Negyvenhét forintért szépségre lelni a pekingi szmogban

Ughy Szabina versei veszélyesek. Aki nem vigyáz, segítségükkel könnyen átlépheti az élet és a lét közötti mezsgyét, máshogy olvashatja a kínai környezetszennyezésről szóló híreket, és felfedezheti a csodát egy koszos metrómegállóban. A Séták peremvidéken című verseskötetet értékeltük.

Az év legsikeresebb szerzőjének választotta a Magyar Napló és az Orpheusz Kiadó, valamint a Széphalom Könyvműhely, mert verseskötetéből saját kategóriájában a legtöbb fogyott 2015-ben. Műve a DRÓT könyvheti toplistáján első helyre került, miközben az Irodalmi Jelen recenzense visszaadta a kiadványt, és sejtelmesen csak annyit közölt: nem akarja megbántani a szerzőt.

A válasz összetett, hiszen a lapok egy jó versért képesek 5000-10 000 forintot is fizetni, de romkocsmákban elhangzanak néha 20 000-25 000 forintos tarifák is. Ha csak egyetlen jó verset kapunk Ughy Szabina könyvétől, akkor mi mindössze 3000 forintot fizettünk azért, hogy megosszuk családunkkal, barátainkkal, tanítványainkkal és digitálisan szerveződő kapcsolati hálónkkal ezt az élményt. A kérdést tehát így fogalmazhatjuk újra: kapunk-e legalább egy jó verset a könyvtől?

Ebben a megközelítésben a Séták peremvidéken túlszárnyalta az elvárásaimat, mert két olyan szövegbe botlottam, amely messze kiemelkedik az érzékelést és az otthontalanságot hangsúlyozó kötetből. Az egyik a Szelfi. Ne tévesszen meg senkit a lerágott csontnak tűnő téma! Ughy Szabina úgy változtatja költészetté a pekingi szmogról szóló hétköznapi sajtóhírt, hogy magától megáll a szelfibot a levegőben:

A szmog annyira sűrű Pekingben, hogy a fényre éhező tömegek elözönlötték a Tiananmen
teret, ahol hatalmas digitális képernyőkre vetítik a virtuális égboltot, olvasom egy internetes
oldalon. Az egyik fotón vörösen izzik a nap, mint a nyílt törés, a másikon zöld hegygerincek,
felhők az égbolton, a harmadikon egy felirat kínaiul, a légkör megóvása mindannyiunk
felelőssége. Nem tudom, hajnal van-e a képeken vagy éjszaka, az emberek csak sötét
kontúrjukban különböznek a betontól, két árnyékot vet a testük, arcukon maszkok, kezükben
fényképezőgép, magukat fotózzák kinyújtott karral. Szép, ahogy a pusztulásban is ott van a
megtartó szándék.

Ez alapján azt is követelhetnénk Ughy Szabinától, hogy azonnal adja be pályázatát valamely hírportál szerkesztői posztjára a cikkek líraiságát emelendő. Látható, hogy a hétköznapok egy-egy pillanatának költői kommentálásához kiváló érzéke van a szerzőnek.

Ugyanilyen hatást tett rám Az utolsó metró is. A lírai én olyan eseményt veszt észre egy koszos metrómegállóban, amely együgyű olvasónak is az egyik legfőbb bizonyíték lehet arra, hogy egy költő szemével látunk:

A járatok indulását jelző óra számlapján kialudtak a fények.
A műszer nem működik, állt a celluxszal rögzített papíron.
Az utolsó metróra vártam, rajtam kívül még pár ember állt a peronon,
arcuk kissé elcsúszott, kilógott alóla nyers valóságuk.
Egy galamb tipegett a hazaigyekvők között,
mozgása nyugodt, szinte már otthonos,
szürkesége rejtőszínként simult a gránitkő kristályszerkezetébe.
Mintha ismerte volna a figyelmeztetést,
gondosan elkerülte a biztonsági sávot. Majd
alászállt a vágányok közé, inni az összegyűlt vízből.
Miféle folyadék szivároghat ide, légkondicionáló
hűtőfolyadéka, vagy csak lecsorgott hólé, nem tudom,
felettünk hány rétegnyi föld, hány betemetett bomba.
S azon fölül a levegő oszlopának súlya,
fák és házak, újabb és újabb méterek,
emlékhegyek szűk keresztmetszete, a mélység tériszonya.
A vákuum húzása erősödött, finoman sípolt a tér.
Egy málló plakát foszlányai lobogni kezdtek,
az alagút ívét suhanó fény rajzolta meg.
A galamb mozdulatlanná dermedt, végső rémület
egy nagy fekete szív melegéhez húzódva.

A fentiek is bizonyítják, hogy Ughy Szabinának nem kellene feltétlenül elhasznált toposzokat, agyonkoptatott képeket előhúznia igen széles költői kelléktárából, ahogy ezt az Új hazák ciklusban teszi. Nyugodtan maradhatna a sejtelmesen vissza-visszatérő tenger, sziget, hajó, utazás, part a maga fájó otthontalanságérzetével a középiskolai szöveggyűjtemények és tankönyvek lapjain. Az olvasó a ciklust lapozgatva úgy érzi magát, mint egy kreatív írásórán, ahol az volt a házi feladat, hogy minél többször szerepeljen különböző értelemben a fenti fogalmak valamelyike. Amikor a lírai én elszakad a víztől, és például a városról beszél, rögtön tovább növeli a könyv ár-érték arányát. Ilyen például A felejtés városa, amely művészi színvonalon zülleszti zombivá a hely érzelmileg kiüresedett lakóit.

Hamar kiderül azonban, hogy Ughy Szabina versei leszámolnak az egyes helyekkel. „Idegenné utaztam magam a létben” – olvashatjuk A szél örömére című opusban. Majd az is világossá válik, hogy „Minden a hallgatásba tart. Tenger akar lenni.” A költő nem életben, hanem létben gondolkodik, és az is világossá válik a kötet elején, hogy a versek megszólalói nem érzik jól magukat a bőrükben. Ez eléggé lehangolóvá teszi a szövegeket, amelyekben ott van a kezdet és a vég. Látszólag az utóbbi uralkodik el a lapokon. Valójában a lét szempontjából nincs különbség a kettő között (hiszen minden élet vége egy új kezdetet is jelent). Ha viszont valaki depresszióban szenved, könnyen erőt meríthet a hallgatásba és tengerbe merüléshez. Ehhez a következő biztató szavakat nyújtja a könyv:

„mindenkinek kell,

hogy legyen még

legalább egy

kikezdhetetlen élete

másvalahol,

amely a teljességhez áll modellt

az idők kezdete óta”

(Nyugalmi tömeg) 

Az idézett vers hosszabb, a kötet egészét tekintve megtévesztő részlete helyet kapott a hátsó borítón is. A szerkesztő azt a részt ragadta ki a szövegből, amely a Séták peremvidéken lapjain egyedül reflektál az egzisztenciális kérdések mellett a szociális problémákra, egymásba játszatja a kettőt. A takaró alatt fekvő nőnek vizionál új életet, és az olvasó belenyugvó bólintására várva szinte kimondja: jobb lenne elindulnia a teljesség felé. Így a könyv belebonyolódik az eutanázia, az öngyilkosság kérdésébe, leértékeli az életet a léthez mérten, utóbbi elsődlegességét hangsúlyozva. Innen nézve Ughy Szabina lírai hangjai sokban hasonlítanak annak a Lucifernek Az ember tragédiájában kirajzolódó magatartására. Tudniillik ráébreszti az embert a saját tökéletlenségére. De ebben az esetben az eszmélő csak innen, saját életéből elvágyódva, menekülve tudja maga mögött hagyni a tapasztaltakat. Nincs többé „küzdj és bízva bízzál”. Az utolsó vers is azt mondja: „Lángokban áll, ami él, / mintha menekülni vágyna.” (Egy helyben)

Ughy Szabina kötete veszélyes. Erős, mint az abszint, amit ésszel kell fogyasztani. A versek közel visznek minket az élet és a lét peremvidékéhez. Onnan kell visszasétálnunk a valóságba, hogy felfokozott érzékeinkkel mi is másképpen szemlélődjünk a metrómegállókban, mi is másképpen nézzük a tengert vagy éppen a kínai szmogról szóló híreket. Akarhatunk-e ennél többet oldalanként 47 forintért?

Ughy Szabina: Séták peremvidéken. Orpheusz Kiadó, 2015.