„Világos volt, hogy füllent, tehát író”
Pár év híján ötven év telt el A svéd Királytól a Versekig, a legelsőtől a legfrissebb kötetig. Mindkettőről esett szó az esten, ahol barátok és kollégák köszöntötték Bereményi Gézát 70. születésnapján. És persze jöttek jobbnál-jobb sztorik, meseszerűek és valóságosak – aki nem hiszi őket, járjon utánuk.
„Elcsábítottam az anyjától, / harmincas létére kisfiú volt, / lassanként cseperedett férfivá, kezdetben nem is tudta, mit akarok” – halljuk a fejünkben Básti Juli hangján a dalt, vagy épp Cseh Tamást, amint elpengeti gitárján: „Albérlőként végiglaktam én már minden házat…” Ezek a művek is elhangzottak Bereményi Géza születésnapján, s bár a háttérben Dobri Dániel is beszállt olykor gitárkísérettel, ezúttal versként hallgathattuk meg a felejthetetlen sorokat. Nem véletlenül: a Magvető Kiadó verseskötetet jelentetett meg a költő-író 70. születésnapjára, de a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett esten a költő mellett persze a próza-, a dráma-, a film- és a dalszövegírót is köszöntötték. Palkó Gábor, a múzeum tudományos titkára a színház csodáját elevenítette fel egy verssel, majd Nyáry Krisztián a Magvető nevében arra emlékeztetett: minden korban azok a költők gyakorolják a legnagyobb hatást a közönségre, akiknek verseit éneklik. Az új kötetben – melynek címe nemes egyszerűséggel: Versek – vannak sokszor eldalolt és még soha nem énekelt művek is.
A szerző rögtön egy „sztorival” reagált a jókívánságokra, és elmesélte, hogy először nevezték őt e jeles napon nyilvánosan költőnek. Tudniillik taxival utazott a Televízióba, saját kötetét bemutatandó, és az udvarias kérdezz-felelek végén a taxisofőr leesett állal állapította meg, hogy utasa költő – vagyis nem normális, olvasta ki a sofőr tekintetéből az ünnepelt. Verseit egyébként két fiatal színésznő, Varga Lili és Prohászka Fanni adta elő az este folyamán. Az Albérlő sorai kapcsán a műsorvezető Szegő János rögtön fel is dobta a labdát: „Végül is hány helyen laktál te összesen, Géza?” „Nem tudom” – vallotta meg Bereményi, de aztán egy nagyvonalú saccal bemondta az 51-et. Hatéves korában kezdte a család a költözködéseket, aztán fiatal srácként vidékre került kollégistának, majd vissza Pestre, és jött az albérletek végtelen sora.
Jobb híján a kivetítőn követhettük az eseményeket - a műsor tapssal kezdődött, ami az ünnepeltnek szólt
Na meg a barátságoké is, amelyek közül egyik legfontosabb Spiró Györgyé. Mielőtt azonban a pódiumra szólított kolléga és barát elmondhatta volna megismerkedésük történetét, az ünnepelt osztotta meg első (nem túl hízelgő) emlékét „Gyuriról”. Bereményi egyszer vendégként betévedt az Eötvös Collegium alkotóköri gyűlésére, ahol mindenki borzasztó fontoskodva vett részt, mígnem egy szimpatikus, pimasz képű fiú unottan bedugta a fejét a hátsó ajtón, és böfögött egy jó nagyot. Spiró egyetemi emlékei is színesek Bereményiről: a kari könyvtár előterében, vagyis a „lovardában” ontotta elképesztő történeteit diáktársainak, akik szájtátva hallgatták. „Sosem felejtem el – mesélte Spiró –, amikor arról mesélt, hogy Pécsett fölszedett egy nőt, és az édes együttlét közben valami zizegésre lett figyelmes. A nő Népszabadságot olvasott.” Erre Spiró rögtön elhívta az alkotókörbe, hiszen „világos volt, hogy füllent, tehát író”.
Hasonlóan emlékezetes mozzanat, amikor Géza bemutatta mindenkinek mesterét, Rubin Szilárdot, de az is, amikor egy közös cimborájukról, Dixiről azt állította: nemrég derült ki, hogy testvérek. Azért ez nem ennyire egyszerű – helyesbített Bereményi, és a pódiumon egy szórakoztató előadást (monodrámát, ahogy Szegő János tréfásan megjegyezte) rögtönzött a családi „krimiről”, amelyet egyébként megírt a közelmúltban megjelent Vadnai Bébi című regényében. A kezdetben testvérnek, majd unokatestvérnek hitt Dixiről később kiderült, hogy nem Vetró-fiú (Bereményi eredetileg Vetró Géza), csak hát Géza apjának sem lehetett egy szavát sem hinni – fogalmazott az író a közönség egyre felszabadultabb kuncogása közepette, ahogy a történet szálai a vélt anyát egykor közösen bujtató apáról és nagybácsiról egyre szövevényesebbé lettek. És mint minden Bereményi-történet, ez is egyszerre drámaian és kacagtatóan alakult.
A diákkori barátság ma sem változott
Spiró György egyébként elárulta, számára a szerző második, Legendárium című novelláskötete a non plus ultra, s azon belül is az Anyai ág című, történelmi novella, amely igazi remekmű. „Van benne irónia, humor, valami különös líraiság és hedonizmus. Ez így együtt a magyar irodalomban nagyon ritka.” Hogy barátja költő is, azzal először a kor ikonikus találkahelyén, a Fiatal Művészek Klubjában szembesült Spiró, bár azt bevallotta, hogy egyáltalán nem tudta hová tenni a rímtelen, ritmustalan szövegeket, amikor azokat egy köteg papiros formájában letette elé Géza. Aztán másnap kikristályosodott, mik ezek, és milyen ütős szövegek: a 25. Színházban egy Cseh Tamás nevű fiú énekelte a verseket óriási tömeg előtt. „Ez igazi líra” – állapította meg akkor és azóta is sokszor Spiró, a lyrára mint hangszerre és a költészet ősi megszólalási formájára emlékeztetve.
Az író-drámaíró a dramaturgnak adta át helyét a színpadon: Radnóti Zsuzsa ült le az ünnepelt mellé. Ha Bereményi monodrámát rögtönzött a Vadnai Bébi egy történetszálából, akkor Radnóti Zsuzsa egy pár percbe sűrített pompás előadást tartott a 70-es, 80-as évek nagy fordulatáról a drámatörténetben. A Bereményi, Nádas, Kornis, Spiró neve fémjelezte „robbanás” felrázta a magyar színházi és irodalmi életet, ezek az írók ugyanis a színház alapfeladatát töltötték be műveikkel – fogalmazott Radnóti Zsuzsa. A korról tudtak szólni, a cselekvésképtelen bezártság poklában forrongó indulatokról, az elhallgatás traumájáról. Radnóti Zsuzsa akkor kezdte „nyúzni” Bereményit, hogy írjon darabot, mesélte, amikor az író a miskolci Manézs Színház underground társulatának a szerzőjeként ténykedett. Ezután született meg a Légköbméter, a Halmi, avagy a tékozló fiú, majd a Böll-adaptáció, a Katharina Blum elvesztett tisztessége – mindegyik mérföldkő a magyar színpadokon. Szóhasználata, címei emblematikussá váltak, itt van rögtön az önmagáért beszélő Légköbméter, egy szerencsétlen kiskatona története, aki elhatározza, hogy egy nap alatt lakást talál magának, és végül egy nyomorúságos lyukba szorul.
Radnóti Zsuzsa a magyar dráma megújítóiról beszélt
A mikrofonhoz ülve Jánossy Lajos A svéd király című, 1970-es novelláskötetet idézte fel, amely nemrég egy újraolvasós-beszélgetős sorozatban került szóba. Esterházy Péter akkor megállapította a műről: nehezebb lett volna nélküle élni. Jánossy a Bereményi-művek nemzedékeket összekötő szerepét hangsúlyozta, s e híd-jellegüket elsősorban nyelvezetük teremti meg. A 60-as, 70-es évek „népi” nyelvjárását beszélő jampi- és galerivilág elevenedik meg fantasztikus színekkel e szövegekben. (Bereményi nélkül egyébként nincs Budapest – tette hozzá Szegő János.) Míg a 80-as években akkori tinédzserként elérhetetlennek tűntek a nagy szerzők, folytatta Jánossy, a nyelv által sikerült rokonságba kerülni velük. A szerkesztő-kritikus végül egy Tandori-parafrázissal kívánt boldog születésnapot: „Mindjárt fél hét. Milyen gyorsan eltelt ez a hetven év.”
Jánossy Lajos, a 80-as évek tinédzserei között áhíttattal figyelte a "nagyokat"
Mivel Kardos Sándor, a Bereményi-filmek állandó operatőre betegség miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak, ismét a verseké lett a pódium („Hová, hová legyek? / Hová, hová megyek? / Milyen idők ezek, / Melyekben létezem?” – kérdezi a 21. század refrénje.) Zárásképp pedig egy különös, pontosabban különös helyen megjelent novelláját olvasta fel a szerző, aki az Epidemiológiai Társaság folyóiratát hozta el magával. A járványokkal foglalkozó szakmai szervezet ugyanis novellaírásra kérte fel, mivel Bereményi 1949-ben háromévesen maga is átesett az akkori súlyos diftériajárványon. Kevesen élték túl a kórt, de neki sikerült – erről szól a Jézus újságot olvas című novella. „Azóta is élek” – mondja a líraian megindító, ugyanakkor bereményiesen szellemes elbeszélés utolsó sora. Még sokáig legyen is így – ezt kívánták a pódiumon megszólalók és a közönség is, a díszteremben csakúgy, mint a folyosóra és a második terembe szorult népes sokaság.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
