Berka Attila: Anómia VII/4–6.
Berka Attila
Anómia VII/4–6.
4.
Győzködtük Vért, hogy onnan is elég rossz hírek jönnek, ott se olyan jó az élet, ám a felesége családjával szemben esélyünk sem volt.
– Mindenünk meglesz. Eleinte én is kételkedtem, de mostanra meg lettem győzve – mondta Vér, és koccintásra emelte poharát.
– Egészségünkre, gyerekek! – állt fel Bőr, akin a legjobban látszott a meghatottság. – Ahhoz képest elég sokáig húztuk, ez tény, ennek legalább örülnünk kell.
A visszamenőleges öröm, természetesen, sovány vigasz a jelenben, a jövőre meg érvénytelen, de Bőrnek abban igaza volt, jobb úgy a föld alá inni magunkat, ha pozitívan állunk hozzá, hogy Vérék tőlünk távol s függetlenül akarnak új életet kezdeni.
– A végén még tényleg rendesen nemzetközi hírű festő leszel – öleltem át Vért én is boldogan, mert boldog voltam, fájdalmasan boldog. Csont könnyezett.
– A modern technikának köszönhetően azért nem tűnünk el teljesen – mondta Vér a vállamról –, legfeljebb egy kicsit többet leszünk bekötve a mátrixba.
Bőr felröhögött.
– Tudod, ahogy a többieket ismerem, főleg velem, vagyis inkább az asszonnyal leszel kapcsolatban. Csont elég kiszámíthatatlan és megbízhatatlan mostanság, Hús meg…
– Ezt kikérem magamnak – kapta fel a fejét Csont –, mert igazad van!
Röhögtünk mind, hogy jó legyen a vége, hogy igazunk van, amit kikérünk magunknak.
– Annyit pontosítanék, hogy nekem komoly egészségügyi okaim vannak a digitális világ mellőzésére, nem igaz? – Kacsintottam, röhögtünk tovább, hadd menjen Vér, találja meg végre az igazi boldogságot egész életére akár. Reménykedjünk, sőt higgyük, hogy a rossz hírek is elfogynak, okafogyottá válnak. Itt, körülöttünk, bennünk maradhat a szar, jól megvagyunk vele, szerves részünk, csak odakint, az ígéret földjén, a németek legyenek boldogok, hogy Vér is boldog lehessen. Főleg a gyerekeik lehessenek boldogok, azok a jövő, ők azok.
– Neked van gyereked? – bukott ki belőlem, amikor Olgával a János-hegyen reggeliztünk.
– Hogy jutott ez eszedbe? – kérdezte Olga némi félrenyelés meg köhögés után.
– Nem az eszembe jutott, csak a számon jött ki.
– Nagyon szellemes vagy!
– Pedig ez az igazság. Veled nem történt még ilyen?
A gyerektéma tehát tabu, rendben, tudomásul vettem.
A pazar kilátástól, a remek időtől amúgy is másféle kedvem kerekedett, folytatni s befejezni akartam az esti beszélgetést.
– Tulajdonképpen – kezdtem az első kávékorty után – miért akarod annyira, hogy író legyek?
– Jaj, ugyan már, nézz rám! – Mintha kihúzta volna magát. – Írónak lenni jó dolog. Pláne sikeresnek.
Nyilvánvaló, hogy nem ezt a választ vártam.
– Sikeres péknek vagy sebésznek lenni is jó.
Olga természetesen fintorgott, húzta a száját.
– És, kedves nagyokos úr, te melyik vagy ezek közül? Esetleg bármi más? Tulajdonképpen mi is vagy te?
– Szerintem ez most mindegy…
– Nem, egyáltalán nem mindegy. Amióta ismerlek, még nem sikerült rájönnöm, mi a szakmád, a munkád, hogy miből élsz. Akármennyit is vagyunk együtt, akármennyit beszélgetünk, eddig nem derült ki, ki és mi vagy te valójában. – Jelentőségteljesen körbe-, aztán a szemembe nézett. – Még a rendes nevedet sem tudom, Hús.
Ó, hát tényleg, a rendes nevem.
– Olyanom nekem nincs – mondtam mosolyogva –, amúgy meg éppen eleget tudsz rólam.
Olga legyintett, felpattant, elsétált néhány métert, ott állt egy darabig, bámulta a panorámát, sóhajtozott, aztán visszajött, leült, hátradőlt, s nézte az eget.
– Neked könnyű, Olga – mondtam visszafogottan, miután kigyönyörködtem magam benne. – Te tehetséges és okos vagy.
– Neked is könnyű lenne, ha akarnád, csak nem akarod… De most már induljunk lassan, mert a bemutatóig még össze kell szednem magam. És szeretném, ha te is rendesen néznél ki.
Abban a húsz percben, amit a fürdőszobában tölthettem, a tükörben néztem farkasszemet magammal. Neked nemhogy regényből nem jut ötven, de még évből sem, suttogtam hangtalanul, és felemeltem a mutatóujjam. Nem mintha ennek bármilyen jelentősége lenne, persze.
5.
Ahogy a kórterembe léptem, nekimentem az ajtófélfának, megtántorodtam, és elböfögtem magam. Olga majdnem felült az ágyban.
– Hát te? – kérdezte, aztán elkerekedett a szeme, természetesen. – Hát te hogy nézel ki?
Próbáltam összeszedni magam, csak hát vastagon bennem volt még a kudarc, hogy nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám.
– Úgy?! – kiáltotta Olga.
Nem mondhattam el neki, hogy azóta sem józanodtam ki. Újra és újra rá kell innom, különben a lelkiismeretem rángatózik és dübörög, úgy érzem, megőrülök. Látom Olga fájdalomtól eltorzult arcát, hallom a szirénát, és kiszárad a torkom. Alighogy lemegy a korty, megint száraz a torkom, az egész mindenem.
Hiába ismételgetném, mennyire sajnálom, mennyire szégyellem magam.
– Ezerszer elmondtam, hogy a jelenlétemben csak a kulturált alkoholfogyasztás engedélyezett… De te ide, egy kórházba is képes vagy részegen betenni a lábadat! Benned a minimális… Nem, belőled semmiből nincs minimális se, semmi. Belőled már az alapok is hiányoznak, a legalapvetőbb alapok… Takarodj innen! Most azonnal!
– De Olga…
– Nem érdekel a magyarázkodásod! Kizárólag te érdekelnél, ha lehetne rád számítani, de így nem, ne haragudj, de ez így nem!
Szörnyű volt, hogy nem tudtam mit mondani.
Hogy a kiabálásra-e, valójában lényegtelen, de belépett egy nővér, gyengéden megfogta a vállamat, és kihúzott a folyosóra.
– Nem szégyelli magát, hogy mit csinál?!
Nem, nem akartam máris feladni.
– Bocsásson meg, kedves nővérke, de tulajdonképpen mi baja van Olgának?
Lángolt a tekintete.
– Hát, kedves uram, azon kívül, hogy halálos beteg, az égvilágon semmi baja!
A vállamnál fogva a kijárathoz cipelt, és szinte kilökött rajta.
Elindultam. Egyre sűrűbb köd telepedett rám. Ordíthatnékom volt, miközben egyáltalán nem volt kedvem semmilyen hangot kiereszteni magamból. Sokat rontott a közérzetemen az is, hogy lépten-nyomon emberekbe ütköztem, végül annyira eltöltött a keserűség, hogy ha anakondányi farkam lett volna, azt is magam alá húzom.
Ahogy a gomolygó semmi közepén megláttam a hatalmas, kétszárnyú faajtót, tudtam, be kell mennem.
Két kézzel rántottam szét a szárnyakat, és a megnyugtató hűvös levegőben belesétáltam a félhomályba. Neki-nekiütődtem a padoknak, aztán megbotlottam és előrezuhantam. Felröhögtem, majd felnéztem, fel a plafonig. Így álltam fel. És akkor a mellkasomból, a bordáimat szinte szétszakítva kiszakadt az üvöltés.
– Hé, Te!
Csend.
– Hé!
Te soknevű egynevű, te.
– Hé, Te!
A fogam meg a torkom.
– Na! Mi van már?!
Mintha valaki belém karolt volna.
– Na, hé!
Mintha valaki lassan és kíméletesen felemelt volna. Vajon mikor térdeltem le?
– Nééé…
Elindultunk kifelé.
Míg az arcomra egyre több fény ömlött, a tarkómról a jég nem akart olvadni.
Amikor kiléptünk a kapun, lerogytam. Minden erőm elszállt, és olyan szomjas voltam, úgy éreztem, szétreped a torkom.
Valaki megint a hónom alá nyúlt, felállított, és barátian hátba vágott. Tétova léptekkel nekiindultam. Reméltem, hogy egyszer haza is érek.
6.
Alig haladtam pár háznyit az utcán, valaki elkapta a karomat. Már majdnem ütöttem, amikor észrevettem, hogy Csont az.
– Hát te? Miért nem köszönsz, miért kell a karomat fogdosni? – kérdeztem tőle mérgesen, mert sem a fejzúgásomnak, sem a gyomorhullámzásomnak nem tett jót a váratlan befeszülés.
– Ne haragudj – mondta Csont, de közben nem engedte a karomat, hanem húzott magával valami helyre, ahol belökött a sarokasztal mögé, és mire felocsúdtam, már ott is volt az asztalon a sör.
– Mi a francot akarsz? – kérdeztem dühösen, és álltam fel, hogy indulok, de megláttam a szeméből csorgó könnyeket. Visszaroskadtam, és megadóan inni kezdtem. Közben, persze, nyugtattam magam, egy gyógysör végre talán megszünteti a másnaposságomat.
– Ne haragudj – mondta megint Csont, és a kezébe temette az arcát.
– Jól van, oké, nem haragszom. Csak, tudod, éppen sietnék. És hát meg is lepődtem.
Hozott még egy sört meg hozzá keményet, aztán még egy ilyen kört.
Nem akartam okoskodni, ő meg csak el akart gyengülni, úgyhogy nagyokat hallgattunk.
– Az anyám, Hús, az anyám – mondta azért időnként Csont, majd két sóhajtás között hozott még egy kört.
Tudtam, hogy ennek így nem lesz jó vége, de már nem tehettem semmit, a lovak szabadok voltak.
Aztán egyszercsak felállt, és én is felálltam, mintha egyszerre. Egymásra néztünk.
– Menjünk, elég volt – mondta Csont, én bólintottam, és kiléptünk az utcára.
Nagy volt a zaj és a bűz, és mire elbúcsúztam volna Csonttól, ő már el is tűnt.
Rohanni kezdtem.
Az orvos szigorúan végigmért, a padra mutatott, majd azt mondta:
– Oda üljön le. És miután kellően kiszégyenkezett, szedje össze magát.
Éreztem, hogy elindul bennem a düh, de visszafojtottam, hiszen épp azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek Olgától, tehát higgadtnak kell maradnom. Bólintottam, és leültem a padra.
Arra ébredtem, hogy valaki megböki a vállamat.
– Hát te mit keresel itt, mi?
Az a hatvanas férfi volt, akit a múltkor engedtem be Olga lakásába. Elég magabiztosnak, sőt tekintélyesnek tűnt, mintha váratlanul hatalma lett volna felettem. Én meg a szunyától elég kába voltam. Azért próbáltam határozott lenni.
– Olgához jöttem.
– Igen? És minek?
– Hogyhogy minek? Hogy meglátogassam.
Annyira egyértelműen erősebb volt, hogy bátran szusszanva leült mellém, megcsóválta a fejét, és olyan hangon kezdett beszélni hozzám, mintha legalábbis az apám lenne.
– Na, idefigyelj! – Figyeltem. – Akármilyen ostobán viselkedsz, te nem vagy buta gyerek. Sőt nem is vagy már gyerek. Ezért nem értelek, mi a francot akartál Olgától?
– Hogyhogy mit?
– Hát de minek?
Ez így értelmetlen.
– Na, ez így értelmetlen. Ne kérdezgess, hanem mondd el, mit akarsz, aztán hagyjuk békén egymást! – Próbáltam mosolyogni is, de éreztem, hogy nem nagyon sikerül.
Mély levegőt vett, belebújt a megengedő atyai pózba, és megengedő atyai hangon szólalt meg.
– Nézd… Én ismertem Olgát régóta. Mindig is jó barátok voltunk.
– És ehhez nekem mi közöm van?
– Semmi, ez igaz. Nekem volt közöm Olgához. Így viszont ahhoz is van valamennyi, hogy mit csináltál te vele, ugye?
Megijedtem. Nem attól, amit mondott, hanem ahogy mondta. És a testtartása, az arca, a tekintete. Ez a fáradt ünnepélyesség. Ez zavart már az első pillanatban, ettől éreztem olyan erősnek… Nem, az nem lehet.
– Figyelj csak… valami baj van?
– Mármint?
– Olgával. Valami baj van vele, ugye? Hogy úgy beszélsz róla, mintha…
– Mintha? Mintha meghalt volna? – Most ő lepődött meg. Aztán annál keményebb hangon folytatta. – Tehát te képes voltál olyan részegen idejönni, hogy be se engedtek hozzá? És ezt nevezted az imént látogatásnak?!
Igaza volt, bazmeg.
Sokáig hallgattam, hallgattunk.
Bámultam a fekete és fehér járólapokat, ahogy szépen egymáshoz illeszkednek, összesimulnak.
Talán mintha felsóhajtottam volna, egyszer, kétszer, háromszor.
Amikor a hatvanas férfi megszólalt, először nem értettem, mit mond, nem tűnt föl, hogy hozzám beszél, szerencsére a lényegről nem maradtam le.
– …úgyhogy szerintem most már nyugodtan el is takarodhatsz innen.
Ránéztem, aztán becsuktam a szemem. Vártam, hogy történik valami. Mondjuk, felugrom és üvöltözni kezdek, hogy látni akarom Olgát, el akarok búcsúzni tőle és a többi. De mozdulatlan maradtam, és megint csak sóhajtottam egy nagyot.
– Hát jó, legyen – mondtam aztán. Felálltam, s nekiálltam eltakarodni.
Lassan lépkedtem a kijáratig. Az ajtót nyugodtan nyitottam.
Amikor az utcára lépve meghallottam a dörrenéseket, majd megláttam a villanásokat, tudtam, csak idő kérdése, és a kórház is lángolni fog.
Kapcsolódó anyagok:
