyen szimbolisztika bújik meg mögötte? Kapcsolható-e Jauss jellemfejlődése Goethéhez? 

Kérdés, hogy van-e neki jelleme… A főhős mindent felad a szerelemért, a birtoklási vágyért, az atavisztikus ösztönökért… Goethére nem gondoltam közben, bevallom, de persze tudjuk, az irodalomnak is van egy tudattalanja. A kék a víz és az ég tisztaságának a jelképe, de egyúttal a titokzatos, gyilkos mélységeké és magasságoké is. Leginkább a magány szimbólumának érzem.

Fotó: magyarkonyhaonline.hu

 

Aki kolozsvári vagy járt Kolozsváron, a Bulgakovval azonosítja a regénybeli kávéházat. A helyiek könnyen ráismerhetnek a valós személyekre is, akikből ihletődve a hőseid kreáltad.  A Swedenborgba betérni mégis merőben más, mint a Bulgakovba… Egy túlvilági kávézó, a léten túli lét lokálja, vagy csupán földi másának eszményi képe? 

Várható volt, hogy egybemossák a két kávéházat, pedig semmi közük egymáshoz. A Swedenborg kávéház a swedenborgi pokol, nem pedig egy evilági szórakozóhely. De hadd higgyék azt egyesek, attól csak gazdagodik az olvasat. És hadd ismerjenek föl egyes szereplőket, úgyis mindenki több valós személyből van összegyúrva, és ki van egészítve fiktív vonásokkal is.

 

 

Az intertextualitás lényege mindig az aktualizálás

 

A Swedenborg vájt fülű olvasói egyebek mellett Janus Pannoniusra, Csokonaira, Dantéra, Szent Ágostonra figyelhetnek föl. Miért éppen őket emeled be a regényedbe? Volt irodalmi intertextus, amelyet elvetettél, másra cseréltél a könyv csiszolása közben? 

Mert őket majdnem mindig beemelem, mint ahogy sok más alkotót is, akiket most nem soroltál föl. Ez az én módszerem, kezdettől fogva, minduntalan kiszólok a szövegből, és valamire-valakikre utalok a világkultúrában – így biztosítok többletjelentéseket a műveimnek. Szövegpókhálókat építek.

Már automatikusan működik nálam, ha megpróbálnám elkerülni az utalások használatát, lehet, nem sikerülne. Belém vannak égve, mint az idiómák. Biztos elvesztek egyesek, és bekerültek más allúziók. A regény lényege nem változott, a mondatok viszont sokat. De hogy hány utalás volt eredetileg, és hány van a végső verzióban, szerintem Hamupipőke-munka lenne kideríteni. 

Kurrog, Berreg és Duzzad – e három hősöd neve nyilvánvaló utalás a Csongor és Tündére.  Értelmezhető ez Vörösmarty művének aktualizálásaként? 

Az intertextualitás lényege mindig az aktualizálás. Igen, szerintem ilyenek lennének az ördögfiak, ha nem a mesében, hanem a valóságban, korunkban élnének, és tegyük fel, bölcsészkarra járnának.

Bábfigurák a Búbocska ördögregényből, avagy így mutatnak az ördögfiak

 

A gonosz metafizikája, izgalmassága, a boszorkányság, a túlvilági lények különösképp foglalkoztatnak. Miért?  

Vajon létezik, akit nem foglakoztat? Ez az egyik örök témánk. A jó egyértelmű, és nem olyan izgalmas. A gonosz metafizikája izgalmas, kihívó. A jónak nincs humora. A gonosznak igen. A humor az ördögtől való, erről szól A rózsa neve is. Ma halt meg éppen a drága Umberto Eco… A rút esztétikájával, a gonosz metafizikájával ő is rengeteget foglalkozott. 

Kávéházi író vagy, mint a nyugatosok, zsongásban is tudsz dolgozni – olvasom egy korábbi interjúban. Vannak részletei A Swedenborg kávéháznak, amelyek a Bulgakovban íródtak? Vagy születtek verseid, rövidprózáid ilyen környezetben? 

A Swedenborg éppenséggel nem kávéházban született, de nagyon sok írásom igen. Olyannyira sok, hogy már nem is tudnám szétválasztani. Azt azonban meg kell jegyeznem: általában a nyersverziók születtek kávéházban, az újraírás, a cizellálás dolgozószobai munka. 

A Swedenborg tulajdonképpen „verses” regény, számos korábbi és újabb költeményed kap helyet benne. Korábban beszélgettünk a vers és próza viszonyáról, akkor azt mondtad, egy igazi vers okozza a legnagyobb irodalmi katarzist.  Ezért, vagy pedig a lázongó, egzaltált vátesz-költő, André személye miatt döntöttél úgy, hogy versek is helyet kapnak a könyvben? 

Már sokszor beszéltem arról, hogy a verset tartom a műfajok királynőjének, a vers a legszebb, és verset írni a legnehezebb. Egy érzelmes regényben – mert minden kegyetlensége ellenére A Swedenborg az – mindenképpen helye van a versnek is, főképp, ha az egyik főhős – aki talán a narrátor alteregója – poéta. Máskor is szőttem versrészeket a prózámba, szerintem a versbetétek gazdagabbá teszik azt. 

Swedenborg szerint a túlvilág semmiben sem különbözik az evilágtól, álmaink révén információkat kapunk a léten túli létről. Egyes alkotók, például Bartis álomnaplót vezetnek, neked van-e, és ha igen, mennyiben épült be a regénybe? 

Semmiféle naplót nem vezettem soha, ezt amúgy rettenetesen bánom, mert nagyon intenzív életem volt, megjegyezhetetlenül sok történéssel és olyan frázisok ezreivel, melyeket érdemes lett volna lejegyezni. Egyszer tollforgató barátaimmal három napon keresztül csak kocsmáról kocsmára jártunk, és szóvirágokat faragtunk. Mivel nem jegyzeteltünk, hangfelvétel sem készült, egy csomó nagyszerű költői kép és számtalan poén merült a feledésbe.

Szóval naplót nem vezetek, de vannak visszatérő álmaim, ezeket bele is foglaltam a könyvbe. 

Azt mondtad korábban, hogy addig nem adsz ki újabb verseskötetet a kezedből, amíg nem übereli a korábbi lírai termést. Időközben megjelentek A költő, a ringyó és a király címmel Janus Pannonius-átköltéseid. A lírai éned mikor mutatod meg újra az olvasóknak? 

Az első három verseskönyvem, különösen a harmadik, a Hivatalnok-líra gyors, nemzetközi szintű elismerést hozott nekem, sokak szerint azóta is ez az életmű csúcsa. Elég magas hát a mérce, a kor is nagyon megváltozott, nem könnyű feladat. De épp a napokban határoztam el, hogy megemberelem magam végre, és mindent félretéve nekilátok az új verseskönyv megírásának.

Farkas Wellmann Endre és Orbán János Dénes, aki a Hivatalnok-líra című verseskötetéből olvas föl

 

A Magyar Idők kultúrarovatának vezető szerkesztője vagy, nemrég jelentetted be Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., azaz az Előretolt Helyőrség Íróakadémia-projektet, felkavarva rendesen az irodalmi állóvizet. Mikor lesz időd, energiád s legfőképp indíttatásod a versírásra, hogy tudod összeegyeztetni ezeket a tevékenységeket egymással? 

A versírás nehéz, de azért nem olyan időigényes. Ha elkészülsz egy verssel, és néhány napig nincs időd írni, nem ugyanaz, mint amikor benne vagy a regényírás sodrásában, és le kell állnod, ki kell lépned belőle. Remélem, a fenti elfoglaltságok mellett is egy év alatt összeáll az új verseskönyv.

 

 

„Magyarországon mindent túlpolitizálnak”

 

„Sokszor hangsúlyoztam, nekünk nem szegénylegényként kell kujtorognunk az összmagyar könyvpiacon, hanem minőséget kell fölmutatnunk, nem azt kell elérnünk, hogy sajnáljanak, hanem hogy elismerjenek. Ha sajnálnak, akkor csak alamizsnát kapunk” – nyilatkozod egy korábbi interjúban a Teakönyv című köteted szép kivitelezése kapcsán. Ha jól értesültem, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ötletét az Előretolt Helyőrség-sorozat köteteinek felmutatásával, húszéves irodalmi tevékenységeddel fogadtattad el. Sok mindent olvashattunk az üggyel kapcsolatban, kaptál, hideget-meleget, legutóbb Krusovszky Dénes mindent körüljáró, szőrszálhasogató kérdéseire válaszoltál (http://drot.eu/article/krusovszky-denes-orban-janos-denes-atvilagitas). Mikor és milyen meggondolásból fogalmazódott meg benned, hogy szükség van egy ilyen tehetséggondozóra? Hogyan érveltél, miként sikerült meggyőzni a kormányt arról, hogy szükség van egy ilyen irodalmi projektre, mert – gondolom – ehhez Szőcs Géza barátsága, amelyet már oly sokszor számon kértek rajtad, kissé kevés lett volna? 

Amikor még az Irodalmi Jelen vers- és debütrovatának a szerkesztője voltam, sokszor kérdezték meg tőlem tehetséges anyaországi fiatalok, hogyan tudnának publikációs lehetőségekhez, kötethez jutni, merthogy szinte lehetetlennek tűnik számukra, és úgy látják, csak akkor van esélyük, ha valamelyik szekértáborhoz verődnek. Erdélyben egyszerűbb volt akkor a helyzet, mert mi szervezettebbek voltunk, és a Helyőrségnél megjelenni nem jelentett állásfoglalást sem. Azt is láttam, hogy mind Erdélyben, mind Magyarországon fogyatkozik azon lelkes ifjak száma, akik írói-költői pályára kívánnak lépni, mert egyre kevésbé csábító, csak kevesen élnek meg belőle. Láttam több nagy tehetséget anyagi okokból abbahagyni az írást. Ezért gondoltam, szintetizálom az elmúlt két évtized sikeres módszereit, köztük az Előretolt Helyőrség és az Irodalmi Jelen modelljét, és előrukkolok egy olyan projekttel, mely révén lényegesen meg lehet könnyíteni a legnehezebb szakaszt: a pályakezdést. Maga az elképzelés nemzeti fontosságú, így a politikusoknak nem volt ellene kifogásuk, és meg tudtam azt védeni a jogászok és a közgazdászok előtt is, mert ellentétben a vissza nem térítendő támogatások rendszerével, ennek gazdasági alapja is van, és nem csak szellemi, hanem némi anyagi megtérüléssel is kecsegtet. Ha a megtérülés, az önrész csak 10-20%, akkor is hatékonyabb ez a forma, mint a vissza nem térítendő támogatás. 

Tulajdonképpen még semmi sem valósult meg az elképzelésből, és Krusovszky Dénes már területfoglalásról beszélt a Facebook közösségi oldalon. Nagyon hamar politikai-ideológiai színezetet kapott az ügy. Aztán megindult a lavina, cikk cikket követett, még a Laurával a fasz kivan című, 23 évesen írt versedet is belekeverték a diskurzusba. Voltak higgadtabb írások, és voltak egészen indulatosak is. A „legmerészebb” talán az, amelyik a Magyar Narancsban jelent meg. Valószínűleg számítottál rá, hogy ez lesz a reakció. Miért vállaltad mégis? 

Persze, hogy számítottam az ellenreakcióra. Semmi új nincs a nap alatt, a Helyőrség egykori indulását is ilyen indulatok fogadták Erdélyben, a Fiatal Írók Szövetségének 1998-ban történt alapításakor is ugyanez volt a retorika (most pedig épp a FISZ-szel példálóztak ellenünk). Egyrészt megszólalt a politikum, hiszen Magyarországon mindent túlpolitizálnak, másrészt a keserűség is, hiszen valljuk be: az irodalom a legszegényebb művészeti ág napjainkban. Az a bizonyos 150 millió forint, ami fölött ez a marakodás zajlik, egy film költségvetésének fele-harmada, vagy egy piacos lektűr – mondjuk, egy Frei Tamás-könyv – bevételének a fele! Ez sokat elmond a kétségbeesett helyzetről. Magam is szeretném, ha az állam még több pénzt fordítana az irodalomra, de azt is be kell látni, hogy maguk az írók és az irodalomszervezők is felelősek a kialakult helyzetért, hiszen a rendszerváltást követően a magyar irodalom egyre belterjesebb, egyre elvontabb lett, és elveszítette a vásárlóközönség egy tekintélyes részét. Nem várható el az államtól, hogy a teljes magyar irodalmat eltartsa, tenni is kell valamit, mint ahogy léteznek már előremutató önszerveződések, például a nagyobb és rangosabb szépirodalmi kiadók, melyek nyereséges könyveik profitjából pótolják az értékes, de nem nyereséges kiadványok veszteségét. Mindenkinek ez irányba kellene lépnie, többet tennie azért, hogy termeljen is. 

A KMTG nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy társművészetek és a tudomány felé is nyisson. Mennyire reális, hogy interaktív kapcsolat alakuljon ki a különböző művészeti ágak között ilyen jellegű ösztöndíjak révén? 

A Tehetséggondozó több művészeti projektet szeretne indítani, és természetesen interaktív kapcsolatot szeretne az egyes művészeti ágak között. Rengeteg jó elképzelésünk van, de ezek a jövőben fognak megmérettetni, egyelőre a „pilot-project”-re, az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára koncentrálunk.

 

 

A rendszerváltást követően a magyar irodalom egyre belterjesebb

 

Az erdélyi szerzők könyvei, főként a pályakezdőké legfeljebb az Írók Boltjába jutnak el, másrészt az anyaországi fiatalabb írók köteteit is gyakran csak interneten keresztül tudja beszerezni az erdélyi olvasó. A Tehetséggondozó segíthet leküzdeni ezeket az akadályokat? 

Általában az az ok, hogy a pályakezdők könyveit ritkán nyomják akkora példányszámban, hogy az elegendő legyen az országos terjesztéshez. Nem bíznak az eladhatóságban. Mi annak idején rengeteget turnéztunk, így 1000-2000 példányban is el tudtunk adni egy-egy debütkönyvet, ráadásul Erdélyben, egy kisebb piacon. Most is ez a szándékunk: személyes jelenléttel rásegíteni az eladásra. Az elektronikus könyvek felé is nyitni kell, Magyarországon még nagyon kicsi az e-book piac, de be kell látni: ha azt akarjuk, hogy mindenhová eljusson a mű – akár az ausztráliai magyarokhoz is –, erre is hangsúlyt kell fektetnünk. Van erre egy igen jó ötletünk, de ezt most nem szeretném nyilvánosságra hozni, mondjuk így: üzleti titok. 

Vannak-e elképzelések arról, hogyan lehetne elősegíteni a fiatalabb irodalom külföldi reprezentáltságát, illetve az idegen nyelvű kortárs irodalom eljutását a magyar nyelvterületre? 

Ezzel is foglalkozunk majd, számos tervünk van, de előbb legyünk túl az itthoni megmérettetésen. Ne próbáljunk olyat exportálni, ami itthon nem állta meg a helyét. Ami pedig a fordítottját illeti: az Íróakadémián a műfordítást is fogjuk gyakorolni, úgyhogy műfordító-műhely is leszünk. Ilyen jellegű műhelyként kellő időben a nemzetközi körforgásba is bele fogunk illeszkedni. 

Találkoztál mindkét fiatal írószervezet, a JAK és a FISZ képviselőivel is. Milyen együttműködési lehetőségek merültek föl, miben maradtatok?

A FISZ meg a JAK tagjaival való találkozást körülbelül úgy kell elképzelni, mint a Krusovszky Dénessel folytatott írásos beszélgetést. Rengeteg kérdés volt, ideológiai és szakmai egyaránt. Igyekeztem ezeket megválaszolni. Arról, hogy együtt fogunk-e működni, s ha igen, miként, még nem esett szó. Ahhoz, hogy erről érdemben beszéljünk, még el kell csitulniuk az érzelmeknek, hatékony és konstruktív tárgyalást ugyanis nem lehet érzelmi alapon folytatni. Mi szívesen támogatjuk majd a jövőben a fiatal írószervezetek munkáját, meg bármilyen érdemleges, nem akadémiai projektet is, amely a fiatal magyar irodalom ügyét szolgálja. 

Kényes kérdés, de erről is beszélnünk kell, mivel több publicisztikában és különféle FB-fórumokon is fölmerült. Többen kifogásolják, hogy egy kormánypárti lap munkatársa vagy, a projekt mögött pártpolitikai-ideológiai szándékot látnak. Azt is felvetik, hogy miért zömében írókkal, költőkkel dolgozol együtt? 

Egyáltalán nem kényes kérdés. A Magyar Idők kultúrarovatát vezetem, és szöveges bizonyítékom van rá, hogy ez a rovat nem politizál, nem politikai alapon válogatja meg témáit. Jó nevű, jó tollú írók vannak a munkatársak között, abból a meggondolásból, hogy egy írónak nehezebben válik ez rutinná, mint egy újságírónak. Kollégáim közül néhányan tanítani fognak az Íróakadémián, de nem azért, mert a Magyar Idők munkatársai, hanem azért, mert kiváló írók és pedagógusok. Mint ahogy a rovat munkatársai is a jó tolluk miatt lettek. Amúgy meg röhejes, ha pont a Magyar Nemzet vagy a Magyar Narancs lovagol ezen a témán, hiszen mindkét fórum valósággal ordít a politikai elfogultságtól, és míg mi recenziókat, beszámolókat, tárcákat – azaz szakírásokat – publikálunk a Magyar Időkben, támadóink politikai előítéletekkel teli, személyeskedéssel fűszerezett publicisztikát.

Érdekes ez a szelektív tálalás is. Például a KMTG honlapjára külön kiírtuk, hogy oktatóink mely írószervezetek tagjai. Eszerint van 4 FISZ, 2 JAK, 4 Magyar Írószövetség és 2 Szépírók Társasága tagunk. Azaz mind a négy reprezentatív írószervezet képviselve van az oktatói gárdában meg a bírálóbizottságban. Mégis a gyűjtőfogalom a Magyar Idők, ami pár hónapja létezik… 

Többen, köztük Krusovszky Dénes is, az irodalom homogenizálásától, „helyőrségesítésétől” tartanak. Van ilyen, hogy helyőrséges stílus, szempont, irányzat? Egységes-e az elmúlt húsz évben a sorozatban megjelent alkotók írásművészete? 

Ez is lassan olyan, mint amikor a váradi püspök aggódott, hogy az ifjúság meg fog romlani az irodalomtól… Nem tudom, hogyan lehet öntudatos, alkotó embereket homogenizálni. Kezdjük azzal: aki egyenarcú és szervilis, az nem is számít írónak, azzal nincs mit kezdeni. Helyőrséges stílus pedig nem létezik; a Helyőrségnek vannak markáns arcai, markáns saját stílussal, de ha valaki egy kaptafára tudja húzni például Sántha Attila vagy Lövétei Lázár László világát, vagy a Farkas Wellmann Éva és a Farkas Wellmann Endre költészetét (hogy ráadásul egy testvérpárt vegyünk példának), akkor az mesteri fokozatot szerezhet spekulációból… A Helyőrség égisze alatt jól megfértek a villoni–rimbaud-i alkatok meg az ábrándos lírikusok, a vad próza és a leheletfinom prózavers – bárkinek helye volt a könyvsorozatban vagy a rendezvényeken, aki jól írt.

Egyesek már udvari költészetet is emlegetnek, ez sem fér a fejembe… Magyarázza már el nekem valaki, hogyan lehet udvari költészetet mívelni 2016-ban, és agyat mosni a digitális világban, amikor minden véleményhez és publikációhoz pillanatok alatt hozzájutsz!

 

 

 

 

A Helyőrség munkássága szinte két évtizede egyetemi tananyag

 

A tehetséggondozó kapcsán a sorozatot többször érte negatív kritika, Urfi Péter cikke is utal erre: „A jelenből visszatekintve úgy tűnik, az esztétikailag és szervezetileg is összetartó alkotók inkább jelenségként voltak érdekesek, önmagukban és máig érvényes, igazán nagy műveket nem tart számon tőlük a kritika.” Kérlek, reagálj erre mint a sorozat ötletgazdája, szerkesztője, bár megjegyzendő, hogy a Helyőrség kritikai recepciója korántsem mondható szegényesnek, köteteiről Fried István, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Szilasi László, Makkai Ádám – hogy csak néhány nevet említsek – írtak tanulmányt, esszét, recenziót. 

A Helyőrség munkássága szinte két évtizede egyetemi tananyag, a recepció több vaskos kötetet tenne ki, a társaság tagjait agyondíjazták, majdnem mindenki meghatározó kultúregyéniséggé nőtte ki magát. Aztán hogy ezt ki hogyan próbálja elfogultságból vagy érdekből mismásolni, lelke rajta, attól a tények még tények.   

A sorozat húszéves, ez alkalomból jelent meg az Ezredévkönyv című antológia, amelyben a sorozat összes szerzője szerepel. Hogyan tekintesz vissza az elmúlt húsz évre, a könyvsorozatra, az Előretolt Helyőrség folyóiratra? 

Büszkeséggel és elégedettséggel, örömmel, hogy ennek a nagyszerű mozgalomnak tagja és katalizátora lehettem. 

Egyesek kifogásolták, hogy kontraszelektív a sorozat. Két évtized távlatából hogy látod, valóban az volt, milyen szempontok alapján jelenhetett meg valakinek könyve az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban? 

De kik kifogásolják? Azok, akik mit sem tudnak az egészről, mert a Körúton túl megszűnik számukra a magyar irodalom? Vagy akik minőségi okokból kimaradtak a buliból? Annak, hogy nem volt kontraszelektív, van egy konkrét, tárgyi bizonyítéka: maga a könyvsorozat, melyben 53 alkotó teljesen különböző stílusú-hangú kötete jelent meg. Tehát: 90 könyvnek 53 szerzője volt, nem pedig, teszem azt, 5 ember. 39 debütáns jelent meg – és ez Erdélyben, tehát egy, az anyaországinál hétszer kisebb közösségben és könyvpiacon. Ez kontraszelektívnek és szűk merítésűnek tűnik? 

Nem gondoltatok kritikai kötetet, átfogó irodalomtudományos munkát kiadni a Helyőrség-recepcióról, amelyben helyet kaphatna a folyóirat is? 

Dehogynem, csak azt jóval nehezebb összeállítani, mert míg a műveket könnyebb volt bekérni az alkotóktól, a recepció összegyűjtése sokkal nehezebb munka. Legkésőbb jövő évben meg fog jelenni az antológia elméleti társkiadványa is. És arról is gondoskodni fogunk, hogy össze legyen gyűjtve a teljes recepció, és digitális formában elérhetővé tegyük az érdeklődők számára.

Faludy György és Orbán János Dénes (Forrás: a költő Facebook-oldala)

 

„A kortárs magyar költők legtöbbje elvont, túl metafizikus, humortalan és a nem szakmai olvasó számára dögunalmas. Azok, akik meg fognak maradni hosszú távon a közönség emlékezetében, azok lesznek, akik Faludy útját követik, ez egyike azon kevés utaknak, amely egyszerre hozhat szakmai és népszerűségi babérokat” – ez is a korábbi beszélgetésünk egyik szemelvénye.  Az E. H. Íróakadémián érvényesülni fognak-e az olvasóbarátság szempontjai, hiszen az ösztöndíjra pályázó fiatalok nem csak írástechnikát, irodalmat fognak tanulni? 

Én semmit sem akarok ráerőltetni senkire. Sokat fogunk foglalkozni a marketinggel, ahol sok szó esik majd a közönségépítés módszereiről is. Aki akarja, elsajátíthatja és alkalmazhatja ezeket, de ez alkati kérdés, vannak olyanok, akik ösztönösen irtóznak a folyamatos szerepléstől, az országjárástól. Mi mindenkit külön-külön abban próbálunk majd segíteni, amit ő elképzel saját magának, nem pedig abban, amit mi elképzelünk magunknak vagy nekik.

Meglátásod szerint milyen témák, milyen formák foglalkoztatják a fiatalabb magyar irodalmárokat? Fölmerült például, ugyancsak a Tehetséggondozó kapcsán, hogy érzékenyebbek a szociális kérdésekre, a politika is jobban érdekli őket. 

Ezt olyan vehemenciával mondták, akik mondták, mintha a mindenkori irodalomnak sosem lett volna egyik fő témája a szociális és a társadalmi helyzet. Nem a téma a kérdés, hanem a megírtság. Bármilyen apróságból lehet nagy művet írni, és bármilyen nagy témát, zseniális ötletet el lehet szúrni. Sok fiatal tehetség van, széles és színes a paletta, általános, átfogó képet nem lehetne fölvázolni. Nem kell, nem is szabad irányt szabni nekik, hanem segíteni kell őket abban, hogy érvényesülni tudjanak, ahogy ők akarnak. 

„A magyar irodalom egységesítése sem történt meg, nem is fog mindaddig, amíg a határon túli irodalmakat vagy az emigráció irodalmát alacsonyabb rangú irodalomként kezelik. Summa summárum: azok, akiknek könyveit csak pár tucat elszánt szaki olvassa, nem lehetnek nagyjai egy irodalomnak, és nagyon lóg a levegőben a rendcsinálás, és én bízom abban, hogy az új kánonban Faludynak főszerep jut.” Most, hogy Budapesten élsz, és nagyobb a rálátásod a főváros irodalmi életére, hogyan vélekedsz erről? 

Nem lesz itt addig egy objektívebb, széles körű, normálisabb kánon, amíg ilyen megosztottság van, amíg párhuzamos szakmák vannak és nem szakma, amíg az ideológiák belerondítanak alkotók és művek megítélésébe. Hiába „lóg a levegőben a rendcsinálás”, esélye sincs mostanság egy ilyen nagy horderejű dolognak. 

Indul a század csuklógyakorlatra – az Előretolt Helyőrség folyóirat debüt-számában olvasom: „Olyan lelkesedéssel kéne harcolni az irodalomért, mint Rejtő Jenő bájos és dilettáns poétája. Nem az irodalom halála a veszély, hanem háttérbe szorulása. Az irodalom több, mint szöveg: rendszer, irodalmi produkció, közvetítés, befogadás, feldolgozás” – mintha közel húsz év alatt nem sok minden változott volna.  Jól látom? A transzközép eszméket, a kiáltványt most is aktuálisnak tartod-e? 

Abszolút. Mi már ezelőtt 20 évvel felmértük, mi vár az irodalomra, hogy milyen új világban, milyen új zajban kell érvényesülnie. Küzdöttünk is érte eleget, tisztes eredményeket értünk el. Nagyban hozzájárultunk ahhoz, hogy az erdélyi magyar irodalomnak évtizedekig van utánpótlása, intézményrendszere bővült és erősödött, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: jelenleg stabilabb, mint az anyaországé. Azt hiszem, abban sem túlzok, ha azt állítom, mi voltunk a rendszerváltás utáni magyar irodalom legpragmatikusabb mozgalma, míg legtöbben tovább álmodoztak egy olyan világban, mely már rég nem az álmokról szól. 

Szeretnéd rekonstruálni Arisztotelész Poétikájának a komédiáról szóló, elveszett részét, magas irodalmi thrillert és labirintusregényt tervezel Janus Pannonius életéről, szándékodban áll megírni a Magyar lőcs époszát, és nemrég olvastam, hogy Borgesből készülsz disszertációt írni. Hogyan haladsz e munkákkal, melyikük valósul meg a közeljövőben? 

Mit is mondjak? Lassan haladok… Nem tudom, miért van az, hogy az irodalomszervező énem életem folyamán legtöbbször legyűrte az alkotót, pedig már kétszer is megpróbáltam végleg kiszállni a szervezésből. Másfél életre való ötletem, tervem, jegyzetem van, ha így folytatom, ennek egytizedét sem tudom megírni, és a magánéletem is megsínyli. Nem tudok tétlenül ülni és csak szövegeket faragni, úgy neveltek – és belém rögzült –, hogy mindig kell tenni valamit, ami közösségi, nem csak egyéni. Azt megfogadtam, hogy 50 éves koromban nyugdíjba megyek: utána csak pipázni, olvasgatni és írogatni fogok, és remélem, be is fogom tartani, de ezt az intézményt, mely meggyőződésem szerint jót fog tenni a magyar kultúrának, még szeretném felépíteni.

 

Varga Melinda