Szilágyi-Nagy Ildikó: Tizenkettő bizony – 8. Szomorú Marinescu Varvara
Szilágyi-Nagy Ildikó
Tizenkettő bizony
8. Szomorú Marinescu Varvara
– A mag az úszó, vén, s te nem vagyok – betűzgeti magában Szomorú Marinescu Varvara sokáig, amit Cseh Sándor Petőfi a papírjára ír az esti gimnázium rajzóráján. A férfi nem akarja, hogy mások is lássák, sőt, gyanút fogjanak, hogy üzenetet ír a lánynak, így a gyorsan írt mondat távolról hullámzó vonalnak látszik, és talán csak a szerzője tudta, mit rejt a betűkígyó: Amagamszomorúistenevagyok.
Varvara mosolyog:
– Ezt most idézed, vagy mondod?
Petőfi gondolkodás után azt feleli:
– Idézem.
Varvara harmincöt évvel korábban kapta a „Szomorú” nevet, mert nagy, zöld szemei akkor sem nevettek, amikor az arca mosolygott. Pedig sok dolog volt, amit szeretett csinálni, sőt, a legtöbb tevékenységét elkötelezetten végezte, így ritkán érezte kellemetlennek a munkát. Mégis rajzolni és feliratokat készíteni szeretett leginkább. Felnőttként kezdett rajzolni és kalligráfiát tanulni, sugallat hatására. Legalábbis ő így hívta, mert nem talált rá más nevet. Egy nyáron feküdt a fűben, a kertben. Szokása volt reggel a fűben feküdni, figyelni a növényeket, a hangokat, amelyek körülveszik, és saját lélegzetvételét. Egy ilyen alkalommal arra figyelt föl, hogy kapcsolatba kerül valakivel. Elcsodálkozott, és nem tett semmit. Még néhányszor megismétlődött az érzés. Akkor elkezdte keresni az illetőt. Ezt sem határozta el, inkább csak ahhoz hasonlóan tette, ahogy az ember megiszik egy pohár vizet, ha szomjas. A gépe elé ült, a kalligráfiára keresett, úgy érezte, hogy az illető ezzel van kapcsolatban. Meg is találta egy nemzetközi kalligráfiai társaság weboldalán: Sándor Cseh, Hungary. Innen csak egy lépés volt kideríteni, hogy éppen egy esti gimnáziumban tanít az illető, beiratkozni az iskolába, és megnézni, hogy vajon valóban ő az, akivel kapcsolatba került.
Amikor az órákon találkozik Cseh Sándorral, nem szól hozzá. Pedig a férfi a szüneteket is a diákokkal tölti, sőt, már az órarendet is átszervezte, hogy az ebédszünetben is a lány szeme előtt legyen. Varvara egyébként is alig beszél valakivel, mert ritkán megy el otthonról. A falu, ahová a fővárosból leköltözött, szerinte „intellektuális sivatag”, egyébként pedig, szokta néha indokolni, nem ér rá arra, hogy „a pékség előtt bassza a rezet a kurvákkal, akik felcsináltatták magukat, most meg elszedik a férjük pénzét”. Sajnos Varvara egyenesen megmondja a gondolatait akkor is, amikor másokkal beszél, pedig ez a faluban nem szokás. Találgatásra ad okot a falusiak körében, hogy milyen munkától nem ér ő rá „a pékség előtt baszni a rezet”. Senki nem tudja, hogy miből él Marinescu Varvara olyan jól, hogy mindig otthon lehet, pontosabban mindenki mást vél tudni. Egyesek szerint fordító, mások szerint marketinges, egy harmadik tábor pedig arra esküszik, hogy Varvara orvos. A nő sosem helyesbít senkit, ha utalnak a foglalkozására, megkérdezni pedig nem akarják, mert a faluban nem szokás az egyenes beszéd. Varvara abból él, hogy megzsarolta a szüleit. Nem lehet tudni, mit követtek el, mivel a lány erről sem beszél, de elég súlyos dolog volt ahhoz, hogy szépen fizessen Varvarának ez a „pompás ötlet”, ahogy ő nevezi magában. A falusiak előtt titokzatossága ad neki némi tekintélyt, de valójában nem tisztelik, mert nő. Ezen csak egy terepjáró segíthetne, de Varvara úgy gondolja, normális ember nem szórja a pénzét terepjáróra, ha nincs hozzá terep, amin használja. Egy húsz éves Opellel jár, és ha a helyiek célzást tesznek az autójára, szelíd mosollyal mondja:
– Szerencsére nő vagyok, így nem kell a kis pöcsöm miatt nagy autókra szórnom a pénzt.
Iskolai napok estéjén hosszan marcangolja magát, miért nem használta ki a lehetőséget, hogy beszéljen a férfival. Gyakran elképzeli, hogy mindenféle érdekes témáról beszélnek, és néha úgy érzi, hogy szerelmes is Cseh Sándorba. Ilyenkor hosszabban fekszik reggelente a fűben, és gondolkodik. Végül arra a belátásra jut, hogy a vágy előbb van, mint a tárgya.
– Nyilván egyedül érzem magam, ezért a vágy egyre csak felhalmozódik bennem. Amikor a vágy nagyon erős, keres magának egy elfogadható tárgyat, nő esetében általában egy férfit. Ezt gyakran szerelemnek hívjuk. A szerelem nem más, mint kulturális rárakódás, a vágy szalonképes öltözéke az élet forgatagában. A gyűlölettel ugyanígy vagyok. Rengeteg gyűlölet halmozódott fel bennem, és keresi tárgyát. Így kerültem ebbe a faluba, a barbárok közé. Elég csak meglátni, hogy valaki mennyire hülye, már gyűlölöm is.
– Akkor már inkább a vágy! – határozza el, és gyerekkori módszeréhez, az álmodozáshoz folyamodik. Elképzel mindenfélét, ami „jó lenne”, de nehezen megy, mert semmire sem tud olyan erősen vágyakozni, mint amennyire erősen gyűlöl. Még Cseh Sándor Petőfi társaságára sem. Talán még leginkább arra, hogy a férfi az embert lássa benne, ne a nőt. Úgy gondolta, a férfi csak ebben a sorrendben lehet a nő szeretője: először barát, aztán társ, és csak végül szerető. De sejtette, hogy ez a kívánsága nem válik valóra, nem a férfi, hanem saját maga miatt. Varvara egy nap belátta, hogy a férfiak többsége értelmi fogyatékos, és ettől a felismeréstől nem tudott szabadulni. Minden alkalom, amikor kénytelen volt valamit egy férfi bevonásával elintézni, megerősítette ezt a meggyőződését.
– Ha úgy kezelek egy férfit, mint egy értelmi fogyatékost, de természetesen semmi bajom a fogyatékosokkal, nehogy félreértsd – magyarázta egy barátnőjének –, akkor megérti, mit mondok. Ha úgy kezelem, mint egy értelemmel meg érzésekkel bíró lényt, akkor elkezd iszonyú hülyén viselkedni. Még a végén én kérek elnézést, hogy embernek nézem! – kiált fel ilyenkor nevetve – De nem azt mondom, hogy ez baj – magyarázza tovább –, inkább csak elkedvetlenít. Én vagyok ennek az oka, nem tudom a hülyeséget megbocsátani. De nehogy azt hidd, hogy nagyképűségből. Hanem mert a hülyeség öl. Az emberek mérhetetlen szenvedést okoznak másoknak és maguknak a butaságukkal. A butaság sötét kútja kiapadhatatlan – összegzi Varvara, ezzel végképp elkedvetlenítve magát, belátva, hogy az ő butasága az, hogy nem tud elnéző lenni az ostobasággal. Évek óta tudja, hogy a szenvedés forrása a butaság, és hogy a saját szenvedését a saját butasága okozza, de képtelen megváltozni.
– Hülye vagyok, és hülyén fogok meghalni – gondolja, de nincs igaza.
Varvara Marinescu nem olyan tudatlanul hal meg, mint amilyen tudatlanul született. Hamarabb bekövetkezik ez, mint ahogy gondolja, pontosabban, reméli. Egy kellemes, napsütötte reggelen, mikor szokása szerint a fűben fekszik, és a lélegzetvételét figyeli. Búcsúzásképpen megszabadul azoktól a gondolataitól, amelyekhez évek óta ragaszkodik, és egy újabb felismerésre jut:
– A szenvedés forrása a ragaszkodás.
Varvara így hagyja félbe az esti gimnáziumot, és következő ősszel nem látja, hogy valaki a tökös lovak alá, a műanyag lambériára, felírta:
A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát. (Ezt most idézem és mondom is.)
Alá pedig egy szívet rajzolt, MV monogrammal.
