Megsárgult örökzöld

Az örökzöld elnevezés az egyik legnagyobb, bár bocsánatos önáltatásunk különösen szép lenyomata a nyelvben. Semmi sem örök, de végképp nem zöldell örökké, és ez az igazság a karácsonyfa leszedésének idején kíméletlenül az orrunk elé tolakszik. A feltámadás és a megújulás reményében becipeljük az otthonunkba ezeket a célnak megfelelően termesztett fácskákat, s aztán végignézzük, ahogy talajától megfosztva megadja magát a lakás melegének, és tűlevelei a pergő napokkal hullanak alá zizegve a parkettára és az asztalterítőre. Az első nagyobb éjszakai koppanás jelzi, hogy a díszek megindultak a lekonyuló ágakon, a levelek már nem fogják meg a kampót vagy a cérnát, s a gömb akadálytalanul végigcsusszanva a gallyacskán a földön végzi. Eljött hát az idő.

Mire leér az ember az utcára vele – valami köztes állomás az emésztő tűz előtt, forgalmas ravatalozó –, szinte megkopaszodik. S csak nézi a gazdája, hogy talán vele is így lesz majd. Úgy hevernek egymáson a járda és úttest közötti földes-kavicsos szegélyen, mint pusztító háború áldozatai a romeltakarítás előtt. Van, aki nem bajlódik a szaloncukorpapírokkal – zörgő ékszerek fázós csontvázakon, ha nagyobb szél jön, letép néhányat, és odébb görgeti. Még zöld, félig zöld vagy megsárgult fatetemek, amelyek hamarosan eltűnnek a közterületes teherautó feketén feltáruló torkában.

Mi ítéljük halálra őket, nem kérdés, de ha ennyi kis önzés, ha ennyi kis mese és vágyakozás sem férne bele a legsötétebb téli napokba, mi maradna reménynek? Muszáj egy kicsit magunkra is gondolni, és az örökké zöldellő élettel vigasztalódni, még akkor is, ha végső soron a szeretetünkkel pusztítjuk el azt. Holott odakint, a természetben sem örökké zöld, a fenyő is hullatja a leveleit, csak nem egyszerre, ez a nagy titok: folyamatosan cserélődnek. A látszat örök, de a valóság a maga apró részleteiben ugyanúgy pusztulás és születés, mint minden élőlénynél.

A műanyagfa csalás. (Már e nyelvi paradoxon is leleplezi.) Bocsánatos fajta, de mégiscsak az. A pusztulást spórolja meg, az új élet árát. Kényelmes, de hamis illúzió, csak imitálja a vágyat, kétségbeesetten szép színjátékunkat, hogy mindig és mindig legyen folytatás, hogy kegyelmezzen az Isten vagy az istenek, és haló porainkból támasszanak fel minket újra és újra. A műanyag fa a kor emberének hasznos tárgya, aki nem szeret bajlódni az elmúlás megannyi kínos következményével, nem szeret küzdeni az idővel, a kereskedőkkel, és inkább egyszer fizet, mint sokszor. Szólnak mellette érvek, igaz. És a természetvédők is. Holott már rég nem vadon nőnek ezek a fák, és nem is nőnének, ha nem termesztenék őket. Azért termesztik, hogy legyen valami kis igaziság a varázslatban, hogy bármilyen messze sodródunk a gyökereinktől, bármennyire is körülbástyázzuk magunkat a tartósított élet praktikus és biztonságos kellékeivel, emlékeztessen valami arra, hogy minek a részei vagyunk.