Szorongásoldás borral, zenével
A Nyitott Műhelyben mutatták be Jahoda Sándor és Kókai János köteteit, amelyek mindkét szerző esetében „búcsúszimfóniának” számítanak: Jahoda prózában, Kókai a zene nyelvén kíván ezután megnyilatkozni. De azért, mint az esten is elhangzott, soha ne mondjuk, hogy soha…
Két verseskötet, mindkettő fekete-fehér borítóval, amelyen azonban a fekete dominál, és mindkettő valamiképp a búcsúzást jeleníti meg. Nem kell megijedni, korántsem „gyászos” versgyűjteményt kap kézhez az olvasó, még akkor sem, ha Jahoda Sándor szó szerint a lírától való búcsúnak szánja a könyvét. Mégis a kötetekben sok helyen oldja fel humor a szorongást, mint azt Gláser Diána, a beszélgetés moderátora megállapította. A párhuzamos kötetmegjelenés nem véletlen, hiszen – mint a szerzők beavattak – mindketten a „Hátsó bejárat” elnevezésű műhely, baráti kör tagjai, s bár e felolvasós-beszélgetős, kellemes hangulatú estek mára erősen megritkultak, örökségük tovább él.
„Biztos forrásból tudom, hogy Jahoda Sándor utolsó verseskötetét tartja kezében a kedves olvasó. Hogy mi késztet egy még mindig fiatalnak számító költőt arra, hogy hátat fordítson a művészi kifejezésmód ezen kiváltságos formájának, talán elmondja a kötet” – írja a Telepített idill című válogatásról Filip Tamás. Gláser Diána joggal firtatta, mennyire biztos a versektől való búcsú, amire Sándor így felelt: „Soha ne mondd, hogy soha, de most elfáradt bennem a líra, elvesztettem a motivációimat.” A kötetbe az elmúlt nyolc-tíz év termését gyűjtötte, s ezzel „hivatalosan” is a próza felé fordult. Kókai János Kései alpinista (Magyar Napló Kiadó) című kötetében is visszatérő szál a búcsúzásé. „Naplóíró-vallomásos verselő voltam és vagyok, nem egy formaművész” – fogalmazott Kókai a családtörténeteket, fájdalmakat, gyászélményeket is felvonultató versek kapcsán. „Nem látom a folytatását ennek a kifejezésformának, amit akartam, elmondtam” – tette hozzá, de nála nem a próza vette át a költészet helyét, hanem a zene, a jazz-zongorázás, ami eddig is szerves része volt az életének.
(Balról jobbra) Jahoda Sándor, Gláser Diána, Kókai János
Azért ne temessük a lírát, már csak a könyvbemutató okán sem – a két alkotó gondoskodott is róla, hogy sok verset meghallgathassunk tőlük. „…A konok / szükségszerűség ellen harcolni / szép, ám a biztos vereség / elkerülhetetlen. Gondolataim / tombolva hömpölyögnek a / a halálra ítélt tájban…” – szóltak Jahoda Sándortól a Nyárvég című vers sorai. Kókai János a Búcsúszonátával felelt: „…levonszolódtunk a buszmegállóba / a taxikat hagytuk elsuhanni / nevettünk hogy ez az önmegtartóztatás egyik formája / és tovább vártuk a valahányadik buszt…”.
És már át is eveztünk a művészet alapkérdéseiig – például, hogy mit jelent művésznek lenni ebben a hajszás világban, ahol „nejlonzacskókat virágoznak a fák”, idézte Gláser Diána Jahoda Sándor egy sorát. A költő a kérdésekre vagy élményekkel, vagy versekkel felelt, itt is egy friss emlékét elevenítette fel: egy kerítésre felakasztott csokornyakkendő képe ragadta meg, amely egy szemeteskuka-sor fölött hirdette önmagát. Ha tetszik, ezekben a szimbólumokban rejlik a művészet – s a folytatást hozzágondolhattuk: a művész pedig, aki ezt észreveszi. A szemlélődés kulcskérdés Kókai számára is, a hit előfeltétele, „a dolgok egyszerű mozgékonysága mögött meglátni az összefüggéseket, a metafizikát”. A „művészlét” számára nem különleges státusz, tizennégy éves kora óta ezt csinálja – vallotta meg a költő, aki úgy érzi, épp egy régi korszak végébe született bele, fiatal éveiben kezdett átalakulni a művész definíciója. „Most kezdem elfogadni, hogy ez a dolgom” – tette hozzá János, aki szerint húszéves tehetségekkel tele a művészeti élet, de negyven után sokkal kevesebben maradnak meg a pályán.
Jahoda Sándor egy felakasztott csokornyakkendőről mesélt
Gláser Diána felhívta a figyelmet a kötetek egyik közös vonására: mindkét alkotónak felbukkan benne a saját neve. Vagyis nem törekedtek arra a manapság kívánatos, ha tetszik divatos megoldásra, hogy a lírai ént eltávolítsák a szerzői éntől. Fel is olvasták az említett műveket, Jahoda Sándor az Édesanyám csomagol című verset („elhozom, ha a fene fenét eszik is, a létfontosságú verseket”); Kókai János a Szegény Jánoskát, amelynek címébe komponálta bele önmagát. A versben már-már meseszerűen elevenednek meg a gyerekkor mozzanatai (Az aszfaltmezőkről származom. / A nyolckerület ablakrácsai / neveltek. / Naphosszat körbejártam a gangon, / és lefényképeztem magamnak a repedéseket.”)
Jahoda Sándor kötetének címe, a Telepített idill (Hungarovox Kiadó) sok asszociációra ad lehetőséget. Gláser Diánának a közösségi oldalak hamis idillje jutott eszébe róla: ahol mindenki csak a jó oldalát, előnyös tulajdonságait mutatja. Sándor magának a valóságnak a megfoghatatlanságáig nyúlt vissza: egyáltalán mit látunk, mi a valóságos? – tette fel a kérdést. Őt inkább a telepített erdők művisége ragadta meg, amelyeknek a látványa elveszi az ember szabadságérzetét. „Nehéz elképzelni vadakat ezekben az erdőkben” – töprengett a költő, akinek verseskötete borítóján egyébként fehér madarak szárnyalnak. Kókai János kötetének borítója sötét hangulatot áraszt – vajon mivel oldja a szorongásait? – fordult a költőhöz a műsorvezető. Az alkohol és a művészet könnyíthet ezeken, de idővel rájön az ember, hogy mégsem – felelte János. Végső soron csak egy emberen túli lény képes segíteni, egy olyasféle hang, mint a delfineké, amit amúgy normál frekvencián nem vagyunk képesek hallani.
Csak egy emberen túli lény tud segíteni – mondta Kókai János
A szorongás megúszhatatlan – vélte Jahoda Sándor –, Ez az ősi szorongás, ahogy egy Pessoa-kötet címe mondja. Az írás, különösen a versírás csak rövid időkre szabadít meg tőle, talán ezért is fordult ő maga a hosszabb, prózai opuszok felé: „Amíg írok, remélek, / de kár, hogy nem regények” – idézte Sándor saját humoros kétsorosát. Kókai János is a maga, azaz a zene nyelvén folytatta a szorongásoldást az este második részében, és jófajta bor mellett Coltraine-futamokkal repítette el a jazz hazájába a Nyitott Műhely közönségét.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
